Szeretem a fotóalbumokat, és utálom azt a kiadói-terjesztői "politikát", amely ezzel az én elfogult szeretetemmel visszaélve egyre-másra dobja piacra a giccses, gondolattalan és pofátlanul drága albumokat. Na, nem mintha hagynám becsapni magam: ha kizárólag szoros celofánba burkolt példányok sorakoznak a polcon, már odébb is álltam - engem ne vegyenek paliraÉ Nem bukom a trükkös összefonódásokra sem: a gondosan válogatott notabilitások szupergéppel és szuper-komputersegédlettel, ám a pénztárgép csengését leszámítva gondolat nélkül megörökített portréi lírai körítéssel sem érdekelnek. Képeslapokat sem szeretek nézegetni könyvbe kötve. Az általános képektől is émelygést kapok: ételek, kutyák, babák, nők, virágok. Lágyító szűrők, érzelgős fotósok hagyjanak békén. Summa: a jó fotóalbum éppúgy szól valamiről,
mintha betűvel
írták volna. Illetve éppen nem úgy szól, hanem amúgy: ahogy a betű nem tudna.
A riportfotókat, a célirányosan rendezett képsorokat, az informatív sorozatokat meg a "kancsal" képeket - nos, ezeket kedvelem én. Talán csak a legutolsó szorul magyarázatra: az "ismerős látvány, csak éppen így még sose láttam" típusú kép. A "kancsalságban", a parányi vagy nagyobb elhúzás-ban, a nézőpont, a szemlélet, azaz a gondolat másságában rejlik az a vonzerő, amely magához láncolja a néző (képolvasó?) tekintetét, és megállítja kezét a lapozásban.
Fejér Gábor fotóriporter. Sok egyéb mellett a napilap iskoláját is kijárta, a professzorságig vitte benne - fényképezett csatornázást, vendégművészt, felvonulást. Nem erénye, hogy élesek a képei; az sem, hogy az elkapott pillanatok mind beszédesek. Szakmai minimum. Portréin az ember - a művész és a hétköznapi - mindig rejtvény, többnyire megfejthetetlen, amilyen valójában. Fejér szüntelenül nézi a világot, elementáris kíváncsisággal, türelemmel és megértéssel - és amilyen mákja van, mindig ott a fényképezőgép a kezében, amikor nemcsak látni, de láttatni is érdemes.
Új kötete jó ajándék az érdeklő-dő turistának, de nem neki szól. Hanem például nekem, aki a tárgyát, Budapest hídjait és köztük a vizet, köröttük meg a várost ismerem, hiszen budapesti vagyok, itt születtem, sosem éltem máshol (bár gyökerességről, sőt tősgyökerességről nem mernék beszélni). Szeretem is - egyiket jobban, másikat kevésbé, de ez mindegy, hiszen a kevésbé szeretés is viszony, tehát viszonyom van hozzájuk. És ezt a viszonyt ke-resem most Fejér Gábor képein.
A kötet maga is tartalmaz kettő darab viszonyt; az egyik szükségképpen Fejéré, erről majd alább. A másik Háy Jánosé, aki alighanem azt a feladatot kapta a szerkesztőtől, hogy írjon mindegyik hídhoz egy-egy novellát. A tárcanovellák éppen úgy egymáshoz kapcsolódnak, mint a hidak a Duna révén; a történeteknek olykor van köze hídhoz, olykor nincsen - de hozzánk, a hidakon sétálókhoz, biciklizőkhöz, autózókhoz, buszozókhoz mindnek köze van. Rólunk szólnak ezek az írások, elmagányosodott középkorúakról, egykori ifjakról, mai öregekről. Fölbomló házasságokról, reményteli vagy reménytelen újrakezdésekről.
Bizonyos értelemben mégiscsak a hidak története ez. A képek maguk is történeteket mesélnek: valaki a korlátra támaszkodik, kalapja karimája sötétbe vonja homlokát, de azért látjuk, nehéz élete van. Egy kisfiú egy
csokor orgonával
üldögél a lépcső korlátján - anyjának viszi vajon? Alatta a lépcsőn kuporgó koldus kéreget. Az Árpád híd alatt törülközőbe temeti arcát egy napozó nő. Valaki biciklire pattan, valaki fut, valaki áll, valakik forró csókban forrnak össze. Csupa élet a csupa híd.
De nem csak az élők története ez. Gellért püspök keresztjét emeli a napsütötte Erzsébet híd fölé - ebből a szögből még sose láttam a várost. A hidakat sem: alulról, oldalról, a víz közepéről, levegőből. Hajnalban, alkonyatban, éjjel. Tavasszal, télen. És most mit se számít, hogy ismerem: fölismerni tanulom éppen. Megfejteni, honnan nézi Fejér az oroszlánt, a szélesen elnyúló úttestet, a vastag acélsodronyokat. És miközben fölismerek mindent, úgy látom, mint még soha: Fejér történetét olvasom ki belőlük. Hogy volt egy méla, napsütötte (tán vasárnap) délután, amikor sehol egy lélek a hídon. Vagy volt egy pillanat, amikor vörös fényben úszott az Erzsébet híd kecses acélsodronya. Egy alkony, amikor a nap két függőleges huzal közé bújt. Egy szög, amelyben a párhuzamosok találkoztak. Egy másik, amelyből a Lánchíd oroszlánja motorcsónakot őriz.
Fejér nem ugyanazt mondja, amit Háy - ez persze rendben van. Az egyik a helyről, a másik az emberekről beszél. Csak éppen szüntelen egymásba játszanak; író és fotóművész egymást gazdagítja. Együtt állítják, hogy nézőpont (vagy objektív?) kérdése az egész: szép lehet, nagyon szép az unásig közömbös vagy a reflexből ronda.
Mérges felhők gyülekeznek odafönt, a távolban még ott egy keskeny égcsík: a Petőfi híd szép. Gondolta volna valaki?
Népszabadság Könyvek, 2005, 192 oldal, 5990 Ft
