Kaláb. Megint egy jó kis film a kalábról. Lehet, hogy ez egy iskola? Egy irály? Tudja a krampusz, mindenesetre ha én lennék a Pofosz, biztos, hogy hörögnék, egyrészt megszokásból, másrészt meg erre tán odafigyelne a tévé, de nem én vagyok.

Kaláb. Megint egy jó kis film a kalábról. Lehet, hogy ez egy iskola? Egy irály? Tudja a krampusz, mindenesetre ha én lennék a Pofosz, biztos, hogy hörögnék, egyrészt megszokásból, másrészt meg erre tán odafigyelne a tévé, de nem én vagyok.

Először nekem se tetszett: A tanú kétségtelen humora mögött hátsó szándékok vigyorogtak. De a 6:3-mal már nem volt semmi bajom, voltaképpen bírtam. Most meg harsányan röhögtem azon a jeleneten, amikor Koltai tolmácsol. Ha már a 6:3 szóba jött, az is szép, ahogy - szerintem nem véletlenül - a Csodacsatár beidéződik a Csocsóba.

Nem pontosan citálom, de direkt:

Az volt ám a szép világ,

térdig ért a szar... szünet, szünet, szünet... kaláb, ugye ismerik.

Koltai Róbert filmje az ötvenes évek elején játszódik, sok a gond Acélvárosban, a focicsapatnak föl kéne jutni az NB I-be, kéne egy jó kis május elsejei ünnepség, a vasmű aranyszívű párttitkárának folyton lelép az apósa, menne vissza szegény Tokajba, ilyenek. A világ zord, vagy annak igyekszik mutatni magát, de tele van derék emberekkel, s a dolgok minduntalan jóra fordulnak. Az alkotók nem különösebben hagyják magukat befolyásolni a történelemtől, nem fenyegeti őket olyan veszély, mitől a tények mocsarába vesznének. Ami azt illeti, a néző is ki van segítve, könnyű túltenni magunkat minden effélén, hisz a népszerű dalmű, a Szeressük egymást, gyerekek filmre írott változata pereg a vásznon. Ha akarom, egy nettó ars poetica. Ez Koltai. Szeressetek engemet, mert ha nem, durcás leszek.

Mondják meg, lehet egy ilyen kérésnek ellentmondani? Ugye, nem!

Mit ad ezért cserébe a rendező-főszereplő? Eddigi filmkészítői pályájának

második legjobb dolgozatát,

az opus magnum, a Sose halunk meg kistestvérét, mely korántsem érdemek nélküli darab. Remek színészek, markáns hangulat, ami egyként ejti rabul nézőjét és az alkotókat. ´ket speciel nem biztos, hogy kellett volna, mert úgy tűnik, majd minden jelenet kicsit hoszszabb a kelleténél, ám vitathatatlanul a tűréshatáron belül. Mindez gyakorlatilag a mozi egészére is érvényes.

Külön dicsérendő az a láthatóan heroikus küzdelem, amit a direktor napjaink vígjáték-készítési módija ellen folytat, s melynek végén persze elbukik rútul, ami akkor is szomorú, ha tudjuk, nem volt egy szikrányi esélye sem. Bár. A kötelező reklámkűrökről beszélek. K. például jól választott témát, nincs az a velejéig romlott producer a világon, aki egy ötvenes években játszódó magyar filmbe bele merné erőltetni mondjuk egy mobiltelefon hirdetését vagy a közreműködő vendéglátó-ipari tévé óriásplakátját. Ám az elszánás sok mindenre képes. Mindegy, a konzervgyár még elmegy, a gyomorkeserű viszont ciki, azt is inkább a Sose halunk megből átmentett keretjátékba kellett volna szuszakolni, ha már ezen a Magyarországon nem éri be annyival a pénzadó, hogy ott a neve a főcímen. De nem kéne az ilyesmire szót vesztegetni, csak attól félek, hogy jön egy nemzedék, aki majd azt hiszi, csak így lehet filmet csinálni, hogy a film ilyen. Nem ilyen, ugorjunk!

Éljenek a jó párttitkárok és azok, akik a maguk módján a rossz ÁVO-sokat is szeretik, mert övék a mennyek országa.

- ts -

Csocsó, avagy Éljen május elseje!; színes magyar film, 2001, 91 perc; rendezte: Koltai Róbert; fényképezte: Máté Tibor; zene: Dés László; szereplők: Koltai Róbert, Kovács Adél, Gáspár Sándor, Máté Gábor, Pogány Judit, Stohl András; forgalmazza a Budapest Film