Zene

Ez a könyv az év egyik csemegéje lehetett volna. Úgy alakult azonban, hogy a magyar könyvpiacon rég jelent meg ennél kínosabb és szégyenteljesebb produkció. A két szerzőnek a kiadót minimum hitelrontásért kéne perelnie, ha értesülnek arról, ami könyvükkel történt. Egy alapos, érdekes és fontos mű lett tönkretéve.

Miért ne képzelhetnénk azt, hogy külső országból jöttünk, betérünk egy úgynevezett jobb könyvesboltba, és megállunk a folyóiratok polca előtt? Nincs előzetes tudásunk, se prekoncepciónk, nem értjük a nyelvet - csak nézünk a szemünkkel.

Matthew Barney alig harmincas amerikai képzőművész, szobrász, volt futballjátékos, tanult orvostudományokat, és modellkedett, hogy pénzt keressen iszonyú költséges filmjeire.

Egy szerelmi történet a ´20-as évekből. Hogyan élt együtt Dora Carrington festőnő és Lytton Strachey, a jeles író. Nehezen, lévén ők is mások. Lytton például homoszexuális. Dora tűri ezt férfiasan, vagy mégis inkább nőiesen, hiszen a megpróbáltatások elviseléséhez jó sok szexre van szüksége, kefél is fűvel-fával. A történet előrehaladtával ebből nem lebecsülendő felállások keverednek ki. A szép az egészben, hogy közben komolyan veszik magukat, ami viszont a nézőnek nem sikerül mindig.

Múlt heti mellékletünkben, a Biciklitolvajban a szeptemberi videóújságok között hoztuk, mintegy mit sem sejtve: "Lapzártánkig e dolgozatról senki nem tud semmit. Lehet, hogy remekmű" - szólt a bizakodó ajánlás. Tudatlanságból fakadó gátlásaink, a kazettát kezünkbe kaparintva, elillantak legott. Sejj, az van arra írva: Tim Roth, Samuel L. Jackson. (Ím, egy kis segítség megfejtőinknek.)

Magyar Narancs: Hogyan is áll a dolog Melanie Griffith-szel?

Könnyű préda az elsüllyedt Budapestről elmélkedni, a hatásos metaforák adják magukat, siratni, felháborodni nem nagy dolog. Mindegy, miről van szó, rohadó lakótelepekről vagy kávéházakat, presszókat emlegető McDonald´s-kontrákról, túlragozás.

Ki ne ismerné a szerzőt? "Woodward? Õ volt a Robert Redford, ugye", mondta a Narancs egyik sokat látott szerkesztője, aki Az elnök emberei című film kapcsán még arra is emlékezett, hogy Dustin Hoffman volt viszont a szemét, nyomuló Carl Berstein. Így volt ez; azt hiszem, amilyen barom vagyok, a Woodward-Berstein nekem is sokáig olyan volt mint a Havas-Forró kettős, csak ritkább.

A Piszkos hármas még nem nagyon ismert errefelé, noha túl van a harmadik albumán, s felállásából az ausztrál színtér legjobb nevei köszönnek vissza. A hegedűs Warren Ellis együtt játszott Nick Cave-vel, Robert Forsterrel, King Salmonnal és a Blackeyed Susansszal, amúgy a Rolling Stone magazin a Velvet-korabeli John Cale-éhez hasonlította játékát. A gitáros Mick Turner az ausztrál punk veteránjaként a The Moodistsban, a The Sick Thingsben és Venom P. Stingerrel nyomult, míg Jim White a kontinens egyik legmenőbb dobosaként ugyancsak megfordult a fentebb felsoroltak között.

Nekem könnyű, én imádom Otis Reddinget és Percy Sledge-et, Joe Cockerrel is elvoltam valamikor, miért pont ezzel a szerencsétlen Willy Deville-lel volna bajom. Aki, legalábbis eddig úgy gondoltam, csak magában Willy, zenekarostul Mink, de ennek most ellentmond ez a válogatás; inkább nem firtatom.

Nem zenekarom a Metallica, sőt, úgy egyáltalán, kimondottan idegesíteni bír a heavy metal; mindezt nem a kérkedés, csupán a helyzet kedvéért jelzem - ne raboljuk egymás idejét, fülembe forró ólmot, már a legelején. Kibuszozni Bécsbe, fél nap, aztán vissza, ez azért mindjárt más, rohadt hideg, szakadó eső, valamit valamiért. (Egy álom megvalósul.)

Szeptember 26-án, a Kosztolányi Dezső téri Park Caféban az első magyarországi acid jazz-koncertet celebrálja a James Taylor Quartet. Tízéves fennállása s frissiben megjelent Living Underground című albuma jegyében miniturnézik a londoni zenekar Budapest-Belgrád-Skopje magasságában. (A túlvilág az USA-tól Nyugat-Európán át Japánig már megvolt a toplistás Supernatural Feeling album után.) A népszerű filmzenék (Blow Up, Mission Impossible, Goldfinger etc.) feldolgozásaival kitűnt Hammond-orgonista, James Taylor acid jazzt játszott már akkor is, amikor még nem így nevezték ezt a stílust, sőt, vélhetően nem nevezték sehogy. Mindenesetre kapóra jöhetett neki, hogy a kenti illetőségű, Prisoners nevű zenekara szétesése után egy új, az angol és az amerikai klubokban egyaránt felkapott irányzathoz csatlakozhat, még akkor is, ha annak a neve csupán kereskedelmi/kiadói szlogen.

Nyáron a színészember kipihen. Évadot, kollégákat, rendezőket, kritikusokat, nagy sikereket és kis bukásokat. Feltöltődik. Van persze, aki ekkor sem bírja exhibíció nélkül. Az efféléknek a szabadtéri előadások, fesztiválok, alkalmi társulatokba való beugrások nyújtanak némi pótszert. Vagy a jó öreg hakni (például Vidámpark, Vidám Színpad, vidéki műv. házak), hiszen ilyenkor is élni kell valamiből. Szóval, fülledt esti levegő, csapolt sör, napbarnított bőrfelszín, laza jókedv s a "lesz vagy nem lesz eső" jóleső izgalma. Mindenki feldobott és hálás: elvégre szórakozni jöttünk, vagy nem?

James Ivoryt elsősorban a Szoba kilátással és a Napok romjai című filmjeiért lehet szeretni.