Megérdemli, hogy mondandójára az észak-amerikai faji konfliktus szörnyű fordulatai közben még jobban odafigyeljünk, bár tőle nem ideológiai útmutatást fogunk hallani, csak emlékeztet a hegekre. Az igazat megvallva, a kompromisszumokat hozzá hasonlóan kerülő szerzők-előadók között a 38 éves, Kaliforniában élő, afrikai származású trombitásnak nincs oka panaszra, mert státusa a zeneipar adta keretek között nagyjából a legmagasabb: hallgatnak rá. Első kategóriás sztár, 2011 óta a Blue Note futtatja, művészileg teljesen szabadnak érzi magát, már amennyire ezt a zenei produktumai és a nyilatkozatai alapján sejteni lehet. Június közepén megjelent lemeze a teljes absztrakcióból indul a Tide of Hyacinth (Jácint áradás) című számmal, de érezzük, hogy jönnek még ritmikus és melodikus fogódzók. Valóban. Ahogy arra is hamar rávezet, hogy ne valamihez vagy valakikhez képest fogadjuk be zenéjét. Utalásai – az afrikai ősiség, a képzőművészet és a filozófia posztminden törekvései, a jazzhagyomány karcosabb vonulata; Archie Shepp, Roy Hargrove, Roscoe Mitchell vagy Steve Coleman, és felkiáltójellel egy csuklyás felvonulás – a háttérben maradnak. A kvartett hangzása arányos, dinamikus, főleg a zongoristának, Sam Harrisnek hála. Amikor néha eltérnek ettől, például énekes meghívásával, az is a helyén van. Művészi programjuk egyéni, megragadja és meg is tartja a hallgató figyelmét. Akinmusire persze virtuóz trombitajátékának köszönheti topligás státusát: rá valóban igaz, hogy játszi könnyedséggel teszi túl magát a hangszer nehézségein, szerzeményei meggyőző kidolgozásának semmi sem állja útját, legjellemzőbben a lírai részekben.
Blue Note/Universal, 2020
