Zene

Talán már feltűnt, hogy nem sikerült elrejtőzniük azoknak, akik a nyár divatszövetét, az álcázó terepmintázatot öltötték magukra. Ami alapvetően kétféle: homokszínű, sivatagos és barnás, zöld tónusú, erdős. Létezik a piacon fekete-szürke-fehér variáció is - az lenne a nagyvárosi? A régebbi terepmintázatok plasztikus, kicsit részletező grafikai stílusban készültek. A jelenlegi világtrend kemény élű, puha vonalvezetésű, keskeny pacniformákat használ, és valószínűleg az USA hadidesign terméke. Én először Andy Warhol Beuys portréja (1986) alatti felületként fedeztem fel ilyet, bírnám, ha Leonardo harci gépezetei "módján" Warhol is benne lenne a dologban.

Plutarkhosz híradása szerint Platón, midőn Dionüszosz türannosz meghívásának eleget téve látogatást tett Szürakuszaiban, azt a meggondolatlan kijelentést tette az uralkodói audiencián, hogy minden ember között a zsarnokok a legkevésbé bátrak. Dionüszosz ezt természetesen magára vette, és gyáva zsarnokhoz méltóan titokban megkérte a spártai Polliszt, akivel Platón egy hajón utazott el, hogy a filozófust orvul gyilkoltassa meg, vagy adja el rabszolgának. Platón és az utókor nagy szerencséjére Pollisz az utóbbi megoldást választotta.

Van némi spétje az örömnek: a dolgozat valamikor 2000-ben fogalmazódott, 2001-ben nyert Arany Oroszlánt a velencei fesztiválon, ám mi azóta sajna túl vagyunk a Bazi nagy görög lagzin, mindennapjaink részévé vált az Irigy Hónaljmirigy, hogy a Csavard be, mint Beckham című édességről már ne is beszéljünk. Ezzel együtt persze bátran leszögezhetjük: jobb későn, mint sohase. Vizsgált mozidarabunk talán a "nagyon helyes" kategóriába sorolható legkönnyebben, ám ezenfelül is rendelkezik érdemekkel, noha kétségtelenül nem hat falrengető nóvumként: egy zsánerfilm.

Francis Ford Coppola: Apokalipszis most (rendezői változat)

Szerintem nézzük először a dolog jó oldalát, mi, magyarok - persze tudjuk ezt régóta, csak szerénységünk tiltja feszt hangoztatni - nyelvileg csuda jól állunk, megy nekünk. Van két harmincasnak látszó teremtés, olyan csajosra hangszerelve, ötéves koruk táján, szüleik csomagjaként kidisszidáltak a távoli Kanadába, de most végre visszatértek, egy szem akcentus nélkül: úgy beszélni magyar, mint Péchy Blanka, na jó, akkor Pécsi Ildikó. Ez nem csoda egyáltalán, hiszen olyan országban születtek, ahol mindenki beszél olaszul, ha nem is akcentus nélkül: mi, magyarok különösen a vernisszázs és a Szicsília kifejezések virtuózai vagyunk, természetesen. De ez semmi. Mert Magyarország nagyon szép is, nem csak okos: nálunk található például Szentendre, ahol nemcsak olaszul tud mindenki, de festeni is. Továbbá a Balaton Európa legnagyobb tava, és a Dohány utcai zsinagóga is Európa legnagyobb zsinagógája, melyről híres a világban. Budapest meg egyenesen manyífíkó, manyífíkó veró. És még ez se minden, csak a többi jó hirtelen nem jut eszembe: a nőkről már volt szó. Nincsen tehát más választás: becsüljük meg magunkat! Még szép, egy ilyen marha nagy tóval.

Nagyon kíváncsinak, nyitottnak és türelmesnek kell lennie annak a hétköznapi látogatónak, aki minden háttértudás nélkül, csupán az egzotikus cím és téma - netalántán a légi felvételébe applikált bájos, színes naposcsibék látványa - által felcsigázott érdeklődéssel lép a Műcsarnokba. Hiszen ott nem egy kiállítást, hanem egy Damaszkusz-témájú (vagy inkább: apropójú) kutatási projekt eredményeit találja, mely ily módon persze erősen ellenáll mindenféle szokványos műélvezési kísérletnek. A kutatás résztvevői a bécsi iparművészeti egyetem médiaművészeti intézetének oktatói és hallgatói voltak a "művészet- és tudástranszfer tanszék" képviseletében, az ő nemzetközi csapatuk (erős osztrák anyagi bázison nyugodva, de bizonyos helyi erőkkel együttműködve) hozta létre a kiállított objektumokat és a - kiállításnál jóval érettebb és informatívabb - Transfer Damaskus című könyvet, mely anyagot először a bécsi Kunsthalléban, márciusban, majd azt követően rövid ideig Damaszkuszban mutatták be.

Tomahawk: Mit Gas; Jane`s Addiction: Strays

Aki még nem járt Zsámbékon az úgynevezett régi rakétabázison (bizarr már a név is, nem?), az induljon rögvest. Ha nincs szerencséje a Simon Balázs rendezte darabhoz, még mindig láthat pillangót, gyönyörűt, fantasztikus, majdnem háborítatlan természetet, csodás panorámát, és elmerenghet a végleg tovatűnt gloria mundin.

Hogy Robert Plant nem tudott ellenállni Mali csábításának, az a Zeppelin-életmű ismeretében korántsem meglepő; "hírértéke" inkább annak lehet, hogy Bill Frisell külön bejáratú countryja is megmártózott Nyugat-Afrikában.

Nem az a baj, hogy nyakig vagyunk a szarban, hanem hogy lötyögtetik - az embernek óhatatlanul ez az ősi kínai bölcseket az irigység bambuszerdejébe kergető alapigazság jut az eszébe, mikor a regény erős kezdését elolvassa. Sergio, a másfél mázsás szippantókocsi-kezelő ugyanis épp az első lapokon válik egyszerű, hétköznapi munkahelyi baleset áldozatává: egy elromlott szivattyú miatt járműve tartályának teljes tartalma ellepi, s így lesz tetőtől talpig az, aminek általában tartja magát: salakanyag. A sors és

Shakespeare legjobb thrillerje a Titus Andronicus, és Bocsárdi László rendezését nézve azon tűnődtem, miért nem csináltak még belőle egy jó kis hátborzongató filmet ebben az intonációban. Aztán tovább nézve a gyulai előadást, arra a következtetésre jutottam, hogy a mozi már majdnem elkészült.

Az 1886-ban Berlinben született (és 1954-ben Baden-Badenben meghalt) Wilhelm Furtwängler a legkevésbé sem készült karmesternek. Fölöttébb pallérozott polgári családban nevelkedett, ahol a zenészség nem volt comme il faut. Apja, Adolf a kor egyik legnagyobb archeológusa, és a kisfiú magántanárai közt olyanokat találunk, mint a híres Beethoven-monográfia szerzője, Walter Riezler vagy a filológus Ludwig Curtius. A gyerek kívülről fújja a görög mitológia eseményeit, közben komponál. Mi sem jellemzőbb, hogy 13 évesen megzenésíti a Walpurgis-éj-jelenetet a Faustból. (Stravinsky: "Furtwängler úgy nézett ki, mint Goethe, noha egy hibás kromoszómájú Goethe.") Ez a nagyra törő magabiztosság sosem hagyja el, élete első koncertjén, húsz évesen Bruckner rémisztően hosszú és nehéz Kilencedik szimfóniáját dirigálja. Gyorsan áttör: 1922-től (harminchat évesen!!!) a Berlini Filharmonikusok első dirigense, ezzel egy időben a bécsieknél is vezető karmester (e két zenekart vezényli a lemezen is). A háború nem töri ketté pályáját, ott marad a náci Németországban, kiváltva ezzel a mindmáig tartó, Szabó Istvánt is filmre ihlető vitát: Vajh náci volt-e őkelme? Nem volt az.

A Művészetek Völgyévé kinőtt Kapolcs Monostorapáti nevű szomszédjának egy kies pusztaságán verte föl cirkuszsátrát a Krétakör. Esténként bemutatta repertoárját (elbúcsúzott a Hazámhazámtól), délelőtt a cirkuszosok tanították tányért forgatni, gólyalábon járni a gyereket. És Schilling Árpád is tartott egy kurzust

Mire véljük a könyv címét, mire vonatkozik? A módszertanra biztosan nem (az ugyanis eléggé monolitikus), inkább a műfajra és a felépítésre. Műértel-mezések, melyeket mikro-elemzések egészítenek ki, de-ugyanakkor összefüggő könyvként is olvashatók: nem valami olvasóbarát műfaj, de meg lehet szokni idővel. Az első részben négy ismert Ady-vers (A vár fehér asszonya, A fekete zongora, Sípja régi babonának, Az eltévedt lovas) olvasata található. A versek értelmezései számomra - A fekete zongora elemzését leszámítva - nem felelnek meg az előszóban bejelentett újdonságigénynek, inkább emlékeztetnek a Földessy Gyula-féle tudálékos szimbólumfejtésre, csak egy megújított, a Paul de Man-i retorikaelmélet által megtermékenyített nyelvi-fogalmi közegben. Ugyanakkor az első részben felsorakoztatott észrevételek és érvek legalábbis elgondolkodtatóak, egy Adyt jól ismerő, eredeti ötletekkel, jó elemzőkészséggel rendelkező és elméletileg felkészült szerző megállapításai. A könyv második része az Ady-líra kortárs irodalmi folytathatóságát vizsgálja, elsősorban Kovács András Ferenc, Orbán János Dénes, Domonkos István, illetve Zalán Tibor művein keresztül. Nincs arra hely, hogy H. Nagy elemzéseit érdemben áttekintsük, itt csak annyit állapítanék meg, hogy az Ady-hatás "tematikus", illetve "poetológiai" összetevőinek elkülönítése