Takács Ferenc 1984 januárjában esszét jelentetett meg az ÉS-ben Ezerkilencszáznyolcvannégy - ezerkilencszáznyolcvannégyben címmel, melyben a mindaddig legfeljebb szamizdatban olvasható Orwell-mű hazai kiadását sürgette - e cikk felidézésével kezdődik Aldous Huxley magyarul most először olvasható regényének, a Majmok bombájának utószava. Hiszen disztópia ez is, sőt a műfaj két mestere nagyjából egyszerre írta a regényeket - még sincs okunk azon csodálkozni, hogy e mű magyar kiadását hatvan évig senkinek nem jutott eszébe számon kérni. Pedig alapműveiket olvasva nem tűnik ostobaságnak egy súlycsoportba sorolni Orwellt és Huxleyt: a (jóval korábban megjelent) Szép új világ hatása végül is nem kisebb az 1984-énál. A Majmok bombája viszont finoman szólva nem ez a kategória.
A regény mindössze 170 oldalnyi vázlata egy totális nukleáris háború után megmaradt torz világ bemutatásának - természetesen nem Huxley minden erénye nélkül. Revelatívnak és mélyen eredetinek jóindulattal sem lehet nevezni, de azért alapvetően mégis érdekes ez az ocsmány új világ: lakói a legdogmatikusabban vallásosak, és rendkívüli mértékben félik a Mindenhatót, csak épp e Mindenhatót itt Beliálnak (azaz Sátánnak) nevezik - hiszen mi mással lenne magyarázható a történelem minden háborúja és diktatúrája, az emberiség legalapvetőbb érdekeivel szembeni vágta, ha nem a Sátán győzelmével az emberek felett? Az apokalipszis utáni kor emberei az atombombák és az azokat kísérő kémiai hadviselés miatt hormonálisan is megváltoztak, s - akár az állatok - csak párzási időben közösülnek, illetve közösülhetnek, akkor azonban a lehető legtöbb petesejt megtermékenyítésére törekedve. Az újszülöttek nagy része krónikus elváltozásokkal látja meg a napvilágot - őket a Taigetoszt és a gladiátorharcokat egyaránt eszünkbe juttató ünnepségen végzik ki.
Mindez az olvashatatlanság határait súroló formában adatott az olvasók kezébe: a regény egy (a végére elfeledett) kerettörténettel kezdődik, melyben két hollywoodi filmes az elutasított forgatókönyvek között megtalálja a Majmok bombáját - e plusz harminc oldal szükségessége már csak a befejezetlenség miatt is megkérdőjelezhető, s félő, hogy valójában az elutasítottság kiemelésében érezhető (jogos) önkritikát sem annak szánta a szerző. A fiktív forgatókönyvíró stílusa ráadásul borzalmas: a jelen idejű, valóban forgatókönyvre emlékeztető leírások idegesítők és rendkívül modorosak, a Narrátor pedig olyan stílben beszél, amit még megengedően a szabadversek paródiájaként értelmezve is rossz olvasni. A forma használata is következetlen: ahol kapóra jön, ott forgatókönyvszerű a szöveg, ahol a "regényesség" miatt nehéz volna adaptálni, ott egyszerűen elfeledkezhetünk róla. A cselekmény és a jellemek mindemellett kidolgozatlanok és összecsapottak, a szöveg pedig hemzseg a fájdalmas közhelyektől (mint amikor a majmok megfogják az általuk pórázon vezetett Albert Einsteinnek kezét, és az atomrakéták indítógombjára helyezik; és ilyen a diktatúrák "szabadságának" százszor hallott jellemzése is: "mindent szabad, amit megparancsolnak").
Az öregedő, hetvenhez közelítő Huxley, akinek a neve a legtöbbek számára egybecseng a negatív utópiával, halála előtt még megadta magát az ellentét csábításának is, és utolsóként egy félezer oldalas utópiát fejezett be. A Szigetben hosszú, a lét legnagyobb kérdéseinek szentelt élete minden sikeresen meglelt válaszát egybesűrítette. Felismerhetők benne korábbi műveinek egyes elemei (a fantasztikus spirituális hatású, a Sziget lakóinak egyedfejlődésében utánozhatatlan szerepet betöltő moksha-gyógyszer és a hatását részletező leírások például lényegében egy az egyben vannak átvéve Az érzékelés kapui nagyon is valóságos világából), és felbukkannak korábbi gondolatai is, ezúttal bővebben kifejtve.
A Sziget cselekménye másfél mondatban összefoglalható, a karakterek kétdimenziós rajzok, a dramaturgia pedig kimerül annyiban, hogy az Angliából a Szigetre - Palára - érkező újságíró épp hova látogat el: az iskolába, hogy félszáz oldalon át meséljenek neki az ideális oktatási rendszerről; a templomba, hogy a legrészletesebben megismerhesse a helyi vallást, és így tovább. A bemutatott ideális társadalom a legutolsó részletig valóban létező jelenségek vegyítéséből áll össze - jellemző például, hogy a vallás, melynek a könyv mintegy fele szenteltetett, nem mutat igazán fundamentális eltéréseket a buddhizmustól. Alapvetően esszészerű szövegét Huxley igen gyenge kézzel kísérli meg regénybe fordítani - a Szigetet alighanem ezért minősíthette a jeles angol kritikus, Frank Kermode "a valaha írt regények közül az egyik legrosszabb"-nak. Jó példa erre az a jelenet, amelyben a mindenképpen elmondatni kívánt bölcsességet a szerző egy tizenegy-két évesekkel beszélgető tanár szájába adja: "Enyém a tévedést nem ismerő tanítás kincse, mondta [Buddha] tanítványainak, a csodálatos nirvánaelme, a valódi forma, mely nem ismer formát, mely túl van a szavakon, a tanításé, melynek továbbadása és befogadása egy olyan közegben történik, mely nem ismer doktrínákat" - a kisgyerekek meg közben érdeklődve figyelnek és örömmel bólogatnak.
Rendkívül rosszat tesz a szövegnek az elbeszélésmód is, ami igen gyakran modoros, ráadásul megmosolyogtatóan sznob is. "Hamar maguk mögött hagyták Európa szeretőjét, és máris ott volt egy pár Júnó madarai közül", írja Huxley a bikáról és a pávákról, a fordító meg nem győz lábjegyzetelni - főként, mikor a szereplők alig ismert évszázados bölcsek vagy elfeledett regényírók idézeteivel beszélgetnek egymással. A buddhista tanítások nyugatias tolmácsolásával Huxley műve itt-ott ráadásul a rossz ezoterikus könyvek szintjét közelíti.
S még ha elfogadjuk, hogy az általa leírt gazdasági, szociológiai és egyéb modellek összegyúrása lenne az ideális társadalom kulcsa, ha eltekintünk sokszor kissé dogmatikus látásmódjától, ha létezőnek és működőképesnek fogadunk el kétes természeti gyógymódokat és életminőség-javító praktikákat, ha biccentéssel konstatáljuk, hogy Huxley látszólag az egyéntől kezdve a mikroközösségeken át a legnagyobb problémákig tényleg mindennel számot vetett, ami meghatározza egy társadalom működését - még akkor sem lenne alkalmazható ez a kezelési útmutató az emberiséghez, mert a szerző egy rendkívül lényeges ponton hibát követ el. Az erőszakra, hatalomvágyra és általában az antiszociális viselkedésekre való hajlamot ugyanis elsősorban a testalkat, másodsorban egy személyiségteszt eredményének abszolút függvényévé teszi, és így (korán felismerve és kiszűrve) tökéletesen "gyógyítani" lehet. Bántóan naiv, tudományosan minden elemében többször cáfolt elképzelés. Márpedig ha a Sziget társadalmának tökéletes, kedves, mosolygós és bölcs tagjai mégis felnevelhetik az ilyen alapvető tulajdonságok hordozóit, akkor mindaz, ami Palát összetartja, egy perc alatt összedől (s nem kell, hogy több száz évnyi virágzás után kívülről érkezzen az ellenséges hadsereg, mint a könyvben). Mert ennek a társadalomnak minden egyes eleme arra a premisszára épül, hogy gonoszok, becsvágyók és zsarnokok nem léteznek szükségszerűen.
Ha viszont oda a realizmus, marad a képzelet - az meg a Szigetben, láthattuk, igencsak sekélyes.
A Majmok bombáját fordította Totth Benedek; 190 oldal, 2500 Ft. A Szigetet fordította Vizi Katalin; 532 oldal, 3900 Ft. Mindkettő Cartaphilus, 2008.
