Eötvös Péter a zeroPointsban pályatársa, a jubiláns Pierre Boulez előtt tiszteleg (Boulez 2000-ben volt 75 éves): a cím a francia karmester-komponista immár kortárs zenei klasszikussá vált darabja, az Eötvös által gyakran vezényelt Domaines (1968) egy mozzanatára utal. Itt Boulez a partitúra próbaszámait nem 1-essel, hanem 0-val kezdi. Eötvös írja: "A mester iránti tiszteletből én csak a 0 és az 1 közötti távolságot mertem megcélozni, így lettek a tételek címei 0.1, 0.2... a 0.9-ig, úgyhogy az 1-es számot el sem értem." Ne higgyük azonban, hogy a Nullapontok valamiféle becketti kopárságot tárnak elénk, A játszma vége civilizáció utáni hangulatát. Ellenkezőleg: a zeroPoints éppen gazdagságával, sűrű eseményritmusával hat. A változatos történés pazar zenei lakomát tár a hallgató elé; a dallamok, a hangszín-kombinációk
lebilincselően újszerűek,
a kilenc egybefüggő, rövid tétel sorozata azonban mindeközben a hagyomány számos elemét is felhasználja. Arányos (3 + 3 + 3 tételes), klasszikus nagyforma bontakozik ki gyors-lassú-gyors beosztással; olyan műfajokat vagy formaelemeket vélünk felismerni, mint scherzo és korál vagy repríz és kóda. Üdítően fűszerezi a kompozíciót a dzsessz hatása (Eötvös nagy kedvelője és értője a dzsessznek). Azt tapasztalhatjuk meg, amiről a bevezetőben esett szó: a zeneszerző a vadonatújat és a régit elegyíti, izgalmas eredménnyel.
Hasonlóan inspiráló a beethoveni Ötödik felvétele, amelyből kiderül, hogy ez a mű nem is olyan, csak hírbe hozták. Eötvös világos formálású, tiszta vonalrajzú, mindvégig áttekinthető hangzású, és tegyük hozzá: érzelmekkel, indulatokkal sem fukarkodó olvasata arra figyelmeztet, hogy a Theater an der Wien-beli ősbemutató (1808) óta eltelt közel kétszáz év során az V. szimfóniát az egymást követő karmestergenerációk kíméletlenül eltorzították: a 19. század a romantika, a 20. a megalománia jegyében bolygatta meg a kompozíció arányait. Holott - Eötvös és az Ensemble Modern kitűnő felvétele legalábbis ezt sugallja - e mű mondandója nem igényel túlzásokat. A hangzás erejéhez tömörség és határozottság kell, nem nehézsúlyú zenekar; a tragikus tartalom pedig toporzékolás és melldöngetés nélkül is önmagáért beszél. Mondhatnánk, Eötvös Péter egyszerű dolgot cselekedett: lefejtette a műről a rárakódott modorosságok fedőrétegét. Ha ez ilyen könnyű,
miért nem teszik meg a többiek?
- kérdezhetnénk. A válasz: nem áll érdekükben. A sok manír ugyanis ápol és eltakar - eltereli a figyelmet a produkció kidolgozatlanságairól. Márpedig az Ötödik igencsak kényes mű, mint a látszólag egyszerű kompozíciók általában. Kevesen képesek úgy elvezényelni, hogy közben nincs takargatnivalójuk. Eötvös Péter e kevesek egyike.
Hasonló leletmentés történik Eötvös egy másik lemezén, amelyen két alapvető fontosságú Bartók-művet vezényel: a Junge Deutsche Philharmonie A csodálatos mandarint, a Gustav Mahler Jugendorchester a Concertót játssza a karmester keze alatt, a 90-es évek elejéről származó, turnén rögzített élő koncertfelvételeken. Az együttesek kiválasztása, akárcsak az V. szimfónia esetében, ezúttal is jelkép értékű. "Ifjú szívekben élek" - mondhatná Adyval Bartók, ha látná, hogy a pedagógusként is elkötelezett karmester a legfiatalabbak élén hozza létre a Mandarin és a Concerto olyan előadását, amely felülmúlja a rozsdás öreg gépezetként működő felnőtt társulatok teljesítményét. Aki valaha is hallotta Európa jelentős ifjúsági zenekarait, tudja: ezek az együttesek nemcsak válogatottan virtuóz fiatal hangszeresekkel büszkélkedhetnek, de az ügyszeretet, az elfogulatlan figyelem és a romlatlan lelkesedés terén is verhetetlenek. A nagy múltú, híres szimfonikus együttesek, amelyekben a tapasztalt öreg rókák ülnek, ebben nem érhetik utol pályakezdő kollégáikat. Tudta ezt Eötvös is, amikor sok más sztárkarmesterrel együtt vállalta, hogy foglalkozik az ifjúsági zenekarokkal. Az eredmény hallható. A csodálatos mandarin előadása egyszerre feszesen ritmikus és élettelien rugalmas; az előadás atmoszféra-teremtő ereje a hallgató szeme elé idézi a pantomim színpadi látványát. A Concerto öt tétele öt zenei magatartás plasztikus portréjaként bontakozik ki előttünk: az előadás pontos, fegyelmezett és szellemes, a zenekari teljesítményben ott az egyes tagok egyéni ambíciója és az egymásra figyelés művészi közösséget teremtő áramkörének feszültsége.
Csengery Kristóf
A Magyar Narancs november 8-i számában megjelent lemezkritikám (Mindenség-szerelem, 39. oldal) egy mellékmondatában a Teldecnek ajándékoztam Kent Nagano felvételét Messiaen Assisi Szent Ferenc című opera-oratóriumáról, holott e kiadvány a Deutsche Grammophon gondozásában jelent meg. A hibáért az olvasók és a kiadó elnézését kérem.
