Igazán megkapó az indítás; archaizáló képek, barna-fehérben, Daguerre mester látásmódjával. 1919, Párizs, felülrõl, mintegy gyerekjátékméretben látjuk a fõ színhelyt, az operát, a téren tipródó emberek is bábuk. Aztán a kép megelevenedik, éppen árverést rendeznek, a háborúban lerobbant épületben kísértetiesen (és kissé retorikusan) kereng a szél, s persze felsüvöltenek az emlékek is. Különösen Chagny márkiban, aki öregen, megtörten licitál egy zenélõdobozra. Egyetlen vetélytársa régi ismerõse, Madame Giry, az operaház disztingváltan õszülõ öltöztetõnõje. Összevillan a szemük. És máris a múltban vagyunk, az 1800-as évek második felében.
A film sajnos a késõbbiekben mindent lerombol, ami a Fantom becenevû komplexumban még nagyszabású volt és szellemes. A leépülés persze nem itt kezdõdött. Elõbb a musicalben, mely Gaston Leroux nagyszerû, 1911-ben kiadott regényét zsákmányolja ki. De a darab, éppen mivel színházi produkció, még elég sokat õriz a regény alapdramaturgiájából és abból a romantikus-sátáni látásmódból, mely az operát a 19. század vezetõ mûfajának érzékelte, és ehhez tökéletes helyszínt talált magában az opera épületében. Igen, a regény alaptémája egyrészt az opera mint mûfaj, másrészt az opera mint intézmény, mint kísértetkastély és zenepalota. A regény remek címe azt sugallja, hogy az operának van fantomja, azaz létezik lelke-szelleme. Leroux mûve maga is nagyszabású operalibrettóvá alakul, és e szellemet Webber elég színvonalas zenéjû-jelenetezésû musicalje még képes életben tartani.
Mi vonz még a 21. században is az operában, ebben a tökéletesen szürrealista mûfajban? Robert Donnington, a nagy zenetudós olyan freudista-jungista magyarázatot ad, mely témánkhoz jól használ-ható: az opera királyi utat kínál a tudattalanba, miként az álom, csak sokkal világosabban. Továbbá: az operát a benne lévõ szimbólumok éltetik és teszik halhatatlanná. Nem vitás, hogy Az operaház fantomja hemzseg a jelképektõl: a fent és a lent, a színpad és a pince világa, a fény és a sötétség birodalmának szétválasztása, a zene angyala az egyik, a muzsika ördöge a másik oldalon, a szépség és a szörnyeteg konfliktusa, a megváltásra váró, kitaszított ember (mûvész) és a vele ellenséges, õt meg nem értõ társadalom antagonizmusa.
A film sajnos már alig él e szimbólumokkal, kioperálja a végzetet a dalmûbõl, végletesen elgiccsesít minden üzenetet, mely a szellem világából érkezik - elvérzik a drámai tét. Itt már csak a lapos szerelmi ménage á trois marad: a bariton gyomorbajos irigykedése a tenor-szoprán álompárra. Maradnak a túl vajas fények, az izomból elõgyötört érzelmek, nincs más, csak a megzenésített közhelyek sivársága. A szereplõk felsorolása szinte fölösleges: Emmy Rossum (Christine) szép és csillogó fogakkal csodálkozik, Gerald Butler (Fantom) olykor szenvedélyesen meglendíti fantomaszos köpönyegét, Patrick Wilson (Raoul) nem érti ezt az egész operás tébolyt, de hát neki már egy szûkített szeptim is migrént okoz.
- banza -
Az InterCom bemutatója
