Használat után azon a polcon kéretik tárolni, ahol Beck, Vernon Reid, a Beastie Boys, a Soul Coughing és G. Love feszít: a mai amerikai undergroundban az a gyülekezet, amely a mainstream és az alternatív tánczene közötti senkiföldön népesül. Ez most a legbulibb hely, esküszöm. A Fun Lovin´ Criminals, ez a három Puerto Rico-forma arc, miközben a Butthole Surfersszel turnézik, simán belefér bármely kereskedelmi rádióba is, mindenféle vaginális kapcsolat nélkül. Az említett zenekarokat (a határok semmibevételén túl) leginkább az köti egymáshoz, ahogy a hip-hop s a rap alapjaira építkeznek, kellő teret biztosítva más fekete és fehér hatásoknak, az elektronikának és a hagyományosabb hangszereknek, a húsz-harminc éves emlékeknek és a felfedezéseknek is. A Fun Lovin´ Criminals debütálása szokatlan érettségről és gazdagságról árulkodik, ezek a fiúk vagy hihetetlen könnyedséggel bírnak bekebelezni, vagy teljesen profik. Az alaphelyzet úgy fest, hogy két gitár és dob, plusz, ha kell, kéznél a trombita s a szintetizátor. És szellemes dumák. Legalább öt megbízható sláger talált magára az albumukon (legyen most kiemelve a címadó, a Scooby Snacks és a Bear Hug), és közben semmi unalom; sőt talán még túlzottan is ügyeltek a változatosságra + hogy az összes hangszer kedvére kiparádézhassa magát.
Meg van véve, már csak egy polc kell, a feszítés menni fog.
F. D. J.
EMI Records
Galliano: 4our
Csak semmi meglepetés. Ha ökölcsapásszerű felismerésre vágyunk, ne e lemez körül lábatlankodjunk. Rob Gallagher az apró nüanszok mestere, aki az összetéveszthetetlenül jellegzetes Galliano-hangzást albumról albumra finomítja, tágítja-szűkíti a kontrasztot. A Galliano sarokkő az acid-jazz címkéjű kereskedelmi kategória világában, akusztikus hangszerekre (gitár, basszus, dob) és elektromos kütyükre, férfi és női énekszólamra épített hangszerelése egyedi. A köztudomásúlag kevés hangot felhasználó reggae is úgy szólal meg, mintha a zenekar a dzsesszkonziban vizsgázni készülne, ám botor dolog azt hinni, hogy a hangszerek szétjátsszák egymást, a nagy orgiában, ebben a zenei közegben egy elegáns, visszafogottan is lüktető tánczenével bizseregtethetjük meg testünket-lelkünket. Kis trükkök sorjáznak, például hogyan lehet négynegyedre ötnegyedben énekelni, meg ilyesmik, szolidan őrjönghetünk, mert mindig visszafog az akusztikus gitár meg a rapre válaszoló Return To Forever-szerű ének. Bár rendkívül dallamgazdag a 4our, leheletnyivel szikárabb volta miatt kevésbé tűnik slágeresnek, mint az előző album. Pedig nem szűkölködik a slágerparádéban, sőt a recept gyakorlatilag megegyezik a Plot Thickens-lemezével. Szóval semmi meglepetés, de néha kellenek biztos pontok is.
- takácsbálint -
Talkin´ Loud
The Jon Spencer Blues Explosion: Now I Got Worry
Készített Spencer egyszer egy filmet, amiben beleszart egy turmixgépbe, ezzel alapozta meg a hírnevét. A lemezein is hasonló garázslégkör uralkodik: kevéske bűz, piszok, a hangzást meg mintha végighúzták volna lasszóval a prérin, de azért tartja magát. Tulajdonképpen több zenekarról eshet szó, az első ´85-től öt évig húzta, Pussy Galoré-nak hívták, és Spencer szerint az Einstürzende Neubautent és a Rolling Stonest kombinálta. Aztán alkalmilag a Gibson Brothers következett, arra a rockabilly volt hatással, ekkor fogant meg Jonban az amerikai gyökérzet, a blues- és a soul-szenvedély. Mindeközben hűséges tettestárs felesége (Cristina Martinez) Boss Hog nevű zenekarában is, de ott nem ő a főnök, kellett még ez a Blues Explosion. Benne a dobos Russel Simins (játszottak már együtt a Honeymoon Killersben) és egy másik gitáros, Judah Bauer nevű, így alakult, basszista nélkül, akár az egykori, legendás Hound Dog Taylorban. Jó arcok, lehet nézni, mindhárman.
Ez a Now I Got Worry az ötödik albumuk, nem kell igazán tartani vagy meglepődni tőle, ha a Pussy Galore Einstürzende + Stones volt, akkor a Blues Explosion Jerry Lee Lewis + Stones lehet, még annál is stonesabb. Eddig a tavalyelőtti Orange volt a legszaftosabb albuma, de ebben is van annyi anyag; oda kellett figyelni: új kiadó, plusz első ízben terjesztés Európában. Hogy nincs basszus, az nem tűnik fel, de hogy Spencerék mennyire beindult figurák, az igen, teljesen. Ez egy tisztességes világ, csinálatlan, nyers, a hatvanas évek most, bárhonnét érkezel hozzá: punk, noise, funk, rhythm and blues.
Én nem mondom azt, hogy ha szar kerül a turmixgépbe, akkor csak Jon Spencer Blues Explosionje segíthet, de abban biztos vagyok, még szarabb e nélkül!
m. l. t.
Mute
