Az ideális könnyűzene legújabb, tudományos igényű definíciója két ismérvből tevődik össze: oldja a görcsöket, azaz kellőképpen laza, továbbá hangosabb egy betonkeverőnél. Ennek a két feltételnek a következő "másfél" album szinte maradéktalanul eleget tesz.AFaith No More megszűnése felébresztette Mike Patton aktivitását: szólólemezek nyakra-főre (Fantomas, Mr. Bungle), majd a nemritkán öncélű művészieskedéssel megbélyegzett kiadványok mellett lassan megjelenik a felvállaltan bevételorientált, jóval közérthetőbb hangvételű Peeping Tom debütáló albuma is. A Tomahawk ezek közül egy rutinos zenészekből (Duane Denison, gitár - ex-Jesus Lizard; Kevin Rutmanis, basszusgitár - The Melvins; John Stanier, dob - Helmet) verbuvált "szupercsapat", amely valahol a kommersz-absztrakt skála derekán foglal helyet.
A vegyes fogadtatásban részesülő Mit Gas tömören összegez, Mike Patton eddigi pályájának minden állomását felvillantja, de egészében és külön-külön is csak halványabb tónusokban. Faith No More-t idéző lendület; megakasztott ütemek, stílusparódiák, stílusáthajlások a Mr. Bungle modorában; aztán suttogás, üvöltés, dúdolható refrének - az ötletek olykor tényleg zseniálisak, csak éppen ismerősek, néhány esetben pedig már szinte erőltetettek. Legalább annyira, mint a Mike Patton nyelvi evolúciójával kapcsolatban megfogalmazott hipotézis: az olasz (Mr. Bungle: Violenza Domestica), majd a spanyol (Tomahawk: Desastre Natural) nyelv elsajátítását a 2006-os Fantomas-lemezen várhatóan a portugál követi. A tudományos módszertan e helyütt mégsem releváns, miként azt Patton is jelezte egy interjúban ("A Mit Gas több, mint egy tudományos projekt"), és valóban, a Tomahawk lényegéhez inkább az a fajta infantilis ábrázolásmód áll közel, amit a Harelip (Nyúlszáj) kezdősora illusztrál ("I am a harelip, give me one more kiss"). Az album mindemellett meglehetősen rövid (41:23), beleértve az utóbbi évek egyik leglagymatagabb nyitószámát (Birdsong) és még két töltelékszámot - így összegezve mindössze félórányira csökken a dózis.
Miért mondható mégis, hogy azért a Mit Gas legalább félig ideális könnyűzene? Főként azért, mert Patton egy-egy jobb ötlete még mindig felér a manapság oly divatos hardcore-királyok és nu metal-istenek teljes munkásságával, s a kitűnő ötletekből sincs hiány, jóllehet a tavalyelőtti Tomahawk változatosságát és eredetiségét most ritkábban éri el a zenekar. A Mit Gas legihletettebb szerzeménye a lemezt záró Aktion F1413, amely egy countrys felvezetés kíséreté-ben hét pontos összefoglalást nyújt a kézitusa alapelveiről (1. pont: legyünk agresszívek), hogy aztán a tétel második részében váratlan kitérőt tegyen az indusztriális műfaj irányába is, meghitt duettet alkot-va a szomszéd betonkeverőjével, amit végül a dalszerzői szabadság akusztikus levezetéssel rekeszt be és keretez egyben.
Másképpen szólva, ha Mike Patton énekelni kezd, az mindig ideális.
bikkombekk
Nem mintha ez máshogyan volna a száz közül is azonnal felismerhető énekstílusú Perry Farrell esetében, akinek megítélésekor általában minden társaság kettéhasad, nagyjából a kamaszos orrhang és a sokak által egysze-rűen csak hamisnak tekintett, szokatlan hangfekvés mentén. A Jane`s Addiction tagjai is számtalan zenei és magánéleti kalandba keveredtek a legutóbbi album (Ritual de lo Habitual) megjelenése óta elmúlt tizenhárom évben, elég, ha csak felelevenítjük a Farrell-szólólemez (Song Yet to be Sung) emlékét, mely egy időben nem csekély népszerűséget szerzett birtokosának: a lányok vitték, akár a cukrot. Szóval felfokozott várakozás, nagy visszatérés.
A Strays elsőre befészkeli magát az ember minden porcikájába, ami a korai Helloween-lemezek tapasztalatai alapján azonnal gyanút ébreszt, néhány hét elteltével ugyanis jobbára már unalmas, amit azelőtt ronggyá hallgattunk. Most azonban nincs idő gondolkodni, az album szinte keresztülrobog a hallgatón, s nemcsak a rövidsége (43:36) miatt, hiszen a dalok leginkább a Ritual de lo Habitual kezdőszámait idézik, könnyedek, lendületesek, egyszerűek. A Jane`s Addiction tizenhárom év szünet után is sikeresen ültette át hangzásvilágát, viszonylagos újítást főként a tört dobütemek jelentenek, ugyanak-kor eltűntek az olyan hosszabb, elmélke-dősebb darabok, mint a Three Days vagy az Obvious - de még ez sem tudatosul az emberben, miközben a repeat gombot keresgéli. Hiszen ott van a Price I Pay brutális riffje, megtámogatva némi Hammond orgonával; a Wrong Girl a maga Queenre emlékeztető átkötésével és zongorafutamával; az élményszámba menő To March The Sun; rengeteg szóló és valami régről ismerős, mégis egészen új hangulat. Ráadásul az MTV-n gyakran feltűnik a Just Because klipje is, ami alapján bárki megállapíthatja, hogy nemcsak Madonna tud még mindig spárgázni, hanem a Jane`s Addiction is zenélni.
Összegezve: miután a Straysszel végleg elhallgattattuk a betonkeverőt, beülhetünk a kabrióba, irány Szentlőrinc vagy éppen Gyál, ahogy kedvünk tartja.
Kiss Tibor
Ipecac Records; Capitol Records
