Zene

Amikor a debreceni dedikáláson sorra került egy hamvas fiatal lány - kísérővel sajnos -, s egy selyemzsinórral összefűzött, kartonált albumba ragasztva letette elém a Narancsból kivágott összes egotripemet, a komplett háromévnyi cuccot, azt is, ami a kötetből kimaradt, írnám alá a címlapon, a fényképem alatt, akkor azt hittem, hogy innen tényleg nincs tovább. Igaz, már Marika is megszaggatta a légzés természetes ütemét, mikor a megjelenés után egy héttel (!) kikérte magának a bükkszentkereszti kisboltjában, hogy gyűrött lett volna az a sajtpapír (vö.: Rem. fut. 165. o.), egy falusi boltos! bocsánatot kérek! beszerezte! amikor még sehol a világon nem volt kapható!; igaz, hogy a Vörösmarty téren olyan példányt is hoztak a könyvhéten, melybe boszorkányos ügyességgel bele volt applikálva A részegség sportértéke című, egyébiránt személyes gyávaságból, az illető által viszont fájlalt módon kihagyott És-beli cikkem is, de most magam előtt láttam, ahogy ragasztgat valaki kéthetente Technokollal a konyhaasztalon, és ettől készen lettem érzelmileg teljesen. Tegnap aztán, hogy a helyzet fokozódjon, érkezett egy hiányos, magából a könyvből rekonstruált címzésű Debrecen, Küküllő u., a kisbolttal szemben küldemény, ami az alábbi néhány sor mellett mást is tartalmazott: Kedves Tibor,

Magyar Narancs: Találkozott valaha Andy Warhollal?

Múzeumokba, kiállítótermekbe járó kultúrtudatos látogató számára kétféle műbefogadási mód ajánlható. A letűnt korok alkotóival szemben, akiknek műveiből összeadódik a művészet történetének kanonizált tárgya, elsősorban jelentőségük tudatosítása (igen, Dürer a maga korában nagy festő volt, hiszen a képe itt lóg a falon), másodsorban - és szerencsés esetben - a személyes érintettség elérése és megélése (lásd műélvezet, katarzis) lehet a kívánatos cél. Más a helyzet a művészettörténet- és kritikaírás számára még képlékeny helyzetű, kortárs művészekkel: esetükben a "nekem ez tetszik"-hez elegendő a miértre keresnünk a választ, máris helyben vagyunk. A pittsburghi Andy Warhol Museum által a budapesti Ludwig Múzeumba hozott, válogatott anyag nagy része azt mutatja, hogy immár Warhol is kanonizált és kevéssé átélhető múzeumi tárgy lett.

Ilyen közel még soha nem került Havannához Budapest. Néhány héttel azután, hogy bemutatta a Duna TV is, a Bécsújhely melletti Wiesenben életre kelt Wim Wenders filmje, a

Egy kereskedelmi tévé nem a Magyar Államvasutak, például sokkal kevesebb bosszankodással jár, ha a Jó estét, Magyarország!-ot késsük le, mint a szolnoki gyorsított személyt, de ez még nem jelenti azt, hogy teljesen mindegy, mikor kezdődnek a műsorok.

Kevés olyan történelmi esemény van, amit annyiszor és annyiféleképpen dolgozott volna fel a "népszerű-tudományos-szórakoztató" történetírás, mint a nürnbergi per. A gigantikus tárgyalássorozatról könyvet írt boldog-boldogtalan, dokumentumfilmek, sőt még színdarabok és játékfilmek is készültek, így aztán aki jobban beleásta magát a témába, mindent megtudhatott a vádlottakról. Mit ettek, mit ittak, hányas lábuk volt, jártak-e misére, kiverték-e a faszukat éjjelente. Minden kiderült, ami "érdekes" lehet, a közönség pedig vevő volt ezekre a tulajdonképpen lényegtelen dolgokra.

Az ember egy úgynevezett szép napon arra ébred, hogy szarnia kell. Ez vélhetően mindenkivel előfordult már, ám az kevésbé, hogy midőn hátraindul a kert végi budiba, hirtelen egy határőrrel találja szemben magát, aki az orrába dugja a puskacsövet, kér először is egy liter páleszt, szalonnát és kenyeret, majd felvilágosít bennünket, hogy amennyiben saját klozetunkon végeznénk el szükségünket, úgy leszünk szívesek belépni a Komszomolba, utána felutazni a járásfőnökségre, ott engedélyt kérni, majd miután a főnökség egyeztet a szomszéd állam hasonló szerveivel, továbbá pártvonalon is konzultálnak, s ha majd a papíros meglesz, úgy módunkban áll letudni könnyű egészségügyi sétánkat. Merthogy a nagy bé helyzet az volna, hogy miközben mi aludtunk, telkünkön lett meghúzva az új államhatár.

Hősöm tere - a Tisztabúza éjszakája

Kicsit féltem, csalódni rossz. Mindig így vagyok ezzel, ha olyan valaki jön hozzám új lemezzel, aki kezdettől kedves nekem. Sinéad O´Connor az. A ´87-es The Lion And The Cobra után még nem féltem, egyszerűen föl sem merült, hogy mellényúlhat, ezzel a hanggal, ezzel a kiállással kizárt dolog. Nem is okozott csalódást a 90-es I Do Not Want What I Haven´t Got, viszont az utána következő Am I Not Your Girl? (1992) azokkal a nem neki való, amúgy klasszikus könnyűzenei standardekkel, kész csőd, el kell felejteni. A ´94-es Universal Mother előtt, míg le nem nyomtam a playt, féltem, visszatalál-e önmagához az én ír kedvesem. Pedig az a nagyon félresikerült album semmiség volt mindama bajhoz képest, amit a pápa képének tévékamerák előtti széttépésével hozott saját fejére, még ha jót akart is vele (tiltakozni, magyarázta később, az ellen, hogy a Vatikán "a házasságot, válást és különösen a születésszabályozást és az abortuszt használja fel arra, hogy gyermekeinken és félelmeinken keresztül irányítson minket"). A balhét idegösszeroppanás, sőt állítólag öngyilkossági kísérlet követte. De a Universal Mother nagyon szép lett, bensőséges, finom és erős. Azóta, zárjunk dióhéjba hat évet, Sinéad szült még egy gyereket (kislány, négy lesz, más a papája, mint a 13 éves fiának), ´97-ben kihozott egy EP-t (Gospel Oak; nem ismerem), majd a rom. kat. egyháztól elkódorgó Latin Tridenti Egyház felszentelt papja lett. Ezzel tegyük is félre a teológiát, hely sincs, de főleg nem vagyok vitaképes, ráadásul az épp aktuális, fejjel a falnak őszinteségű nyilatkozata sem a vallási meggyőződéséről szólt, hanem arról, hogy elfogadta és immár kifelé is viseli saját leszbikusságát. Viszont a lemez, amivel előállt, mindezektől függetlenül meggyőző. Ha nem is minden pillanatában, de egészében szerethető, és miként eddig, leszámítva a leszámítandót, most is azt érezni, hogy egy bátor és érzékeny nő csinálta, akinek nagy-nagy lelke ott van minden hangban. Az ének most is magával ragadó, pedig visszavett a jellegzetes, levegős, angyal-száll-át-a-szobán hangzásából, az előző album hip-hop irányultságának helyére pedig a reggae lépett, hála annak, hogy Adrian Sherwood rendesen kivette részét a produceri munkában (Dave Stewart, Brian Eno, Wyclef Jean és mások mellett). Csalódni rossz, de itt most nincs mitől félni.

Idősödő táncosnő ül üres ajtókeretben hervadt kalappal a fején Maartin Vanden Abeele belga fotográfus képén. Posztmodern ikon, piszkafa tánckirálynő, wuppertali boszorkány, a testek Derridája. Ki tudja, mit néz olyan távol, pláne mire gondol, de amolyan táncbűnözőforma. Nevét 1974 óta a világon Texastól Budapestig mindenhol ismerik és keresik. Huszonegynéhány év alatt több mint harminc egész estés darabot csinált a Wuppertal színházzal. Van, aki máglyán sütögetné, és van, aki istenként tiszteli.

Az egyetlen asszonytól, aki felbukkant a Buena Vista Social Club idős urai között, egy kicsit tartott Ry Cooder. Nem az adottságaitól, természetesen, hanem hogy nehezebb lesz megtalálni azt a csomópontot, amely a nép- és a populáris zene felől egyaránt megközelíthető (mint az ugyancsak boleróénekes Ibrahim Ferrer esetében). Most, hogy már kapható az album, nem tudom, mire jutottak azzal a ponttal, vélhetően összejött - de én akkor is odavagyok, ha nem. Sőt. Hajlok rá, még Ferrerénél is jobban kedvelem.

Lehet más rosszul tőle, szerintem jellegzetesen mai és szórakoztató, ahogy a klasszikus zene mögött álló ipar a pop eszközeivel, a Három Tenor gigant giccsével, Vanessa Mae szexis ruhácskáival, Nigel Kennedy punkfrizurájával küzd a pénzünkért; amíg az operaénekesek nem kezdenek popdalokat áriázni, amíg nem csinálnak szimfóniát a rock & rollból vagy diszkóegyveleget komolyzenei slágerekből, addig tőlem mehet. Az viszont, ahogy klasszikus képesítésű kamaraegyüttesek a klasszikus repertoár, hangversenyterem és előadásmód béklyójából kitörve, végtelen lehetőségek közé navigálják magukat, az kifejezetten egészséges és üdítő. Kronos, Brodsky, Balanescu, eddig kábé ez volt a határátlépő vonósnégyesek élcsoportja. Mostantól jegyezzük melléjük azt is, hogy Triology.

El tudják önök képzelni, hogy Robert De Niro - de jó, legyen csak Jávor Pál - egy reggelen plüsstigrisnek öltözve bohócot csinál magából egy tévéműsorban, majd este főszerepet játszik egy filmben? (És itt most nem a színész méltóságáról van szó, sokkal inkább arról, hogy ha valaki reggel Paprika Jancsi, akkor este is az, ha akarja, ha nem.) Kíváncsiak önök egy olyan műre, amelynek leghitelesebb szereplője a Vidám Színpad büféjében szocializálódott gengszterimitátor? Szívesen megnéznék, amint Fullajtár Andrea ráhajt a bronzéremre a bázakerettyei Udvaros Dorottya- hasonmásversenyen? Nos, ha minden kérdésre igennel válaszoltak, akkor feltétlenül menjenek el a Rosszfiúk című filmre, mert nem fognak csalódni.