Vannak költők, akik folyama-tosan építkeznek, és vannak, akik csaknem minden versükkel újrakezdik írni saját életművüket. Halasi olyan ritkán megszólaló (de gyakran fontosat mondó) költő, akit a költői igazság őrzése, a hiteles beszéd parancsa és a forma fegyelme egyaránt arra int, hogy csak akkor álljon elő kötettel, ha a köztes idő megérlelt egy következő lépést. Előző verses könyve, a 33 vers óta nyolc év telt el, és csakugyan, az új kötet darabjai új lépcsőt, vagy mondjuk így: újfajta örvényt mutatnak.
Milyen a Halasi-vers? Milyen a tónusa, szövése, témavilága, nyersanyaga, hasonlattechnikája? Fel lehet-e ismerni? Miben üt el költészetünk rokon hangnemeitől? Van-e önálló, benső fejlődésre utaló formakészlete? Megrendít-e, katartikus célzatú-e, vagy más hatáselemekkel dolgozik? Emlékezünk-e az egyes versekre, ha letesszük a könyvet? Egyszeri élvezetet kínálnak-e, vagy visszatérést igényelnek, sőt követelnek? Van-e súlya ennek a kiterjedésnek? Más emberek vagyunk-e a kötet ismeretében, mint a nélkül? E néhány kérdés tükrében forgatom a könyvet. A költészettől újabban azt várom, sikerült-e újra titkot csinálnia a megoldásból.
A Halasi-vers persze sokféle. Tónusában mégis van néhány, minden egyes darabra jellemző közös vonás: gondosan felrakott, apró találmányokkal dúsított szöveg mind. A szöveg szinte lassítja az olvasást, töprengő helyzetbe hozza az olvasót, mondhatni: váratlan mélységet nyit benne, egyfajta érdemes törekvésre ösztönzi, arra, hogy elveszett dolgok nyomába eredjen. Metaforikus sűrítettség, egyformán elosztott hangsúlyok, a vers középső harmadában elhangzó lényeges állítás, a vers közömbös kicsengetése, göcsörtösen megfaragott felületek, könnyed irónia és rejtett sikamlósság. Halasi szereti a zárt, mégsem feltűnően megkezdett és
nem csattanósan befejezett
szerkezetet, szereti szétgyúrni szája körül a mosolyt, a malíciát, az együttérzés jeleit, általában szeret eltitkolni mindent, ami az olvasót "klasszikus" érzelmekre emlékeztetné. Témái: a hetvenes évek bohó lázongásait katalizáló "bulik" világa, a semmitől semmiig sodródó, "országúti" létezés esetleges történetei, a bérházak poklot ta-karó, összetett reménytelenséggel szövődő hétköznapjai, az egyedek közötti "kapcsolatművészet" peremvidékei, érzelmi zugai és tisztásai. Ha Halasi verseit nagyobb adagokban olvassuk, az a furcsa érzésünk támad: a művekben - a kétségbeesés szélein - mégis keletkezik egyfajta világos tisztaság, amely boldoggá teszi az embert. A versalany erőnek erejével távolságot tart, eltakarja önmagát, még a témát is csak fél kézzel nyújtja, és talán éppen azért díszíti a szöveget, hogy betemesse a rugalmas forgópontokat.
Bújócskázó alkatához híven kedveli a szerepverset, kerüli a közvetlen, vallomásos, mondjuk így: "kiáltás jellegű" beszédet, s ehelyett verseinek zömében olyan identitásokat hoz létre, amelyek létérzetének egy-egy szeletét halmozott tükrözésekkel közvetítik. Ennek a költészetnek szereplői vannak, szánalmas hősei, elesett kisemberei, megfeneklett véglényei. S ha a sokszoros drapériákhoz hozzáveszem, hogy Halasi a szöveget egyéb - nyelvi - módon is "fagyasztja", akkor nagyjában előttünk áll ennek a szorongásos, elfojtott, paralizált művészetnek minden fontos adottsága.
A könyv jelentős versei a kifakadó emberek, beszéltetett tárgyak, kíméletlenül ecsetelt emberi sorsok sávjaiban születnek, nem a dalszerű, néhány vonással felvitt, könnyedséget imitáló kisdarabok horizontján. Az aprólékos, ítéletet tartalmazó,
zsúfolt ábrázolás
persze nagyítót kényszerít az olvasó szemére, viszont emlékezetes, roppant találékony, érdesen hagyott, mégis spirálacél keménységű szöveghelyekkel kárpótolja az érdeklődőt. A kötet legnagyobb verseiben (A lift monológja, Macskabölcső, Vén kecske délutánja, Alászállás) nem érezzük ingerlőnek, hogy a versben elmarad a tájékoztatás a megértést könnyítő rész-letekről, sőt a nyersen, darabosan ábrázolt figurák sorsa megrendít, felkavar és magaspontjain ragyogtatja Halasi költészetét (a Macskabölcső József Attila Eszméletének újabb kori párdarabja). Az Alászállás (amelyben a leszálló lift jellemzi az egyes emeleteken lakókat) ilyen shakespeare-i mélységeket mu-tat: "Rendőrségi fogdából hozott bolha, / a másodikon csípjél az ölebbe, / a házmestert harapd meg a bokáján, / rúgd fel a szomszéd kaktuszát a gangon, / mérges tüske, macska mancsába fúródj, / karmolj bele egy kisgyermek szemébe, / és így tovább, ne tudd, honnan hová mégy, / csak árts vakon, és azt se tudd, hogy ártasz."
Technikai szempontból a következőt mondhatjuk: Halasi főleg a keleti formákkal fűszerezett nyugat-európai formákat részesíti előnyben, kedveli a rímtelen jambust, a hosszú, első pillantásra átláthatatlan sorszerkezetet, a tördelt, töredékesített sorváltozatokat. Rímtech-nikája - nyilván szántszándékkal - majdnem archaikus, mindenesetre óvakodik a bársonyos rímhatástól, a megjegyezhető ütem- és rímképletektől, és egészében úgy rémlik, irtózik a verset csúcspontra juttató világos kijelentésektől. Semmi kétség, hogy lírájának ez a jegye is zárkózott, szófukar alkatával függ össze. Számtalan részletszépséget felhalmozó stílusa nem engedi, hogy bármely általános tapasztalatot egyetemes érvénnyel ki is mondjon, inkább csupán sejtet valamit az egész vers: mindegyik sor a másikra mutat, minden egyes szakasz a másiktól várja a beteljesülést. A közvetített élménynek ez a lépten-nyomon meg-megszakított ceremóniája furcsa nyugtalanságot ébreszt az olvasóban, és örökös visszatérésre hívja. Ebben a költészetben alig akad hosszabb egyenes út-szakasz, annál több hajtűkanyar, cikcakk, bukkanó. A lírai alany érintkezési iszonyát (emberekkel, tárgyakkal, élményekkel, emlékekkel) hűen tolmácsolják ezek a szerke-zeti, technikai jegyek is. Majdnem meglepő, hogy Halasi néha más költőket is megidéz (például Várady Szabolcsot, Anna Ahmatovát), sőt egyik versét (Vén kecske délutánja) Stéphane Mallarmé híres mintá-ja nyomán rajzolja meg: egy becsiccsent hím csámcsogva és morogva ecseteli két plakátszépségű utcalány bájait. A stílusutánzatnak mesterdarabja ez: nem csupán felidéz és utánoz egy másik művet, hanem az eredetit egy más síkra emelve, megteremti annak egyik lehetséges újkori változatát.
Összességében: egységes hangú, rendkívül kidolgozott, magasrendű kötet, újabb költészetünk egy-egy remekével.
Palatinus Kiadó, 2005, 198 oldal, 2100 Ft
