Zene

Amikor hajnali kettő körül megemlítem valahol, hogy véletlenül van nálam egy Tankcsapda-kazetta, általában miskolci bunkónak, illetve vidéki narkós tahónak neveznek kollégáim, barátaim - nem teljesen alaptalanul -, de azért egy-két szám erejéig hagyják, hogy kiéljem magam. Ilyenkor mindig sikerül néhány újabb hívet szereznem a zenekarnak: no lám, ezek mégsem akkora dorongok! - mondja valaki, és ilyenkor örül a szívem.

"Nyers hip-hop ütemek és post Miles Davis-i kirándulások kísértő fúziója" -ajánlja DJ Krush egyik lemezét a forgalmazója. Nevezzük triphopnak vagy bárminek, a most megjelent Milight című albummal Krush folytatja kutatását: együtt még soha nem hallott hangok összerakásának variációs lehetőségeit.

A vártnál szolidabb érdeklődés övezte a Bankó András emlékére rendezett népzenei estet, de én ezt nem bántam. Talán zavart is volna a tolakodás, épp most, amikor...; akik ismerték Andrást, tudják, hogy milyen gyakran érezte sziszifuszinak azt a küzdelmet, amit a népzene népszerűsítéséért folytatott. Így legalább képben lehettünk.

Szeptember 11-17. között rendezték meg Budapesten a kortárs koreai filmek hetét. A mérsékelt hírverés ellenére csaknem végig telt házzal, ami még akkor is derék, ha számításba vesszük, hogy az eseménynek a főváros egyik legkisebb mozija, a Hunnia adott otthont, illetve hogy a nézők közel fele az itteni koreai kolónia tagjaiból verbuválódott.

Akárhogy is, Woody Allen öregszik, és ebbe jobb, ha beletörődünk, elvégre jómagunk nemkülönben, jóllehet ezzel kit sem izgatunk fel, a halántékunkon előóvakodó ezüstös stich jó, ha gúnykacajt kivált, éppúgy, mint érett szentenciáink. Woody Allen azonban sokszorosan is rászolgált, hogy sorsát és vegetációját egyaránt szemmel tartsuk.

Nem az esetem az euro-bürokrata, de ha történetesen a médiaprogramban dolgozik, szívesen leülnék vele sörözni, hogy kiszedjem a titkát. Például azt, kinek és hogyan jutott eszébe megtámogatni két régi jugoszláv film videómegjelenését. A kérdésnek semmi köze a filmek értékéhez, egyik jobb, mint a másik. Az egyik Slobodan Sijan elég híres szatírája, a Ki énekel ott?, a másik a Virdzsina Srdjan Karanovictól. Aki nem akarja még haza is vinni a moziban már kétszer látott filmet, amúgy meg szaturálódott már a sarki videótéka harmadik típusú választékával, az most eltölthet egy jó estét a jugoszláv poszt-újhullámmal.

Befejeződött az 54. Velencei Filmfesztivál. Voltak vetítések - bár hol a nézők, hol a fotósok, hol az egykori partizánok fenyegetőztek blokáddal. Voltak díjak - a japán Hana-Bi (Tűzijáték, rendező Takeshi Kitano) a legjobb film, Robin Tunney (Niagara, Niagara) a legjobb női alakítás és Wesley Snipes (One Night Stand) a legjobb férfialakítás Arany Oroszlánját kapta. És voltak jó filmek is - csak sajnos többnyire nem a versenyprogramban, hanem a speciális vetítéseken.

Egyágyas, független kiadó a Crossroads, de most nyáron több kazettát adott ki, mint amennyit a multik szoktak egy év alatt. Még annál is többet, vagy kétszer, amennyihez a magam módján kedvet kaptam. A béke kedvéért (majdnem) betűrendben haladok.

Zavarban leszek év végén, amikor megismételhetem, amit írok, ráadásul már most is régi történet. A 16 Lóerőről szól, és hozzá az olyan kritikusi fordulatokról, mint amilyen az év lemeze, az év zenekara vagy valami hasonló elragadtatott. Más kérdés, hogy az, valóban.

Amit sokan nem tudnak, az ínyenceknél egyértelmű: ha giccsvetélkedő, akkor valamelyik mediterrán ország műholdas tévécsatornája. Az, hogy például a Játék határok nélkülben részt vesznek mindenféle délszaki népek, nem jelent semmit; a forgatókönyvet valószínűleg hozzánk, északiakhoz butították. A legjobbak az eredetiek, melyekből kiderül, hogy Olaszországban vagy Spanyolországban kizárólag nagy mellű szőke nők vezethetnek vetélkedőműsort, ezt az tudja igazán értékelni, aki végignézett már egy úgynevezett intellektuális Vitray-vetélkedőt, ahol a legnagyobb kaland, hogy ma elalszik-e vagy megsértődik a stábra a nagy moderátor.

Hogy az idei kölni nemzetközi popzenei vásárnak Roni Size volt az egyik ásza, az egy dolog. De mintha az egész Popkomm a drum ´n´ bass jegyében telt volna el.

Önhibámon kívül, mintegy rajtaütésszerűen bukkantam rá a Fonó Budai Zeneház új kiadványaira. Semmi hír, semmi reklám, egyetlen szó sem, pedig van miről beszélni.

A zenés történelmi játék, ha úgy tetszik, újabb gyöngyszeme annak a folyamatnak, amely az István, a királlyal kezdődött, az Atilla, isten kardjával folytatódott és ki tudja, hol áll meg. Előbbiektől elsősorban enigmatikus voltával tér el: az István Kádár János államalapítói nagyságának és elkerülhetetlen, tehát erkölcsileg feddhetetlen kompromisszumainak állított kottafejekből épült emlékművet, az Atilla pedig arról szólt, hogy büdösek vagyunk ugyan, de Európába tartunk mégis - ez a legutóbbi opusa a sorozatnak azonban tökéletes rejtély.

Az volt a benyomásom, a Pepsi Sziget elvesztette az ártatlanságát az ötödik születésnapjára. Nem történt erőszak, rossz útra sem tévedt, mégis. Alighanem törvényszerű, hogy így alakult.