Lemez

Fiona Apple: Fetch the Bolt Cutters

  • Németh Róbert
  • 2020. május 30.

Zene

Negyedszázad alatt 5 album, a mostanit megelőző 2011-ben jött ki, közben filmes betétdalok, pár feldolgozás és gúnyos, Trump-ellenes protest songok, vagyis nem lehet „hamari” mentalitással vádolni az 1977-es születésű amerikai dalszerző-zongorista énekesnőt. Cserébe azonban az övé az elmúlt két és fél évtized egyik legszínvonalasabb és legkülönlegesebb női szólista életműve, és persze akkor sem marad ki a legfontosabb teljesítmények közül, ha a „női” és a „szólista” szavakkal nem szűkítjük az értelmezési tartományt. Talán az sem túlzás, ha olyan alkotók mellé tesszük Fiona Apple zenéjét, mint Tom Waits vagy Kate Bush, így nem meglepő, hogy amikor híre ment, hogy új nagylemezt ad ki, nem csak a zenei sajtó jött izgalomba. Március közepén például a The New Yorker Magazine közölt róla hosszú és tartalmas riportot. A szokás szerint zongora és mindenféle billentyűs hangszerek, valamint izgalmas per­kusszív rétegek köré épülő albumot Apple zenekara dobosával, Amy Eileen Wooddal, valamint az egykori Soul Coughingból ismerős basszusgitárossal, az előző lemezen is zenélő Sebastian Steinberggel és a gitáros-dalszerző David Garzával együtt készítette el, négyen jegyzik a dalok produceri kreditjeit. A lemez bátor és kísérletező, Fiona Apple pedig azt mondja, hogy az album azért született, hogy „ne féljünk megszólalni”. Ez persze nem meglepő: az előadóra az őszinteség, az intimitás, a határok feszegetésének hiánya eddig sem volt jellemző. Brutálisan érzéki album ez, mely talán a közepén, a Ladies és a Heavy Balloon magasságában éri el a csúcsot, de nem nehéz oda felkapaszkodni, mivel végig fennsíkon halad.

Epic, 2020

Figyelmébe ajánljuk

Vérző papírhold

  • - ts -

A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.

Szűznemzés

Jobb pillanatban nem is érkezhetett volna Guillermo del Toro új Frankenstein-adaptációja. Egy istent játszó ifjú titán gondolkodó, tanítható húsgépet alkot – mesterséges intelligenciát, ha úgy tetszik.

Bárhol, kivéve nálunk

Hajléktalan botladozik végig a városon: kukákban turkál; ott vizel, ahol nem szabad (mert a mai, modern városokban szabad még valahol, pláne ingyen?); már azzal is borzolja a kedélyeket, hogy egyáltalán van.

Brahms mint gravitáció

A kamarazenélés közben a játékosok igazán közel kerülnek egymáshoz zeneileg és emberileg is. Az alkalmazkodás, kezdeményezés és követés alapvető emberi kapcsolatokat modellez. Az idei Kamara.hu Fesztivál fókuszában Pablo Casals alakja állt.

Scooter inda Művhaus

„H-P.-t, Ferrist és Ricket, a három technoistent két sarkadi vállalkozó szellemű vállalkozó, Rácz István és Drimba Péter mikrobusszal és személyautóval hozza Sarkadra május 25-én. Ezen persze most mindenki elhűl, mert a hármuk alkotta Scooter együttes mégiscsak az európai toplista élvonalát jelenti. Hogy kerülnének éppen Magyarországra, ezen belül Sarkadra!?” – írta a Békés Megyei Népújság 1995-ben arról a buliról, amelyet legendaként emlegetnek az alig kilencezer fős határ menti kisvárosban.

Who the Fuck Is SpongyaBob?

Bizonyára nem véletlen, hogy az utóbbi években sorra születnek a legfiatalabb felnőtteket, a Z generációt a maga összetettségében megmutató színházi előadások. Elgondolkodtató, hogy ezeket rendre az eggyel idősebb nemzedék (szintén nagyon fiatal) alkotói hozzák létre.

A Mi Hazánk és a birodalom

A Fidesz főleg az orosz kapcsolat gazdasági előnyeit hangsúlyozza, Toroczkai László szélsőjobboldali pártja viszont az ideo­lógia terjesztésében vállal nagy szerepet. A párt­elnök nemrég Szocsiban találkozott Dmitrij Medvegyevvel, de egyébként is régóta jól érzi magát oroszok közt.