Zene

Előítéletekről szó sincs, egyszerűen van egy határ, amikor úgyse fogok belehallgatni, és kész. Itt van, ugye, már mióta, ez a kardigán. Mindenki huszonkét éves meg huszonhárom, teljesen svédek, ilyenkor kaparja magát a felszínre az Ace Of Base. Még előttük az egész, de azért biztos, ami tutkó, már kiszippantják a magukét. Akár a kifutás előtti Das Boot, tetőtől talpig derű plusz remény.

Használat után azon a polcon kéretik tárolni, ahol Beck, Vernon Reid, a Beastie Boys, a Soul Coughing és G. Love feszít: a mai amerikai undergroundban az a gyülekezet, amely a mainstream és az alternatív tánczene közötti senkiföldön népesül. Ez most a legbulibb hely, esküszöm. A Fun Lovin´ Criminals, ez a három Puerto Rico-forma arc, miközben a Butthole Surfersszel turnézik, simán belefér bármely kereskedelmi rádióba is, mindenféle vaginális kapcsolat nélkül. Az említett zenekarokat (a határok semmibevételén túl) leginkább az köti egymáshoz, ahogy a hip-hop s a rap alapjaira építkeznek, kellő teret biztosítva más fekete és fehér hatásoknak, az elektronikának és a hagyományosabb hangszereknek, a húsz-harminc éves emlékeknek és a felfedezéseknek is. A Fun Lovin´ Criminals debütálása szokatlan érettségről és gazdagságról árulkodik, ezek a fiúk vagy hihetetlen könnyedséggel bírnak bekebelezni, vagy teljesen profik. Az alaphelyzet úgy fest, hogy két gitár és dob, plusz, ha kell, kéznél a trombita s a szintetizátor. És szellemes dumák. Legalább öt megbízható sláger talált magára az albumukon (legyen most kiemelve a címadó, a Scooby Snacks és a Bear Hug), és közben semmi unalom; sőt talán még túlzottan is ügyeltek a változatosságra + hogy az összes hangszer kedvére kiparádézhassa magát.

Neneh Cherry Stockholmban született 1964-ben, a mamája, Moki, svéd festőnő, a papája afrikai dobos, Ahmadu Jah nevű. Nem ő nevelte fel Cherryt, hanem a dzsessztrombitás Don, tőle kapta a nevét. Ahmaduval csak tizenöt éves korában melegedett összébb, amikor meglátogatták a családját Afrikában. Addigra abbahagyta a tanulmányait, bajos volt a folytonos Stockholm-New York ingázás közben, de talán még fontosabb: tudott már minden szükségest. - Donnal turnézva, illetve a próbákon fülelve, Ornette Coleman, Pharoah Sanders, Carla Bley, Gato Barbieri váltak a mestereivé. Hasonlóan megrázó élmény volt az az afrikai út is: minden szín, minden szag, minden íz szokatlan és mégis ismerős - váratlan belegabalyodni a gyökereinkbe, az ilyen.

Mosonyi Aliz-Háy Ágnes: Mesék Budapestről

Ez a könyv az év egyik csemegéje lehetett volna. Úgy alakult azonban, hogy a magyar könyvpiacon rég jelent meg ennél kínosabb és szégyenteljesebb produkció. A két szerzőnek a kiadót minimum hitelrontásért kéne perelnie, ha értesülnek arról, ami könyvükkel történt. Egy alapos, érdekes és fontos mű lett tönkretéve.

Miért ne képzelhetnénk azt, hogy külső országból jöttünk, betérünk egy úgynevezett jobb könyvesboltba, és megállunk a folyóiratok polca előtt? Nincs előzetes tudásunk, se prekoncepciónk, nem értjük a nyelvet - csak nézünk a szemünkkel.

Matthew Barney alig harmincas amerikai képzőművész, szobrász, volt futballjátékos, tanult orvostudományokat, és modellkedett, hogy pénzt keressen iszonyú költséges filmjeire.

Egy szerelmi történet a ´20-as évekből. Hogyan élt együtt Dora Carrington festőnő és Lytton Strachey, a jeles író. Nehezen, lévén ők is mások. Lytton például homoszexuális. Dora tűri ezt férfiasan, vagy mégis inkább nőiesen, hiszen a megpróbáltatások elviseléséhez jó sok szexre van szüksége, kefél is fűvel-fával. A történet előrehaladtával ebből nem lebecsülendő felállások keverednek ki. A szép az egészben, hogy közben komolyan veszik magukat, ami viszont a nézőnek nem sikerül mindig.

Múlt heti mellékletünkben, a Biciklitolvajban a szeptemberi videóújságok között hoztuk, mintegy mit sem sejtve: "Lapzártánkig e dolgozatról senki nem tud semmit. Lehet, hogy remekmű" - szólt a bizakodó ajánlás. Tudatlanságból fakadó gátlásaink, a kazettát kezünkbe kaparintva, elillantak legott. Sejj, az van arra írva: Tim Roth, Samuel L. Jackson. (Ím, egy kis segítség megfejtőinknek.)

Magyar Narancs: Hogyan is áll a dolog Melanie Griffith-szel?

Könnyű préda az elsüllyedt Budapestről elmélkedni, a hatásos metaforák adják magukat, siratni, felháborodni nem nagy dolog. Mindegy, miről van szó, rohadó lakótelepekről vagy kávéházakat, presszókat emlegető McDonald´s-kontrákról, túlragozás.

Ki ne ismerné a szerzőt? "Woodward? Õ volt a Robert Redford, ugye", mondta a Narancs egyik sokat látott szerkesztője, aki Az elnök emberei című film kapcsán még arra is emlékezett, hogy Dustin Hoffman volt viszont a szemét, nyomuló Carl Berstein. Így volt ez; azt hiszem, amilyen barom vagyok, a Woodward-Berstein nekem is sokáig olyan volt mint a Havas-Forró kettős, csak ritkább.

A Piszkos hármas még nem nagyon ismert errefelé, noha túl van a harmadik albumán, s felállásából az ausztrál színtér legjobb nevei köszönnek vissza. A hegedűs Warren Ellis együtt játszott Nick Cave-vel, Robert Forsterrel, King Salmonnal és a Blackeyed Susansszal, amúgy a Rolling Stone magazin a Velvet-korabeli John Cale-éhez hasonlította játékát. A gitáros Mick Turner az ausztrál punk veteránjaként a The Moodistsban, a The Sick Thingsben és Venom P. Stingerrel nyomult, míg Jim White a kontinens egyik legmenőbb dobosaként ugyancsak megfordult a fentebb felsoroltak között.

Nekem könnyű, én imádom Otis Reddinget és Percy Sledge-et, Joe Cockerrel is elvoltam valamikor, miért pont ezzel a szerencsétlen Willy Deville-lel volna bajom. Aki, legalábbis eddig úgy gondoltam, csak magában Willy, zenekarostul Mink, de ennek most ellentmond ez a válogatás; inkább nem firtatom.