Dömötör András rendezõ és Horgas Péter látványtervezõ vezetésével állt össze zenészekbõl és színészekbõl az a csapat, amely jeleneteket kerekített Madách veretes szentenciái köré. Persze, hogy ezek a szentenciák milyen veretesek, hogy ne mondjam, emelkedetten fellengzõsek, az éppen e jelenetekbõl derül ki, noha az alkotók szándéka semmiképpen sem Madách égetése volt.
Nem is ég, csak kissé lepucérodik, akárcsak a különféle Ádámok, akik kezükkel takarva szemérmüket szerencsétlenkednek a színpadon, hogy elérjék valahogy a felülrõl belógatott almát, hátha megváltozik a világ folyása, amely egyébként még el sem kezdõdött.
Éva bekavar, Lucifer bekavar - sokáig hezitálnak, harapjanak-e, vagy sem, aztán harapnak, és az Úr nem is dühös, inkább kárörvendõ - könnyû neki. Könnyû nekünk is: Tragédia haladóknak, hiszen muszáj az összegereblyézett sorokból olykor a jelenet egészére gondolnunk, és többnyire igen vicces, ahogy e zanzában az elsõ emberpár botladozik a megsemmisülés, vagyis az úgynevezett történelem felé. Mindazonáltal Dankó István csetlés-botlásában, Klem Viktor leplezni próbált tétovaságában, Barabás Richárd gunyoros magabiztosságában és leginkább Pálfi Kata készséges változékonyságában ott a Tragédia lényegének jelenünkre vetített ambivalenciája, a legnagyobb kétely, hogy ugyanis érdemes-e, pontosabban érdemes volt-e. Hegedûs D. Géza Úr mindenekfelett, röhög és gúnyolódik, nem az õ bõrére megy a játék: Mikulás-bohócsipkája cinikusan elõrefittyed. Szép az egész. Nem tudom, mitõl szép; tán mert csupa ötlet, frissesség, mozgékonyság - és rengeteg igenlés van a tagadásban.
Akku, Thália Színház, május 1.
*****
