Könyv: A krumplileves sűrűje (Huszár Tibor: Kádár János politikai életrajza, 2. kötet. 1957. november-1989. június)

  • Mink András
  • 2003. szeptember 4.

Zene

Plutarkhosz híradása szerint Platón, midőn Dionüszosz türannosz meghívásának eleget téve látogatást tett Szürakuszaiban, azt a meggondolatlan kijelentést tette az uralkodói audiencián, hogy minden ember között a zsarnokok a legkevésbé bátrak. Dionüszosz ezt természetesen magára vette, és gyáva zsarnokhoz méltóan titokban megkérte a spártai Polliszt, akivel Platón egy hajón utazott el, hogy a filozófust orvul gyilkoltassa meg, vagy adja el rabszolgának. Platón és az utókor nagy szerencséjére Pollisz az utóbbi megoldást választotta.
Plutarkhosz híradása szerint Platón, midőn Dionüszosz türannosz meghívásának eleget téve látogatást tett Szürakuszaiban, azt a meggondolatlan kijelentést tette az uralkodói audiencián, hogy minden ember között a zsarnokok a legkevésbé bátrak. Dionüszosz ezt természetesen magára vette, és gyáva zsarnokhoz méltóan titokban megkérte a spártai Polliszt, akivel Platón egy hajón utazott el, hogy a filozófust orvul gyilkoltassa meg, vagy adja el rabszolgának. Platón és az utókor nagy szerencséjére Pollisz az utóbbi megoldást választotta.

Ha Platón fenti kijelentéséből indulunk ki, föltehetjük, hogy minél gyávább egy zsarnok, annál kegyetlenebb. Ha így van, akkor Kádár János nem volt minden bátorság híján, noha napnál világosabb, hogy élete döntő fordulópontján, amikor elárulta Nagy Imrét és a forradalmat, a félelem is motiválta. Félt, hogy könnyen maga is akasztófára juthat, ha a Moszkvába menekült sztálinisták, Rákosi és köre veszi vissza Magyarországon a hatalmat. A hatalom megszerzése azért is fontos volt számára, hogy biztonságban érezhesse magát.

Huszár Tibor Kádár-életrajzának most megjelent második kötetében részletesen és aprólékosan elemzi a forradalom leverése utáni szituációt. Kádár félelme nem volt tel-jesen alaptalan. Csapdában volt: a sikeres konszolidációhoz, a nép megbékítéséhez szakítania kellett a sztálinizmussal és annak képviselőivel. Ám ígéreteit és fogadkozásait a felkelt nép és a forradalom ve-zetői egyöntetűen elutasították. Hatalma megszilárdításában csak a szovjet hadseregre és a bosszúszomjas sztálinistákra számíthatott. "Mindig igen kedveltem Kádár Jánost" - idézi Huszár Háy Gyula megjegyzését. "Egy idegen hatalom olyan ijesztő helytartói után, mint Rákosi vagy Gerő, nagy volt a kísértés Kádárban valami teljesen mást látni. De hatalma (...) két pilléren nyugodott: az orosz gyarmatosítók fegyveres erején és a >>kucsera rétegtikai rendőrség komolyan vette a "horthysta vonalat". 1957-ben és 1958-ban tucatjával végeztek ki egykori tiszteket, csendőröket és nyomozókat, nem 1956-os, hanem 1945 előtti tetteikért.)

Malenkov és Szuszlov

1956 decemberére világossá vált, hogy terror nélkül Kádár nem tud "megfelelő", azaz a szovjet elöljárókat is kielégítő rendet teremteni. A szovjet elöljárók, személy szerint Malenkov és Szuszlov, a szovjet Politbüró két nagy hatalmú és befolyásos bulldogja meglepően közelről, leányfalui rezidenciájukról tartották napi felügyelet alatt a nekik kiszolgáltatott Kádár Jánost. A szovjet vezetés számára döntő volt, hogy a november elején Moszkvában még habozó Kádárt véglegesen magukhoz kompromittálják. Föltétlen hűsége csak úgy volt garantálható - vélhették, talán túlzottan para-noiásan -, ha bűnrészessé teszik a megtorlásban, és lehetetlenné válik, hogy később túl messze kalandozzon Moszkvától. "Malenkov és Szuszlov egyaránt az ideológiai szőrszálhasogatás mesterei voltak. Jól tudták, hogy a határozatokban deklarált értékelések nem elméleti, hanem eligazító jelentőségűek. Szerintük az októberi események értékelésének is az a funkciója, hogy az >>eszmeileg elbizonytalanodottfolytonosság képzetét" - írja Huszár.

A Szuszlovék által sugalmazott 1956. december 5-i ellenforradalmi határozat szerepe az volt, hogy az ellenforradalmi tézis kimondatásával világossá tegyék, hogy elkerülhetetlen a proletárdiktatúra restaurálása. A gyakorlati jelentősége ennek az volt, hogy a magyar párt és Kádár vazallusi státusát és lojalitását a pártállami hatalmi szerkezet belülről is garantálja. Végérvényesen a szovjet blokkhoz láncolták Magyarországot, és hosszú távra kijelölték a rendszer lehetséges mozgásterét. Kádárnak sem politikai, sem erkölcsi értelemben nem hagytak egérutat. A következő évtizedek arról tanúskodtak, hogy számításuk hosszú távon is bevált. Malenkov és Szuszlov a határozat megszövegezése után hazautaztak. ",Meggyőződtünk arról, hogy Kádár elvtársnak a magyarországi események értékelésére vonatkozó korábbi, némileg téves nézeteitől eltérően jelenleg helyes elképzelése van erről a kérdésről" - írta Malenkov elégedetten Moszkvába. A hóhérmunka Kádárra maradt.

A magyar népnek nemigen volt más választása 1956-ban, mint elfogadni azt, akit a szovjetek a nyakába ültetnek. Ebből nem következik, hogy Kádár Jánosnak és a hozzá kötődő nómenklatúrának nem volt más választása, mint a magyar nép nyakába ülni. Volt más választásuk. Kádárnak például az, hogy lemond, miután ráébredt, hogy csak a megtorlás kiteljesítése révén nyerheti el a szovjetek bizalmát. A magyar közvélemény jól érzékelte, mint ez 1989-ben kiderült, hogy az igazi árulás nem az 1956. november eleji átállása volt Moszkvában, bár az sem nevezhető elegáns sasszénak, hanem Nagy Imréék kivégzése két évvel később. Számunkra ennél ma már fontosabb, hogy miként látjuk a Kádár-korszakot. A "régi rend", a késői Kádár-kor talpon maradt képviselőit a magyar nép már kétszer is visszaszavazta a hatalomba, és ez nyilvánvalóan nem csak az ő érdemük. Önmagában ez is elegendő ok arra, hogy folyamatosan szembesüljünk az előző korszakkal és akkori önmagunkkal.

Kádár tyúkja

Különc szokásai közé tartozott, hogy "voltak tyúkjaink. Tizenhét - emlékezik házvezetőnőjük -, a főnök mindig a teraszon dobálta ki a hulladék kaját nekik. ` maga szoktatta rá őket a kidobált hulladékra. Kenyeret, krumplihajat meg ilyesmit dobált a tyúkoknak. Mert úgy jöttek, tudták, hogy kapják a kaját. Tehát friss tojásuk volt mindennap. És azért is szerette, mert az friss volt. Tudta, hogy na, tegnap tojtak, s azt ma meg lehet enni. De viszont soha nem vágták le a tyúkokat. Nem ették meg. Nem kellett nekik. Amikor már három évig tartottuk őket, akkor utána mindig frissre cseréltük. Ugye, addigra már kitojták magukat. Akkor mindig hoztak frisseket Bábolnáról. Azok a fiúk, az őrök, akik ott voltak, azok kukoricát szórtak ki reggel a tyúkoknak, meg vizet is adtak nekik. És csukták be este az ólba, mert volt tyúkóljuk is."

Nehéz ellenállni a kísértésnek, hogy a Rózsadomb, Cserje utca 21. sz. alatti tyúkketrecben ne magát a Kádár-rendszert lássuk. A Főnök, a hulladékra szoktatott, (arany?)tojást tojó és kíméletesen le nem vágott tyúkok, "azok a fiúk", az őrök, akik reggel kukoricát szórnak, este pedig gondosan bezárják a ketrecet - a képet ki-ki tovább színezheti fantáziája szerint. A történetíró azonban nem rekedhet meg a hangulatfestő képek szintjén. Huszár Tibor kétkötetes munkája (az első kötetről, mely Kádár életútját 1919-től 1956-ig követi nyomon, még a BUKSZ 2002. tavaszi számában írtam részletesen) komoly mű, a kor iránt érdeklődők számára kötelező olvasmány. Számos kevéssé ismert vagy újonnan feltárt forrást von bele az elemzésbe, és bőséggel merít az eddig nehezen elérhető szovjet forrásokból, valamint a legújabb orosz történeti irodalomból. Ezek alapján látható, hogy Kádár mindvégig szorosabb ellenőrzés alatt volt, mint azt a Kádár-kori suttogó propaganda sejtetni engedte. Huszár érzékletesen mutatja be a szovjet-magyar kapcsolatok hullámzását, Kádár és a magyar pártvezetés kétségtelen autonómiatörekvéseit és a szovjet ellenakciókat, melyeket a rezsim puhulási-keményedési periódusai Gorbacsov színre lépéséig pontosan leképeznek. Az is megállapítható, hogy Kádár a döntő pillanatokban - Hruscsov leváltása után vagy 1968-ban, illetve 1972 és 1974 között - némi huzavona után mindig engedett a szovjet nyomásnak.

Már csak műfaji okokból is méltányolható Huszár azon megfontolása, hogy Kádár személyes történetét igyekezett leválasztani a Kádár-korszak vagy inkább a "kádárizmus" történetéről. A névadó és a rendszer története sok tekintetben valóban nem azonos. Egy bizonyos ponton túl azonban fel kell tenni a kérdést, mi volt Kádár viszonya saját rendszeréhez, merre tartott Kádár, és merre a rendszere. A második kötetet olvasva támadhat némi hiányérzetünk.

Az olvasó először is szembeötlő aránytalanságra kénytelen fölfigyelni. A terjedelmi korlát (a kiadói költségvetés és a közönség vásárlóereje) persze nagy úr. A kötet alapanyagát szemmel láthatóan kíméletlenül meg kellett kurtítani. A Kádár életútját bemutató két kötet összesen majd 800 oldal, ebből alig 200 foglalkozik azzal a negyedszázaddal (1963-1988), amikor nemcsak vezetője, hanem megszemélyesítője is volt a rendszernek. Huszár azokra a pontokra koncentrál, amelyek igen fontosak, de amelyekről valószínűleg a legtöbbet tudtuk eddig is (az 1968-as csehszlovák válságról többek között az ő erről szóló korábbi monográfiájából). Viszont keveset olvashatunk például Kádár nyugati tapogatódzásairól, diplomáciai manővereiről, pedig ez kínálná a legtöbb alkalmat a valóság és a rendszer önmitológiájának összevetéséhez. Huszár mintha tartózkodna annak kimondásától, amire a történeti anyag bőven szolgáltatna adalékot, hogy ama nevezetes mozgástér bővítésének nemcsak Brezsnyev emlékezetes szemöldökének összevonása, hanem Kádár, illetve a hozzá kötődő apparátus és nómenklatúra hatalmi és egzisztenciális érdekei is határt szabtak.

Ez volt az a korszak, amelyben Kádárt nemcsak elfogadták, hanem népszerű is volt, ami miatt a nép viszont mind a mai napig érez némi bűntudatot. Az emberek felismerték benne önnön helyzetük korlátait. Kádár figuráját tragikusnak persze aligha nevezhetnénk. Nehéz megmondani, hogy mi is lett volna Kádár nagyszabású terve, amely elbukott, hiszen ő is mindvégig ragaszkodott a "krumplileves az krumplileves" békaperspektívájához. Lehet, hogy eleve nem jutott más eszébe, vagy ha mégis, talán úgy vélte, arról jobb hallgatni. A kor tragikus hősei mások voltak, jelentős számban éppen az ő áldozatai.

Az 1956 utáni Kádár-kép - Kádár, az áldozat, Kádár, a dörzsölt taktikus, Kádár, a pragmatikus és legfőképpen: Kádár, aki az egyszerű emberek nyelvén szól - kollektív produktum volt. Politikailag sugallt és manipulált, hiszen Kádár népszerűségét szolgálta, de alakításában részt vett a magyar nép, a közvélemény, amelyik elfogadni kényszerült Kádárt 1956 után, és ezt a tényt föl kellett dolgoznia. Találó Varga László megjegyzése, hogy Kádár közismert, körömtépős megkínzatásának mítoszára nem is elsősorban neki, hanem a magyar népnek volt szüksége. (Lásd Varga László: Kádár bírái előtt, Ozirisz-BFL, Budapest, 2001, 100 oldal.) Huszár egyáltalán nem foglalkozik a Kádár-jelenség eme vonásával. Ehelyett lépten-nyomon olyan semmitmondó passzusokat olvashatunk, hogy "a kádárizmus sajátossága, hogy a vezető iránti viszony érzelmileg színezett". Így szinte lehetetlen kilépni a kádárizmus önigazoló paradigmájából.

A Kádár-korszak rossz volt, de nem volt elviselhetetlen, ellentétben a Rákosi-korszakkal. Jobb volt önmagánál is, legalábbis annál, amire születési körülményei és első évei alapján számítani lehetett. Nem lenne helyes lebecsülni azt a negyedszázados nyugalmat és viszonylagos gyarapodást sem, amely legfőbb hozadéka volt. Nem árt azonban tudni, mit is gondolt Kádár azokról, akikkel kiegyezni kényszerült. A gyöngyszemet Huszár idézi még 1958-ból, én sem tudok neki ellenállni: "Van olyan probléma is, jelentkezett ez a Tamási Áron nevű író és valami módon kifejezésre juttatta azt a szándékát, hogy szeretne közelebb jönni, bekapcsolódni, támogatni a Hazafias Népfrontot, és ha mérlegeljük, ő képviselői munkát is végezne. Azt hiszem, két percet rá kell szánni, hogy a PB gondolkozzon ezen. Én azért említem ezeket a csodabogarakat, mert azért mondjuk, mi szubjektíven meglennénk egészen jól Tamási Áron, Veres [Péter] meg még Szabó Pál nélkül is, aki ugye már a jelöltek közé van számítva. Más nélkül is, de azért van politika is a világon, és nekünk nem szabad elfelejtenünk, hogy nálunk van egy hatalmas kispolgárság, az egyéni parasztság, aztán van egy nem lebecsülni való városi kispolgárság [...] és általában van itt értelmiségünk, amelyről nem mondhatjuk el, hogy egy emberként áll a szocializmus oldalán és harcol, és pártokat mi nem fogunk többet csinálni [...] De a népfrontpolitika bizonyos értelemben magában foglal koalíciós elemet is [...] Ezért érdemes az ilyen személyek kérdésén gondolkodni, mert én abban nem látok semmi borzasztót, ha húsz olyan félellenzéki van abban a parlamentben. Hát mi bajunk van nekünk abból? Beszélni sajnos nem mernek, mert ha mernének, akkor le lehetne leplezni a hibás nézeteiket, de már a szemrehányó pofájuk figyelmeztet minket bizonyos dologra, afféle népi ellenőrzés és kontroll, hogy gondolkodjunk, mert mindegyik elbújt a pad alá. Hát ilyen kérdésről van szó."

Közhely, hogy a kádári legitimáció alapja az anyagi gyarapodás volt. 1990 után vált egyre népszerűbbé az a teória - nem nehéz kitalálni, milyen körben -, mely szerint Kádár rendszere ugyan nem teljesíthette 1956 politikai követeléseit, ámde, akár meggyőződésből, akár kényszerből, részben teljesítenie kellett a jóléti elvárásokat. Még erősebb megfogalmazásban: a gazdasági reform volt az a titkos fegyver, amelynek segítségével elvergődtünk 1956 politikai követeléseinek a beteljesítéséig, azaz a rendszer összeomlásáig. A Kádár-rendszer küldetése önmaga felszámolása volt. Aki együttműködött, ebben működött közre.

Kettős kiegyezés

Ennek kapcsán érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy 1956 után nem csak Kádár egyezett ki a néppel, az általa vezetett pártnak is ki kellett egyeznie önmagával. Ennek alapja az a felismerés volt, hogy a rendszert akkor lehet biztonságosan üzemeltetni, ha a párt csendben lemond a kommunizmus megvalósításáról. Ezt viszont nem lehetett bevallani, hiszen akkor semmi sem igazolhatta volna az "új osztály" (lásd Milovan Gyilasz) kivételezett helyzetét.

A Huszár által viszonylag nagyobb részletességgel bemutatott történet az IMF-csatlakozási manőverről (1978-1981) jó példa arra, milyen ellentmondásos összefüggés volt a "keretek tágítása" és a rendszer működtetése között. Az 1970-es évek végére a magyar gazdaság csődközelbe jutott. Mivel hasonló volt a helyzet Szovjetunióban is, Kádár hiába igyekezett kieszközölni újabb, olcsó nyersanyagszállítmányokat. Hiába figyelmeztette Brezsnyevet, hogy a közellátás Magyarországon biztonsági kérdés, Brezsnyev széttárta a karját: "Kérlek, János, tanúsíts megértést a felvetett kérdésekben. A kialakult helyzet kényszerít erre a lépésre." A rendszer életben tartásához viszont szükség volt külső forrásokra. Az IMF-belépés a rendszer megmentését szolgáló manőver volt. Azért kellett távolodni a szovjet modelltől, hogy elodázható legyen az összeomlás. Brezsnyevék is ezért nyelték le a békát. Ám az csak a rendszer későbbi, tényleges összeomlásának perspektívájából látszik bizonyosnak, hogy hosszú távon minden ilyen stabilizációt célzó lépés egyben alá is ásta a rendszert. Az viszont utólag is nehezen hihető, hogy annak idején az akció résztvevői már e jövőbeni tudás ismeretében kaptak jutalmat, állami kitüntetést.

Ha volt Kádárnak a szocializmus távlataival kapcsolatban személy szerint valamiféle illúziója, országlása utolsó éveiben azt látnia kellett, hogy ez rajta kívül már senkit nem érdekel.

Végjáték

Huszár könyvének legtöbb újdonságot adó és legjobb része a végjáték, Kádár bukása és halála. Rekonstrukciója igazolni látszik a gyanút, hogy az MSZMP vezetői a saját politikai túlélésük érdekében megpróbálták Kádárra osztani a bűnbak szerepét. Elméje megbomlásában nem a bűntudat játszott szerepet - nem Banquo árnyéka kísértette -, hanem a félelem az újabb, ezúttal végső megaláztatástól. Utolsó levele (a szintén Huszár Tibor által közreadott "Kedves jó Kádár elvtárs!" címen megjelent Kádár-levelezés ismertetésekor erre már utaltam: MaNcs, 2002. június 6.) arról tanúskodik, hogy ezt megrendült elmével is pontosan tudta. Mivel folytatható politikai életműve nem volt, nem csoda, hogy az utolsó törékeny mentsége az maradt, amit halála előtt néhány héttel mondott szemrehányóan Aczélnak: "Én értem, hogy megtagadtok, megtagadjátok a hatvanas évekig a terrort, de micsoda terror lett volna, ha nem én csinálom? Majd megtanulja a te értelmiséged, ha nem leszek ernyő fölöttük, hogy micsoda terror lett volna, ha - tudod kik, ha ők csinálják a terrort. Féltél tőlük te is, de nyafogtál akkor is így az Ujhelyi, így a Losonczy, úgy a te Donáthod, meg az az újságíró, meg a színész, meg a te Harasztid. Én becsültem Ujhelyit is meg a Haraszti lányt is, azok becsületes emberek, meg a régi Donáthot, meg a Harasztit is, valamikor nekem barátaim is voltak. De nekem fontosabb volt a nép, mint a barátság, neked nem..."

"Észnek és igazságosságnak kell párosulnia hatalommal és szerencsével ahhoz, hogy szépséget és fenséget nyerjen a politikai pálya" - írta Plutarkhosz Dión és Brutus párhuzamos életrajzának bevezetőjében. Kádárnak hatalom még csak-csak adatott. Ugyanoda jutott, ahonnan elindult 1956 novemberének gyászos napjaiban. A könyvet becsukván csak abban bízhatunk, hogy a 21. század leendő legnépszerűbb magyar politikusának a másik három égi adományból több jut.

Mink András

Szabad Tér Kiadó-Kossuth Kiadó, Budapest, 2003, 385 oldal, 2980 Ft

Neked ajánljuk