Nyolc kis kritika

szerző
- winkler -
publikálva
1997/37. (09. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Amit sokan nem tudnak, az ínyenceknél egyértelmű: ha giccsvetélkedő, akkor valamelyik mediterrán ország műholdas tévécsatornája. Az, hogy például a Játék határok nélkülben részt vesznek mindenféle délszaki népek, nem jelent semmit; a forgatókönyvet valószínűleg hozzánk, északiakhoz butították. A legjobbak az eredetiek, melyekből kiderül, hogy Olaszországban vagy Spanyolországban kizárólag nagy mellű szőke nők vezethetnek vetélkedőműsort, ezt az tudja igazán értékelni, aki végignézett már egy úgynevezett intellektuális Vitray-vetélkedőt, ahol a legnagyobb kaland, hogy ma elalszik-e vagy megsértődik a stábra a nagy moderátor.

TÉVÉ

Bikaborjak

Grand Prix Del Verano

Amit sokan nem tudnak, az ínyenceknél egyértelmû: ha giccsvetélkedõ, akkor valamelyik mediterrán ország mûholdas tévécsatornája. Az, hogy például a Játék határok nélkülben részt vesznek mindenféle délszaki népek, nem jelent semmit; a forgatókönyvet valószínûleg hozzánk, északiakhoz butították. A legjobbak az eredetiek, melyekbõl kiderül, hogy Olaszországban vagy Spanyolországban kizárólag nagy mellû szõke nõk vezethetnek vetélkedõmûsort, ezt az tudja igazán értékelni, aki végignézett már egy úgynevezett intellektuális Vitray-vetélkedõt, ahol a legnagyobb kaland, hogy ma elalszik-e vagy megsértõdik a stábra a nagy moderátor.

A délieknél standard kiegészítõ kellék a lenge öltözetû görlök tánckara két forduló között, a többi elem szabadon választott.

Ami miatt a nagy melegben különösen jó volt a spanyoloknak, az a Grand Prix Del Verano címû sorozat, a maga brutális találékonyságával és totális geciségével, aminek valószínûleg még a flegmább nézõk is nehezen tudnak ellenállni. A show látványosan nemzeti eleme a bikaborjú. A feladat, hogy a két csapat (kék és sárga) építsen a porondon egy-egy diadalívet. Elkezdik rakosgatni az óriáskockákat, miközben a nézõtér eksztatikus visítása kíséretében beeresztenek egy hihetetlenül agresszív kisbikát. A patás támadó szarva ki van párnázva, csakúgy, mint a játékosok ülepe, ezzel együtt állandó az életveszély, és gyönyörû, ahogy az átlag spanyolok zsigerileg produkálják a különbözõ torreádor-trükköket, még ebben a hülye helyzetben is. A mûsor báját fokozza, hogy az ibér Jay Leno kommentálás közben gátlástalanul visszalöki a palánkra menekült versenyzõket, "aj-jaj-jaj, arriba, arriba". Aztán pontszámítás közben visszalassítják a legszebb ökleléseket és meneküléseket, miközben börleszk-hangeffekteket játszanak alá, és így tovább. Jó nekik.

- winkler -

TVE, vasárnap este

****

LEMEZ

Éjjeli menedék

Future Sound of Budapest

Határozottan van remény. Bár az underground house mûfaján belül végképp egymásba gabalyodtak a stílusok, amelyek, mint ilyenek, kezdik teljesen értelmüket veszteni, lassan, de bizonytalanul kezd körvonalazódni az a DJ- és elõadógárda, amely tud, mer és tesz a magyar földalatti techno-alfajok jövõjéért. Vagy legalább az éjszakai Budapest jövõbeni hangzásáért. Ha ez a szép kiállítású hanghordozó valaminek a kezdete, mondjuk annak, hogy mostantól rendszeresen megjelennek magyar drum ´n´ bass/breakbeat felvételek, és annak, hogy végre van egy ilyen fõvárosi szcéna, akkor ez az album örömteli kezdet. Hallhatunk igényes, jazzes Novát, dubos DJ Cadikot, ígéretesen szép elõzetest az Anima Sound System õszi albumából, nyugodt, triphopos Daydreamet, és a volt Dr. Beat tagjairól is kiderül, hogy tudnak. Ha a táncolhatóságon túl a hallgathatóság is szempont marad a jövõben, akkor Budapest hangjaira érdemes lesz révülni.

- seres -

Underground Record/Juice

****

Egyébként megjelent a Gépszava címû technolap eddigi legszínvonalasabb száma, a SzerSzám, amely a tudatmódosító szerek és a zene kapcsolatát feszegeti. Novemberben pedig jön a SzexSzám.

VIDEÓ

Fejsze a pap nyakában

Hajsza a nap nyomában

Elõször is szeretném leszögezni, hogy a fenti cím nem azért került e cikk élére, mintha Michael Cimino (A szarvasvadász) új filmjének antiklerikális felhangjai lennének, egyszerûen csak azért, mert ez a címe annak a kubai vígjátéknak is, amely, a szóbeszéd szerint, Fidel Castrót át szokta segíteni a magányos, borús hangulatú éjszakákon.

A Hajsza a nap nyomában (Sunchaser) két fõhõsének kapcsolata meglehetõsen terhelt: az egyik (Woody Harrelson) rendes polgárember, orvos, a másik (Jon Seda) nem éppen, hatrendbeli gyilkosság; Woody negyven körüli, Jon alig húsz; a polgár rendes amerikai, a nem polgár navajo félvér; az orvos egészséges családapa, a bûnözõ magányos és halálra ítélt, akinek ráadásul rákja van, és csak egy hónapja hátra. Az amerikai igazságszolgáltatás ezt az egy hónapot is sokallja, így mikor a fogoly megszökik a rabkórházból, és túszként magával viszi az orvost, megkezdõdik a Thelma és Louise. A kettejük közt tátongó mély szakadékot tovább mélyíti az a pisztoly, amelynek egyik vége a szökött rab kezében, a másik pedig az orvos bordái között található az õrült száguldás folyamán. A legfontosabb különbség mégis az, amely vörös szálként húzódik végig az egész történeten, éspedig, hogy az orvos az aszpirinben, a rákos beteg pedig abban az indián legendában hisz, amelyrõl a börtönkönyvtárból kikölcsönzött könyvben olvasott.

Hogy a film végén mégis megértik egymást, annak három oka van: elõször is mindkettõ ember, másodszor mindkettõ tud angolul, és végül, az orvosnak gyerekkorában meghalt a bátyja rákban. A nézõ azonosul, a katarzis elengedhetetlen. "Szippants fel, Scotty! Idelent nincsenek intelligens emberek" - ez a felirat olvasható annak a parasztasszonynak a furgonján, aki a Konvergenciára menet egy darabon elviszi a két hõst.

Végül egy kulisszatitok: Cimino és Harrelson, állítólag az egyik statisztalány miatt, összekapott a forgatás alatt, és ezért az elõbbi kitalálta, hogy a két hõs közti ellentét szimbóluma a nyakkendõ legyen. Nem túl eredeti ötlet, de a célját elérte: Harrelson az egész üldözés alatt szorosan megkötött nyakkendõben kénytelen lenni, ami még akkor is rajta van, amikor a film végén a hátán viszi fel a haldokló fiút a navajók mitikus hegyére. Szegény csak az utolsó képkockákon veheti le, de a nézõ ekkor már se lát, se hall a meghatódottság könnyeitõl.

-timarl -

Forgalmazza: InterCom

***

TÉVÉMOZI

Sorozatok dicsérése

Mediterrán és ázsiai esték

Most kivételesen nem a szappanhegyekrõl lesz szó, melyek legfõbb érdeme, hogy annyira szórakoztatóan lehet összefoglalni az elõzõ rész tartalmát, amennyi kábé elég is belõlük, hanem olyan sorozatokról, amelyek láthatóan igazi, mozi iránti szeretettel vannak megszerkesztve. Elfogadva a realitásokat - hogy a széles néptömeg este tíz elõtt állítólag képtelen mást befogadni, mint amit általában szokott, római számos szériákat, krimit, reklámidõt értékessé tevõ értéktelenségeket -, ezek a sorozatok tíz utánra lettek belõve, ami tulajdonképp nem is rossz, és ha ilyenkor bekapcsoljuk, azt érezhetjük, nem egészen kidobott pénz az elõfizetési díj vagy hogyishívják, üzemben tartási.

Szóval az egyesen menegetnek ezek a mediterrán filmek, a múlt héten például a Nanni Moretti Kedves naplómja, szeretetre méltó és szórakoztató, ironikus és önironikus, mintha Woody Allen volna olaszban. Jó félórán át robogózik Vespáján a szerzõi film szerzõje kihalt római utcákon, Angelique Kidjót meg Khaledet hallgat közben, és épületekrõl meg sznob filmkritikusokról monologizál úgy, hogy a filmidõ szinte azonossá nyúlik a valóságossal, mégsem unalmas, pillanatra sem. És ez csak az eleje.

Még a mediterrán sorozatnál is szebb és szokatlanabb, amit a Duna tesz hónapok óta: sorra adja az utóbbi évek nemzetközi fesztiváljait meghódító ázsiai filmeket, nemcsak a tévé magától értetõdõ funkcióját látván el - hogy tehát ablak a világra -, nemcsak idegen kultúrák, történelmek, hagyományok, mindennapok képeit villantja fel, hanem azt is bizonyítja, hogy semmi baj a lineáris történetmondással, csak legyen történet és legyen író, rendezõ, színész, aki elmondja, és a nézõ meg van fogva, sírni fog és nevetni, együtt érez és megrendül. Volt például két tajvani film Ang Lee-tõl, két hongkongi, talán Ann Huitól, meg a kínai kínaiak, Chen Kai-ge az Isten veled, ágyasom-mal (ami nekem kimaradt), A kék papírsárkány (Tien Zhuang-zhuangtól, ezt nem biztos, hogy jól írtam), és több is Zhang Yi-moutól, egyik megrázóbb, mint a másik, legutóbb az Élni (ha jól emlékszem, ment a TV 2-n is), benne a csodás Gong Li és három nyomorult kínai évtized, hál´ isten szinkron nélkül.

Sz. T.

TV 1, Duna TV, folyamatosan

*****

SHOW

Király és méz

Király Tamás divatbemutatója + Publo Hunny-koncert

Pécs a legjobb város, Király Tamás a legizgalmasabb látványtervezõ, a Publo Hunny pedig a legvidámabb zenekar. Legalábbis a múlt heti betevõ élményeim alapján most ezt állítanám. A Király, aki az egyetlen elismert alternatív, konstruktivista kelet-európai emberszabász volt a nyolcvanas években, hosszú rendszerváltás utáni pihenést követõen újra elkészített vagy nyolcvan ruhadarabot aranyban, ezüstben, karácsonyfadíszben, a boldogság mûvészetének áldozva. Érdekes, hogy a ruhák mégis emlékeztetnek az egykori fekete kollekcióra. Csupán négyet mutatott most be a pécsieknek, mert késõbb majd - száz ruhával és egy száz varrógépre írt kortárs zenemûvel Vidovszky László igen különleges partitúrái nyomán - színpadi show-val tér vissza ide. (Ez tehát egy kedvcsináló elõhang visszhangja itt.) A ruhák nem kényelmesek, nem hordhatók többnyire, ezért szegény modelleket már a vodka sem keltette életre a néhány órás utcai vonulás után, de félholtan is nagy sikerük volt. Majd táncoltak még egy órát a "colstokokban" a Publo Hunny hedonista zeneóvodásainak szabadtéri koncertjére. A város péntek esti hangulata azonnal fixálódott, frusztrációs tûrõképessége pedig megemelkedett. Kettõtõl hatvanig beneveztek a polgárok a buliba, még a furcsa ruhalényeket sem voltak restek megtáncoltatni.

Tragédiába is fulladhatott volna a Király-Publo-árukapcsolás attól az elementáris életerõtõl, amirõl más országokban ciklonokat neveznek el, de hál´ istennek az örökfiataloké a világ, rányomtak még tizenkét órát, és a város véres szemû hajnalba borult.

- sissova -

Pécs, Színház tér

*****

LEMEZ

Tekerõ

Mike Stern: Give And Take

Stern a bostoni Berkleen tûnt ki blues gyökerû, virtuóz gitározásával, onnan került 1976-ban, barátja, Pat Metheny javaslatára a Blood Sweat & Tearsbe. A következõ másfél évtizedben - Billy Cobham, Jaco Pastorius, Miles Davis és a Brecker Brothers jobbján - megjárta a fúziós dzsessz magaslatait, 1986 óta megjelenõ önálló lemezein ugyanakkor egyre erõsebben érzõdött a tradicionális dzsessz hatása. Az It What Is It címût Grammyre jelölték, az azt megelõzõ Standards után 1993-ban "A legjobb gitáros" címet kapta a Guitar Player magazin olvasóitól és kritikusaitól.

A Give And Take a nyolcadik albuma, tizenegy dalát minimális utókozmetikázással, "élõben" játszotta fel az erre az alkalomra verbuvált all-star társulat (John Pattitucci, Jack DeJohnette, Don Alias, Michael Brecker, David Sanborn, Gil Goldstein). A saját szerzemények mellett helyet kapott egy-egy Sonny Rollins-, Cole Porter-, John Coltrane-, illetve Jimi Hendrix-darab is. Ez utóbbi, mely egyébként valószínûleg minden idõk legjobb Hendrix-feldolgozásai közé tartozik majd, a lemez igazi telitalálata. Stern amúgy a tõle megszokott eszelõs módon tekeri végig a hatvannégy percet, minden motívumból kihozza az elképzelhetõt, még ha a várakozásunkhoz képest kevésbé rockos hangzással is.

-hering -

Warner Atlantic, 1997

****

tévéû

Ford második elnöksége

Exkluzív

Mióta a tévé a nyár elején megszüntette, úgymond, kulturális mûsorait, Stúdiót, Múzsát, hasonlókat, még egyetlen tömegtüntetésrõl sem érkezett jelentés, ami bármelyiket is visszakövetelte volna a képernyõre. Egyes híresztelések szerint az a két nézõi levél is, ami e nemes szándékkal íródott, egy kéz munkája, az egyik érintett mûsor világosítójának felesége írta, sérelmezve a forgatás idejére idõzített félrelépéseinek ritkulását.

Ámde az olyan mûsortípusok, mûfajok, mint kulturális riport, sztárinterjú, kis színes a nagy mûvésznõrõl stb., továbbra is jelen vannak a dobozban itt-ott, kvázi keresik a helyüket. Ha jól tudom, az új Halász Péter-bemutatóról vagy a Csali címû horgászötperc, vagy a Töltsön egy órát az apostolokkal címû klerikális kerekasztal tudósít. Hogy a Velencei Filmfesztiválról érkezõ beszámoló az Exkluzívban jött le, nem is szezon vagy fazon probléma, hiszen Vinkó József mûsora társasági és kulturális magazin egyszerre. És tudjuk, egy filmfesztivál bizony társasági esemény a javából, idáig jutott a híre, hogy Kis József barnaszén- és bérszámfejtõ kisiparos a Danieli elõtt, kezében egy palack 78-as évjáratú fekete címkés cseresznyével, gondolát fogadott, és Julia Roberts mûvésznõ társaságában a Canale Grandén át egészen Agárdig ereszkedett.

Szóval az Exkluzívban jött Albert Györgyi szokásos fesztiválidei sztárinterjúja Harrison Forddal, aki Air Force One címû filmjét bemutatni járt odaát. Ez önmagában is elég érdekes dolog, olyasmi, mintha a világ harmadik csúcspolitikusa nyilatkoznék nyolcadik angliai díszdoktorsága alkalmából a magyar tévének, például. De nem is ez az érdekes. Hanem az, hogy ez most már hosszú évek óta így megy.

Milos Forman csak nekünk megsúgja, kezében derék korsó sörrel, hogy szerinte Hrabal maga írta a halálát, Tom Hanks pedig, hogy sajtból van a Hold, exclusive. Csak nekünk. Pontosabban, neki.

A mozi csillagjaiig a magyar nyomtatott és elektronikus sajtóból csak Albert Györgyi ér el, de õ rendszeresen. És milyeneket kérdez. Fordtól, hogy milyen elnök, republikánus-e vagy demokrata. Harry kormol, hogy az benne a jó, hogy lehetne ilyen is, olyan is, de mi tudjuk, kisgazdi a jámbor, farmja van Wyomingban és Csobánkán, három.

-morszelf -

Exkluzív, TV 1, péntek, 22 h

****

LEMEZ

Szövetségbe forrt idióta gyermekkorunk

Best of Communism

Van nekem egy kétéves kisfiam. Ez még önmagában nem lenne baj. De miként lesz az, amikor veteránnak fog nézni, mert arról mesélek neki, hogy én bizony nem fehér ingben mentem az iskolai novhét ünnepre? (Érdeklõdõ kisfiú egyébiránt, mostanában bárkivel találkozik, két kérdést tesz fel: Neked van Trabantod? Neked is van fütyid?)

Gyerekkoromban utáltam a fõzelékeket és ezeket a dalokat. Az iskolában úgy próbáltam némi tekintélyt szerezni, hogy teli torokból mutáltam a "Zongorával fûtötték a kályhát / megbaszták a béna nagymamát" kezdetû dalt, a felszabadítónkról szólt. Továbbá azt hazudtam, hogy mivel koraszülött vagyok, nekem kizárólag csirkesültet és Tobleronét szabad ennem orvosi utasításra. Vajon melyik a jelentékenyebb átalakulás? Hogy ha nincs spenót, akkor sóskát eszem, vagy az, hogy az "úgy indulunk, mint zúgó vihar / és úgy áradunk, mint a dal" sorok valami zavaros vidámsággal töltenek el? Pedig kemény dolgokról van itt szó háromszólamú kánonban: "Jó idõben, rossz idõben / hordom kedves fegyverem / összeszoktunk és azóta / egyre jobban kedvelem" - éneklik a munkásõrpajtások.

"Köszönjük néked, Rákosi Elvtárs / Virágot hintünk, amerre lépsz / úttörõknek áruháza / fényes, mint a csillag."

Itt az év üzlete, a kiadó reménye szerint, technikailag korszerûsített archív felvételekrõl áradó, igényesen megkomponált zenére írt mozgalmi szövegek.

Hej, te bunkócska, te drága.

P. L. Á.

Best of Communism, Válogatott Mozgalmi Dalok, 1997, Gong

Ma már nincsenek is csillagok.

szerző
- winkler -
publikálva
1997/37. (09. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...