Pije jako Dán, tartja a filmmûvészetben egykor ugyancsak járatos kis közép-európai nemzet (a cseh) szóláshasonlata, s a filmmûvészetben manapság olyannyira járatos kis észak-európai nép nagy lendülettel igyekszik ennek (iszik, mint egy dán) megfelelni. "h, a cinematográfia nagy (rokon)lelkei, ha találkoznak: a sör nem a hetedik lépcsõfokon a legjobb, hanem ha ipari lépték-ben fogyasztjuk, vodkával. Leittasodni maga a mennyország, csak sajnos nem tart olyan sokáig, szemben a másnapossággal, ami viszont igen, s ne feledkezzünk meg a talajrészegen elkövetett dolgok hosszabb távú kártételeirõl se. Magyarán hõseink italozási gyakorlatával modellezhetõ a legkézenfekvõbben mindaz, mi egész létük nyavalyája: csupán olyan gesztusokra képesek, melyek kortynyi boldogságot fialnak, s utóhatásként tengernyi szenvedést.
Pedig azt sem lehet rájuk mondani, hogy felkészületlenek lennének. Tudják, így megy ez. De minek lenne elég erejük arra, hogy ne így legyen? Ki tudja? Azt legalább tudják, mi kell a jó házasságkötéshez. Valami új holmi, valami régi, valami kölcsönkapott meg valami kék - aztán ennyi mégsem elég. Vagy sok is, pláne a kék...
A hõsnõ (akár azt is mondhatnánk: nõfilm - szerencsére nincs ilyen kategória) zárt osztályon tartott (majdnem azt írtam, kezelt, de arról szó sincs) nõvéréhez siet a jó hírrel: házasodni készül, kitûnõ parti, de mire odáig jut, csak annyit mond, arra gondolt, hoz egy új walkmant ajándékba. A válasz: "Szarok rá, Ingeborg" - nincs ilyen nevû szereplõ, de mindig így reagál, tehát megúsztuk ezt a pár perces látogatást is, jaj, mi lett volna, ha a fényes lagzi híre még mélyebb depresszióba sodorja szerencsétlent. Az a fõ, hogy simán ment, indulhatunk a következõ hasonló (félelem alapú) cselekedet felé. Jól kitalált motor egy történethez, egyfajta adósságspirál szerint haladunk elõre, ezerrel. Csúsztatott visszafizetés folyik, mindig szembesülünk egy helyzettel, melyben korábban a könnyebbiknek látszó megoldást választottuk, s az abból fakadó nehézségek miatt most egyéb problémáinktól kell rapid úton szabadulni, s így lesz örökké.
Viszont egy Dogma-film nem tart örökké, ugyanakkor - még ha végig is röhögtük - nem ereszt ki felhõtlenül a moziból. Akkor fordul a legrosszabbra minden, amikor végre vállaljuk az azonnali nehézségeket - vonatkozik ez nézõre, hõsre egyként. Pontosan úgy, ahogy az alapmodell ábrázolja, 90 perc röhögés után csak a baj jön velünk, egész akár a kényszerû önvizsgálatig. Ami egy filmtõl azért mégiscsak pimaszság, pontosabban elszoktunk tõle.
Kicsit romantikus, kicsit suta (lehet, hogy a depressziós nõvért a rendezõ egyszerûen elfelejtette a végén), de mondandójában nagyon jól átgondolt, mélyen empatikus és megindító mozi. Az se véletlen nyilván, hogy ennyivel a bemutató után egy majd' csordultig telt (kis)teremben láttam.
- ts -
Forgalmazza a Cirko Film-Máskép Alapítvány
