Zene

annak, hogy december végén igyekeztem pontot tenni 1999 végére, a kezembe került azóta pár év végi kiadvány, amit nem szívesen hallgatnék el.

Aki végighallgatta már egyvégtében a VHK lemezen is hozzáférhető életművét, az minden bizonnyal egyetért velem abban, hogy a jó pár év alatt összegyűlt anyag megdöbbentően egységes, határozott és következetes, mintha nem is telt volna el idő a legelsőnek felvett szám és a legutolsónak játszott között. Ez nem véletlen, mivel abban az intervallumban, amiben a Halottkémek forgolódnak, huszonvalahány év csak egy pillanat, nem több, mint egy verébszárnycsapás. Arrafelé évezredekben számolják az időt, kisebb egységgel nem bíbelődnek, és így van ez rendjén.

A szokás hatalom. Meg a filmszemle is hatalom. Ezért aztán az a szokás, hogy a magyar filmek számottevő többsége a filmszemlére készül el. Lássa először a szakma, mérettessék elsőbb speciális mércékkel, s csak aztán engedjük az oroszlánok elé. A nyertesek aztán ránk dőlnek rögtön a nevezetes alkalom után, hogy vinné el (adná el) őket a fesztiválon szerzett publicitás. A többiek meg kivárnak, hátha év közben beesik néhány nemzetközi fesztiváldíj, hátha a várakozás felcsigázza az érdeklődést, miegymás.

Katartikus hatású, gyönyörű film, és elejétől a végéig arról szól, amiről a történetét metaforikusan átszövő régi mese, A hammelni patkányfogó a szülőnek arról a legkevésbé sem irracionális félelméről, hogy elragadják tőle a gyerekét. Az előtérben egy érzelmi, erkölcsi dráma áll, amelyre Russell Banks regényében talált rá. Egy iskolabusz-balesetben meghal vagy nyomorékká lesz egy Sam Dent nevű kis falu majdnem minden gyereke, így nemcsak az egyes szülőkre, hanem egy egész közösségre vár az a szinte reménytelen feladat, hogy feldolgozza a tragédiát. Másnap megjelenik a mély gyászba süppedt falusiak között az ördög ügyvédje, még felocsúdni sincs idejük, és már a legjobb úton vannak a legrosszabb megoldás, a falurombolással felérő erkölcsi széthullás felé.

Ideglelés - The Blair Witch Project

Giacomo Casanova nevének hallatán kétségkívül egy csomó minden összefut az ember fejében, de azt se volna érdemes tagadni, hogy ebből a csomó mindenből az egyik saját életünk és korunk sekélyes voltának keserű felismerése. Bár kétségtelen, hogy korunk emberétől sem teljesen idegen a léggyel is röptében való megismerkedés eszméje, ahogyan a fehér galléros bűnözésé vagy az ezzel rokonítható operalibrettó-írásé sem, hogy a később életformává nemesedő besúgásról most ne is beszéljünk; mégis, aligha kiküszöbölhető a gyanú, hogy próbálkozzunk a fenti műfajok bármelyikével, érjünk el bármekkora sikereket, sírkövünket a sag´ schon kifejezés ékesíti majd a magunkról alkotott ön- és közvélemény összefoglalásaként.

Ian MacDonald: A fejek forradalma - A Beatles dalai és a hatvanas évek

Azt írja az ÉS, hogy Röggla a Garaczi húga. (Esterházy Péter: 1 könyv [Garaczi húga], ÉS, 1999. december 3.)

Íme egy legenda előélete és utóirata. Edinburghban nagyon hideg tud lenni, szociális segélyből viszont fűtésre nem telik. Mivel J. K. Rowling nem bírta a fűtetlen szobát, szokásává vált, hogy addig tologatta kislányát a babakocsiban a szeles középkori utcákon, míg a gyerek el nem aludt, majd beült egy kávéházba, és munkához fogott. Ily módon készült a hétkötetesre tervezett regény Harry Potterről. Ambíció, kitartás és lelemény a társadalom peremén, mely elnyeri méltó jutalmát.

Köztudott, hogy Debrecenről és környékéről Tar Sándor tud a világon a legtöbbet, azt viszont ezúttal szeretném a tudomásukra hozni, hogy rögtön utána Szilágyi Lenke következik. Természetesen a mögöttük messze leszakadó futottak még tekintetében is volnának kéjes élvezettel bemutatható jelöltjeim, ha ez itt még egotrip volna, így azonban arra a fotóalbumra szorítkoznék, amelyet a tőle megszokott európai színvonalú kivitelben adott ki a Magvető. Helyesen cselekszünk tehát, ha ebből az alkalomból újra imába foglaljuk a kiadó könyveit tervező Pintér József nevét, megjegyezve csöndben, hogy ez a reprezentatív jelleg a szerző szakmai tudásához ugyan feltétlenül méltó, de látásmódjától, szemléletétől mélységesen idegen. Szilágyi Lenkétől ugyanis mi sem áll távolabb, mint a művészi mentalitás gőgje, a többet tudás szellemi arisztokratizmusa: a profizmus nála kiváltság helyett tudás és adottság, a belső képek kivetítésének módja és eszköze. Fényképei éppen ezért nem egyszerűen jól megcsinált szociófotók - nem akar ő felfedezni, leleplezni semmit, csupán csak jó helyen és jó időben exponál: metszeteket készít abból az egészből, ami odabent régóta összeállt. Látványokra tördel egy komplett víziót, ami ebben a jó hajdú-bihari anyaföldben gyökerezik, kitéphetetlenül, belengi a hely szelleme, jelentése mégsem helyi érdekű.

David Harrower: Kés a tyúkban - Kamra

Alvin Straight özvegy utahi öregember, túl van már mindenen, ám egy napon, épp miután egy szerencsétlen hanyatt esés után életében tán először látogatta meg a helybéli doktort (hogy az szépen felsorolja egészségi állapotának minden egyes visszásságát), telefont kap. Wisconsinban élő testvérének, Lyle-nak szívrohama volt, kórházban van. Ez az út, őhozzá, még Alvin előtt áll. S ezt cseppet sem könnyíti meg a maga mögött hagyott hetven-egynéhány év, a hosszú buszutazást kizáró ízületi problémák, illetve a jogosítvány hiánya sem. Beszédhibás, gyermekeit elvesztett lánya, Rose nem viheti el. Így aztán a szegény ember vízzel főz: négykerekű, apró fűnyíró gépe után köt egy lakókocsinak is beillő utánfutót, feltankol egy bőröndnyi virslivel, és nekivág az igencsak jelentős távnak. Kocogó sebességgel. Kigurul az országútra, a kamera felemelkedik a föld fölé, kibomlik előttünk a táj, nem tolakszik sem hegy, sem ház a szemünk elé, amerikai Alföld, a látóhatár végén délibábként sem sejlik fel újabb település. A végtelen maga. Kényelmesen elidőzünk, aztán vissza az útra - s Alvin kétszáz szerény méterrel, ha előttünk jár. Felvettük vele a tempót.

Lapunk alkalmi publicistájaként Dessewffy Tibor neve nyilván nem ismeretlen olvasóink előtt. Emellett gyakran láthatjuk őt bizonyos tévécsatornákon a szakértő szerepében. Azt is tudom, hogy az ún. szociológiai tudományban is teljes erőbedobással mozog. Végső soron mindennek az eredményeként jelent meg az ottliki fő műre alludáló című műve, alighanem.

Az Amszterdam egy angol regény, és a kemény fedelével, elegáns borítójával (tervezte Máthé Hanga, a Beszélő szépségfelelőse), vastag, sárgás papírjával, nagy betűivel, egész visszafogott, megbízható minőséget sugalló küllemével, de még a szagával is hajszálra olyan, mint egy igazi angol könyv az első kiadásban. Tudvalevő, hogy a szép magyar könyv többnyire a papírárakon bukik el, színvonalas, dúsan illusztrált kötetek is képesek olyan vékony papíron napvilágra jönni, hogy aki gyakorlott a tükörolvasásban, lapozás nélkül is el tudja olvasni a következő oldalt. A Scolar kiadó igazán csak egy kicsit, az egy lapra nyomott betűk számával spórolt, a tükör volna az a hajszál, ami éppen félujjnyival, ti. ennyivel keskenyebb a margó az eszményinél. A fordításnak is megadták a módját, Tandori Dezsőt kérték föl rá, ezt akár látatlanban nyerő választásnak nevezhetjük. Igen, egy-két ponton talán felmerül a félreértelmezés vagy az elkerülő manőver gyanúja, de ezért bőséges kárpótlást kapunk olyan megoldások és fordulatok képében, amelyek láttán felszisszenünk a gyönyörűségtől.