- legát -
Forgalmazza az SPI
JJJ
koncert
Ivan Moravec zongoraestje nem volt túl vonzó a közönségnek, csak kilencven százalékig telt meg a terem. Pedig az 1930-ban, Prágában született mûvész a régi nagy nemzedék egyik utolsó tagja, aki még látta Richtert, és persze a másik királyt, Arturo Benedetti Michelangelit. Utóbbinak tanít-ványa is volt, igaz, a hírek szerint Arezzóban inkább borozgatással töltötték a drága idõt.
Mégis tagadhatatlan, hogy Moravec zongorázásán jól hallható a nagy olasz hatása, ugyanaz a végletekig kifinomult, csodálatosan zengõ hang és hihetetlenül színgazdag billentéskultúra, ugyanaz a tökéletesre beállított elõadásmód, mely nem sok teret enged a spontaneitásnak. Ebben a játékban nincsenek improvizatív mozzanatok, a megoldások véglegesnek hatnak, Moravec játéka néha olyan, mintha CD-t hallgatnánk. Van, akit taszít vagy hidegen hagy, engem roppantul lelkesített. És bámulatomat csak fokozta Moravec színpadi viselkedése. Noha fizetõpincérre emlékeztetõ külseje korántsem hódító, ritkán láttam nála elegánsabb, kecsesebb, nagyvonalúbb pódiumjelenséget.
Moravec a fegyelem és a forma felmutatásának nagy mûvésze: Janácek Ködben címû négy kis darabja korántsem hatott kontúrtalannak Moravec elõadásában, és Debussy zengõ-bongó világa is kapott némi hûsítõ jeget a mûvész kezétõl, bár a Tûzijáték azért megfelelõen robbant. A második rész nagy kérdése volt: vajon Moravec letépi-e maga verte láncait, és a tradíciónak megfelelõen tébolyult oroszlánként veti-e rá magát Beethoven Appassionata melléknevû szonátájára? Távolról sem. Az olykor szinte elviselhetetlenül retorikus mû ezúttal mindenféle romantikus díszektõl megfosztva hangzott el, ugyanakkor mégis megtartva rendkívüli erényeit, mindazt a csodálatos leleményességet, mellyel Beethoven új és új fénytörésben mutatja a minimális anyagot. A második tételt még soha nem hallottam ilyen higgadt szépséggel; Moravec hûvös vulkánként dolgozta végig ezt a felejthetetlen estét.
- csont -
Zeneakadémia, január 16.
JJJJJ
lemez
Kaada/Patton: Romances Mike Patton, kár volna tagadni, a szívünk csücske már rég: bírtuk õt anno a Faith No More-ban is, az azóta hordott experimentális fazonja pláne bejön. Az utóbbi esztendõben csupa "nehezen megközelíthetõ" kiadványhoz adta a hangját: ott volt a Fantomas Delirium Cordia címû horror-ambientje a tavalyi év elején, aztán a velejéig radikális Hemophiliac trió brutális koncertlemeze (50th Birthday Celebration Volume Six, a Tzadik ünnepi sorozatából, lásd lapunk január 6-i számát), s ez a mostani projektje is valódi együttmûködést kíván a hallgatótól, ha fülbemászóbb zsánerû is.
A Romancest Kaadával, az ifjú norvég elektronikus- és filmzeneszerzõ csávóval készítette, és két világ olvad össze rajta: a lassan csepegõ, fõképp gépi zajokból összeeszkábált, szürkéskék tónusú zenei alapoké az egészen ómódi szerelmes számok dallamkincsébõl építkezõ s javarészt hangsúlyos idézõjelek közé szorított énekrészekével. Ráadásul a két jeles férfiú a számcímeket évszázados francia daloktól kölcsönözte, s ha a fõ hatásaikról faggatják õket, akkor a hetvenes évekbeli sci-fik hangvilága meg a tizenkilencedik századi romantikusok merülnek fel elõszörÉ Szó se róla, meglehetõsen perverz posztmodern koktél ez, de valahogy mégsem töltöm vele szívesen az idõm: ahhoz azért túlságosan híg a leve. Egyrészt a Patton munkáit többnyire jellemzõ zenei humor sem sikeredett valami átütõre most (pár kör után meg kimondottan fárasztóvá válik), másfelõl pedig kínosan sok semmitmondó percen kell átevickélnünk ahhoz, hogy elérkezzünk az igazán magával ragadó részletekhez. Az persze nagyon klassz, hogy ez a Patton-munka sem mérhetõ igazából semmi máshoz, hogy voltaképp csakis önmagával osztható. Ezzel együtt a törzskönyvezett Patton-fanatikusokon kívül más számára bizonyosan nem elengedhetetlen a Romances ismerete.
- greff -
Ipecac/Neon Music, 2004
JJJ
színház
Sarah Kane 4.48 pszichózis címû darabját - "öngyilkossági jegyzetek egy felvonásban" - láttam én már olyan elõadásban, amely hajnali 4.48-kor ért véget, a fõhõsnõ öngyilkosságával, ahogy írva van. Maga Sarah Kane is öngyilkos lett huszonnyolc évesen - ez kétségtelenül erõsíti a hatást. Most a Merlin Színházban veselkedtek neki a mûnek, jókora vállalkozás. Egyórás majdnem-monológ az öngyilkosságról, az élet értelmérõl, illetve értelmetlenségérõl, a betegségrõl, a bomlott idegrendszerrõl, a szeretetvágyról és a szeretethiányról.
Lévay Adina rendezésében igyekszik kerülni a patologikus hangokat - és hétköznapira, könnyedre, természetesre venni a játékot -, de hát nincs hová kerülni, lévén az egész merõ patológia. Darab is ettõl még, az is kétségtelen, de az ilyesfajta darabokból csak nagy varázslással lehet mûvészetet csiholni - Zsótérnak sikerül olykor.
A díszlet egy fehér szobadoboz, benne egy kisebb fehér doboz - Gadus Erika világosra fogalmazta a teret, ha minden egyéb úgyis oly sötét. Eleinte ebben a kisebb dobozban kucorog a fõhõs, innen kezdi cirkalmas monológját - értsük világosan: a szó legszorosabb értelmében szorult helyzetben van. Értjük. A kanyargós szövegfolyamot Bandor Éva igyekszik érthetõvé és érzékletessé tenni - a színésznõ tehetsége felõl a próbálkozás szükségszerû kudarca sem hagy semmi kétséget. Itt azonban a tehetség is hiába: a hol lírai, hol profán kanyarokat, a szöveg hektikus szakadozottságát az alapvetõen mégiscsak pszichorealista játék gyengén illusztrálni tudja csak. És hiába az érzékeny "untermann", az "egészséges külvilágot" (tessék mondani, van ilyen?) megjeleníteni hivatott Horvát Virgil készséges jelenléte, a produkció egésze nem emelkedik egy elmekórtani kuriózum (?) érdekessége fölé.
A kudarcban alighanem részes a fordító is: a szöveg egyenetlen, olykor túlhabzó, többnyire azonban eléggé színtelen.
Summa: láttam egy jó színésznõt. És nagy nekiveselkedést.
- ki -
Merlin Színház, 2005. január 13.
JJ
lemez
Secret Love Egy lemez azoknak, akik jól tûrik a finom hangulatokat, az akusztikus hangzást, az emberi énekhangot, az érzelmes, ámde hibátlan ízléssel összerakott balladákat. A Jazzanova saját lemezcégénél megjelent kompiláció napjaink úgynevezett (az imént már jellemzett) nu-folk szerzeményeibõl válogat - s ha ez a jó hetvenegy percnyi zenefolyam egyszer bekerül a lejátszóba, akkor módfelett nehezen szabadulunk fõ- és mellékhatásaitól. Ismert nevek és teljesen ismeretlenek kompozíciói sorjáznak egymás mellett - a 4 Hero elsõként négy éve publikált Les Fleur-jét például csak mostanában, a tévébõl ismerhette meg a lelkes reklámfogyasztó nagyközönség. A dalok zenei forrásukat tekintve egyaránt táplálkoznak a hatvanas-hetvenes évek akusztikus folk, easy, sõt dzsessz inspirálta progresszív zenéibõl - s valóban, miért ne hathatna egy szerzõ-elõadóra egyszerre Roy Harper, a Carpenters vagy a King Crimson akusztikus oldala. Nehéz egyes dalokat kiemelni a sorból: egyrészt mindegyik teljesen rendben van, másrészt - dacára annak, hogy nem egy szerzõtõl származnak - tökéletes elegyet alkotnak. Annyi azonban látszik, hogy mind az eddig kevéssé ismert (Thief, Superimposers, Nicola Kramer, Headshoppe), mind a már jónevû zeneipari dolgozók (4 Hero vagy Ashley Slater - ex Freakpower) ötösre vizsgáztak. A két utolsó, egyaránt kultikus alkotóktól származó zenemû pedig mindenképpen méltó befejezése e márkás gyûjteménynek: a Beta Band Gone-jának finom melankóliája lenyûgöz, míg a Marden Hill Bardot-ja gyönyörûen felépített epikus-filmzenés mûdarab.
- minek -
Sonar Kollektiv/Deep Distribution, 2004
JJJJJ
dvd
JOHANN STRAUSS: Die Fledermaus Ez az este Carlos Kleiberé. A százötvenöt perces DVD egyike azon kevés felvételeknek, amelyek megörökítették - ha hinni lehet a szakmai közmegegyezésnek - az elmúlt néhány évtized legnagyobb karmesterének mûvészetét. Szögezzük le: az élmény páratlan. Strauss melódiái kedélyesen, édesen, könnyed, csipkelõdõ játékossággal, erõltetettség és negéd nélkül áradnak. Kleiber eleganciája póztalan, szinte kisfiús, távol áll tõle a hamis áhítat, beintésnél nem várja ki a taps végét - még a nyitánynál sem. Néha zenei frázisokon keresztül alig mozdul, a nagy dallamíveket viszont hatalmas körívben, balkézzel kavarja, bal csuklója a kecses zenei arabeszkeknél valósággal táncot jár. A közvetítést a szokásos tökéletességgel vezetõ Brian Large idõnként rátéved a kamerával, a "Brüderlein, Brüderlein und Schwesterlein" alatt rajta is feledkezik, egy percre elhisszük, hogy a karmester szüli a zenét, kívánnánk, maradjon ott a kép az elõadás végéig.
Nem mintha rossz lenne, amit látunk, inkább átlagosan jó. Semmi faramuci ötlet, Otto Schenk rendezése hagyományos, a legjobb a középsõ felvonás (Straussnál is), keringõzik egyet a dekoratív színpad, az estély majdnem átcsap orgiába, az elõkelõségek berúgva hangosak és közönségesek. A fergeteges polka után akkora a taps, hogy nem lehet folytatni az elõadást, úgyhogy poén a nehezen szóhoz jutó Orlovsky eredeti szövege ("Genug damit, genug!"). A szerepet éneklõ Brigitte Fassbaender a legnagyobb színpadi egyéniség. Vokálisan kitûnik a kis hangját ügyesen használó Janet Perry Adélja. De ami a legjobb: hogy mintha tényleg ott volnánk a színházban, Kleiberrel, aki a végén egyszer, a szereplõkkel együtt jön ki meghajolni, rögtön utána lekeverik. Nem ünnepelteti magát. Nincs rá szüksége.
- káté -
Deutsche Grammophon - Universal
JJJJJ
könyv
Kardos Péter - Nyári Gábor: Cigánylabirintus Szerepjáték! - olvassuk a figyelmeztetést a címlapon, vagyis a pár soros sztoritöredékek labirintusában hol kény, kedv szerint vezet az út, hol meg ahogy a szerencse hozza. A szerzõk kockadobást javallanak, ennek eredménye dönti el aztán, hogyan legyen szar nekünk, akik a vidéki nevelõotthonból 18 évesen a fõvárosba került roma fiatal-ember bõrébe bújva igyekszünk megkapaszkodni csalóka reményekben, dupla fenekû ígéretekben, futó örömökben. És a vicc az, hogy az ide-oda ugráló formát mintha kifejezetten ennek a sodródó élethelyzetnek a megjelenítésére találták volna ki, ahol nincsenek biztos sarokpontok, ahol nem lehet tudni, mit hoz a holnap, ahol a véletlen, a futó hangulat, a külsõ körülmények szeszélye dönt el mindent, nem pedig a személyes vágyak, a megtaposott jó szándék, a meg-aláztatásokba ütközõ törekvések.
Leginkább szociográfiának ol-vastatja magát a könyv, ki is derül, hogy interjúkból gyûjtögetett - és kétségkívül meglehetõsen életteli, a kitalálható sablonoknál sokkal mélyebb, egyedibb helyzetekbõl leszívott - tapasztalatok teremtik meg a miliõt, amelyben mindaddig érdemes kalandozni, amíg úgy nem érezzük, hogy végigjártuk a lehetõségeket. Egy dolgot persze nem tesz lehetõvé ez a forma: bármiféle belsõ történés kibontakoztatását. Ez magára a fõhõs bõrébe bújó szerepjátékosra, az olvasóra vár, akinek nem nehéz eljutnia a dühödt megkeseredés és bizalmatlanság átéléséig. Ily módon a könyv egyfajta színvonalas elõítélet-ellenes oktatóanyaggá is válik - és alighanem ez a legerõteljesebb funkciója.
- kyt -
Jonathan Miller, Budapest, 2004, 1980 Ft
JJJJ
film
A tûzbõl nincs kiút Az ismeretlen amerikai tûzoltó sírjánál emlékezünk az ismeretlen amerikai tûzoltóra. Az ismeretlen amerikai tûzoltó jó ember volt, példás családapa, szeretõ férj és hûséges barát, nem utolsósorban pedig olyasvalaki, aki munkaköri kötelességének tekintette, hogy élete kockáztatásával mentse a bajba jutottakat. Az ismeretlen amerikai tûzoltónak már az apja is ismeretlen amerikai tûzoltó volt, s ha lenne idõnk mélyebbre ásni, bizonyára a nagyapáról is kiderülne egy s más. Az ismeretlen amerikai tûzoltóról még számos jó tulajdonság elmondható, amit mi már csak azért sem sorolunk fel, mert megteszi ezt helyettünk a forgatókönyvíró, aki újdonságképpen az égõ házban rekedt fõszereplõvel elevenítteti fel a dicsõ múlt nagy pillanatait. Nem elvetendõ ötlet hús-vér embereket életszerû helyzetekben ábrázolni - ismerünk filmrendezõket, akik kifejezetten ambicionálják is az ilyen irányú törekvéseket -, a tûzoltás azonban olyan filmes mulatság, ami leveszi az efféle terheket a direktor válláról. Ez a sportág ugyanis nem szól másról, mint a tûz pusztításának grandiózus látványáról, és az ettõl izgalomba jövõ célközönségrõl. Megemlékezhetünk szeptember 11. hõseirõl, nyomozhatunk gyújtogató után (Lánglovagok), vagy becsatlakozhatunk a kor divatja szerint a szélesvásznú katasztrófafilmek sorába (Pokoli torony), egyre megy, a lényeg, hogy a lángok minél izgalmasabban nyaldossák a plafont. Hogy most éppen Travolta tartja a spricnit és Joaquin Phoenix szorul mentori tanácsra - huszadrangú kérdés. Elõírásszerûen gyászolnak és ünnepelnek, elvegyülnek a jó arcúak a szappanoperettisták között, aztán irány a kassza, s jöhetnek a pirotechnikusok, indulhat a nyaldosás.
- kövesg -
Az InterCom bemutatója
JJ és fél
