Mivel még nem hallottam az új teremben a zenekart, nagy várakozással foglaltam el helyemet március 10-én. Bemelegítésként Rossini A tolvaj szarka címû, elbûvölõen szellemes nyitányát játszották. A kezdet homálya után a vonóskar virtuóz vezetésével hirtelen föllobogott a zene (megértettük, hogy Beethoven miért mondta a hedonista taljánnak: "maga csak vígoperát írjon, a komoly dolgokat hagyja nekünk, németeknek!"), aztán annak rendje és módja szerint megcsinálták az ominózus Rossini-crescendót. Taps, jöhet az átrendezés.
Ránki Dezsõ fantasztikus visszatérése mellett az elmúlt hónapok legnagyobb magyar zenei eseménye Kelemen Barnabás (az extrovertált) és Perényi Miklós (az introvertált) együttmûködése; nemrég éppen Ránki társaságában adtak térdre parancsoló Schubert-estet (lásd Magyar Narancs, 2005. március 3.). Az általuk elõadott Brahms a-moll kettõsverseny a romantikus irodalom egyik reprezentatív alkotása. Ám premierjén megbukott, és még Eduard Hanslick, Brahms barátja is jól lehúzta kritikájában, mondván: mûfajellenes ötlet két hangszert egy versenymûben felléptetni, ráadásul a darab rejtett szimfónia, melyben a szólisták mindhiába küzdenek az elnyomó zenekarral. Nem így történt csütörtök este; a dirigens, Kocsis Zoltán annyira visszafogta a hangászkart, hogy a két szólista feszült párbeszéde tökéletesen érvényesült rögtön a mû legelején: Perényi rezignált monológja után belépett Kelemen kissé szertelenebb, édesebb tónusú hegedûje, hogy aztán hamarosan egy viharos uniszónóban egyesüljenek és bõgjenek együtt a zenekarral. Az elsõ tétel szenvedélyes érzelmi csatákkal zajlott, Kelemen nagy tempóban vezetett (olykor kissé sietett), olyannyira, hogy a közönség azt hitte, itt a vége, egyszerre beindult a taps gépezete. Kocsis a publikum felé fordulva, a rá olyannyira jellemzõ szarkazmussal csinált rendet: "Hölgyeim és uraim, ez ellen már Haydn is tiltakozott!" Talán ez zavarta meg a szólistákat, mindenesetre a lassú tétel széles dallamát meglehetõsen bizonytalanul indították, és a csak a téma visszatérésekor találtak teljesen magukra. Ez az Andante mégis a koncert legszebb pillanatait adta. A rohanó fináléban Kelemen Barnabás ismét az élre állt, szertelensége nem sok gátat ismert, alig vette figyelembe, hogy egy kettõsversenyben dolgozik. A nagy schuberti találkozás után duójuk némi csalódást okozott.
A szünet után Dvorák nem sokat játszott VIII. szimfóniáját húzta elõ Kocsis a belsõ ruhatárból. A romantikus generáció (Brahms, Schumann) kínzó kérdése ("hogyan lehet Beethoven után szimfóniát írni?") itt már kínossá válik: "hogyan lehet Brahms után?". Dvorák utóvédharcos, nagy formakultúrájú komponista, de a szokásos, négytételes, allegro-andante-scherzo-finálé lefolyású mû csak félelmetes elõadásban borzolhatja a kedélyünket. Szó sem volt ilyesmirõl, a zenekar meglehetõsen fénytelenül, olykor nyers masszaként szólt, a terem mesés akusztikája nem érvényesült. Nem az ültetés elhibázott vajon? Kocsis balra teszi az elsõ és második hegedûket, jobbra a cselló és bõgõ, középen a brácsa foglal helyet. De ebben a teremben mintha a Fesztiválzenekar ülésrendje arányosabb hangzást adna: balra az elsõ, jobbra a második hegedû, középen a brácsa-cselló, leghátul pedig a nagybõgõ.
Ránki Dezsõ
Március 14-én véget ért a próbaüzem korszaka, a Nemzeti Hangversenyterem hivatalosan is megnyílt. Legalább öt percet köhögtünk-krákogtunk a teremben, míg végre Kocsis Zoltán kipattant és beintett. De megint fel kellett állni, ugyanis a Himnusz következett. Ekkor rémlátomás támadt: Vitray Tamás jelent meg a pódiumon! Ez a levitézlett motoros séróból teremtette meg a táncdalfesztiválos hangulatot; szörnyû bakikon át bukdácsolva, másodpercek alatt a színpadra parancsolt egy tizennyolc tagú sorfalat, az épület "megálmodóit". Miután a kiválasztottak elmakogták húrtépõ közhelyeiket (feltûnt, hogy Gyurcsány mennyire utánozza Orbánt), Vitray bonyolult, dadaista ízû vetélkedõt szervezett, mely az "Add át az elsõ fejesnek a Mûvpalota kulcsát!" névre hallgatott. A sperhakni végül Demszkyhez (?) került, de a kulcsfigurák közt téblábolt még José Carreras is, jelenlétét tán õ maga sem értette - állítólag Demján házavatóján énekli majd, hogy "Nevem nem tudja senki sem!" Eme bárgyúságok után zenére számítani sem lehetett, mégis csoda történt: Ránki Dezsõ olyan ihletetten, oly vad indulatokkal, oly bensõséges költészettel játszotta el Liszt A-dúr zongoraversenyét, hogy attól néhány másodpercre mindenki elfelejtette a folyosókon már a nagyvizitre váró hidegtálakat.
Szünet után három Bartók-zongoradarab Kocsis-hangszerelésében, melynek jóvátehetetlen tévedése, hogy egységet tulajdonít a szerzõ különféle korszakaiból származó és így összerakhatatlan apróságainak, végül a hivatalos gyászmagyar, Kodálytól a Psalmus Hungaricus, megkapó kórussal, de sajna Kiss B. Attilának az intenzív osztályra szoruló csúcshangjaival. Jók voltak még: gnocchi spenótmártással, bazsalikomos kacsamellfilé.
Csont András
Nemzeti Hangversenyterem, március 10. és 14.
