Lemez

Hallgatnak rá

Ambrose Akinmusire: On the Tender Spot of Every Calloused Moment

Zene

Új albumával, faramuci címei sorát folytatva Akinmusire következetesen lépett tovább művészi útján.

Megérdemli, hogy mondandójára az észak-amerikai faji konfliktus szörnyű fordulatai közben még jobban odafigyeljünk, bár tőle nem ideológiai útmutatást fogunk hallani, csak emlékeztet a hegekre. Az igazat megvallva, a kompromisszumokat hozzá hasonlóan kerülő szerzők-előadók között a 38 éves, Kaliforniában élő, afrikai származású trombitásnak nincs oka panaszra, mert státusa a zeneipar adta keretek között nagyjából a legmagasabb: hallgatnak rá. Első kategóriás sztár, 2011 óta a Blue Note futtatja, művészileg teljesen szabadnak érzi magát, már amennyire ezt a zenei produktumai és a nyilatkozatai alapján sejteni lehet. Június közepén megjelent lemeze a teljes absztrakcióból indul a Tide of Hyacinth (Jácint áradás) című számmal, de érezzük, hogy jönnek még ritmikus és melodikus fogó­dzók. Valóban. Ahogy arra is hamar rávezet, hogy ne valamihez vagy valakikhez képest fogadjuk be zenéjét. Utalásai – az afrikai ősiség, a képzőművészet és a filozófia posztminden törekvései, a jazzhagyomány karcosabb vonulata; Archie Shepp, Roy Hargrove, Roscoe Mitchell vagy Steve Coleman, és felkiáltójellel egy csuklyás felvonulás – a háttérben maradnak. A kvartett hangzása arányos, dinamikus, főleg a zongoristának, Sam Harrisnek hála. Amikor néha eltérnek ettől, például énekes meghívásával, az is a helyén van. Művészi programjuk egyéni, megragadja és meg is tartja a hallgató figyelmét. Akinmusire persze virtuóz trombitajátékának köszönheti topligás státusát: rá valóban igaz, hogy játszi könnyedséggel teszi túl magát a hangszer nehézségein, szerzeményei meggyőző kidolgozásának semmi sem állja útját, legjellemzőbben a lírai részekben.

Blue Note/Universal, 2020

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.