Negyedszázad alatt 5 album, a mostanit megelőző 2011-ben jött ki, közben filmes betétdalok, pár feldolgozás és gúnyos, Trump-ellenes protest songok, vagyis nem lehet „hamari” mentalitással vádolni az 1977-es születésű amerikai dalszerző-zongorista énekesnőt. Cserébe azonban az övé az elmúlt két és fél évtized egyik legszínvonalasabb és legkülönlegesebb női szólista életműve, és persze akkor sem marad ki a legfontosabb teljesítmények közül, ha a „női” és a „szólista” szavakkal nem szűkítjük az értelmezési tartományt. Talán az sem túlzás, ha olyan alkotók mellé tesszük Fiona Apple zenéjét, mint Tom Waits vagy Kate Bush, így nem meglepő, hogy amikor híre ment, hogy új nagylemezt ad ki, nem csak a zenei sajtó jött izgalomba. Március közepén például a The New Yorker Magazine közölt róla hosszú és tartalmas riportot. A szokás szerint zongora és mindenféle billentyűs hangszerek, valamint izgalmas perkusszív rétegek köré épülő albumot Apple zenekara dobosával, Amy Eileen Wooddal, valamint az egykori Soul Coughingból ismerős basszusgitárossal, az előző lemezen is zenélő Sebastian Steinberggel és a gitáros-dalszerző David Garzával együtt készítette el, négyen jegyzik a dalok produceri kreditjeit. A lemez bátor és kísérletező, Fiona Apple pedig azt mondja, hogy az album azért született, hogy „ne féljünk megszólalni”. Ez persze nem meglepő: az előadóra az őszinteség, az intimitás, a határok feszegetésének hiánya eddig sem volt jellemző. Brutálisan érzéki album ez, mely talán a közepén, a Ladies és a Heavy Balloon magasságában éri el a csúcsot, de nem nehéz oda felkapaszkodni, mivel végig fennsíkon halad.
Epic, 2020
