Pluto: Fedélzetre! Nemes András zenekara 2004-ben jelent meg a Kispál-klónoktól hemzsegő alter színtéren, színes volt és aranyos. Első lemezüktől (Oda se neki, itt a Pluto!) kritikusunk elalélt, és joggal gondolhatta bárki, hogy végre felbukkant egy banda, ami úgy tud eredeti lenni, hogy magyarul szól, és semmi köze hozzá Lovasi Andrásnak. Az első, még meglehetősen eklektikus albumot követően, Martinkó Tamás gitáros érkezésével a Pluto rátalált saját hangjára, egy olyan sallangmentes és szertelen, de talán épp ezért rafinált gitárzenére, amiről Fatboy Slim 80-as évekbeli zenekara, a Housemartins ugrott be, de mivel az ilyesmi teljesen ismeretlen a hazai könnyűzenében, nem véletlen, hogy a Pluto sem kerülhetett az őt megillető polcra.
Ám hiába szaladnak az évek, a zenekar továbbra is bírja szuflával. Új albumuk ékes bizonyítéka, hogy ha egy jó csapat összeáll, és ahogy dobosuk, Dudás Zsombor fogalmazott, a "legfontosabb a rakenroll", úgy csodákra képes még akkor is, ha erről a rádiós szerkesztők, fesztiválszervezők nem nagyon akarnak tudomást venni. Nagyon úgy fest a dolog, hogy a Fedélzetre! méltán pályázhat az év legdögösebb lemeze címre, nemcsak az újdonság erejével ható analóg hangzásának köszönhetően, hanem azért is, mert olyan erőteljesen megy szembe minden aktuális trenddel. Semmi cicó, tíz, három percnél alig hosszabb zúzás, ráadásul két korábbi számot is leporoltak, és milyen jól tették! A három évvel ezelőtti Elszabadulás tér a mostani rockabillys alappal sokkal nagyobbat üt, a tavalyi EP-n szereplő A Boldogság várótermében meg hitelesebb szinti nélkül. Viszont a szájharmonika sem tompíthatja, hogy az Özönvíz előttöt mintha az RHCP már eljátszotta volna. De a Veled nincsen baj, a Mese a csillagokról és az Itt lenn már "előzmények nélküli" sláger, utóbbi kettőben megint csak a jól csengő szájharmonikával (a vendégjátékos: Szert Zsigmond). Bónuszként egy Kispál-feldolgozást is kapunk (Szőkített nő) - ha nem lenne, nem hiányozna. (NarRator, 2013)
Anez: Dust Szalai Anesz énekesnő és Demeter Zozi "zenei felelős" duója úgy két éve alakult; tavaly megjelent Mavanama című lemezüket valahova az egzotikus art-elektro kategóriába sorolhatnánk, ha lenne ilyen. A Björköt példaképének tekintő Anesz éteri hangja, az olykor analóg, fafúvósokkal megdobott, sőt gyakran kifejezetten rafinált barkácshangzás Müller Péter Sziámi önmagához képest visszafogott dalszövegeivel az év egyik legizgalmasabb produkciójává tette az albumot, ám a duó már akkor kijelentette, hogy meglátásuk szerint Magyarországon nem sok babér terem a számukra, így külföldön is szerencsét próbálnak. A nemrég megjelent Dust túlnyomórészt a Mavanama dalainak angol verziója, amivel az Anez épp a fordított utat járja, mint a hazai zenekarok java, és ez bizony - még a jogos ambíciók ellenére is - veszélyes üzem. Ám érdekes módon itt valahogy fordítva működik. Egyértelmű, hogy a Dust dalai jobban szólnak, amiben komoly szerepe lehet Takács Zoltán Jappán producernek is, ám sokkal nagyobb meglepetés, hogy Zozi angol szövegei jobban illeszkednek a varázslatos zenei világhoz, mint Müller versei. Az viszont nem annyira jó hír, hogy Anesz éneke így angolul a kelleténél többször emlékeztet Björkre. Ebből kellene egy kicsit visszavenni, és akkor vélhetően semmi akadálya nem lesz, hogy a duó egy valóban európai színvonalú összművészeti produkcióval álljon elő, mert nem árt tudni, hogy Anez koncertjein nemcsak egyszerű dalfelmondás zajlik, a koreográfiának, jelmezeknek és a vizuális effekteknek is sokkal több szerep jut, mint egy átlagos hangversenyen. (Chi, 2013)
Sumolight: Stereolith Ha imádnánk a közhelyeket, bátran írnánk: Keszei Krisztián a legsokoldalúbb gitáros széles e hazában. Alaptagja a Balatonnak, az ef Zámbó Happy Dead Bandnek és a (kapaszkodjanak meg!) Korognak, ennél ékesebb bizonyítékát bizonyosan nem találni a műfajok közti átjárásnak. A dörzsöltebb olvasó persze azt gondolhatná (mondjuk, Pálmai Palmer Zoltán dobos példáján, aki a P. Mobilban és a HBB-ben ugyanúgy megtalálta a számítását, mint Zámbó Jimmy kísérőegyüttesében), hogy ahol underground és hakni is van, miért ne lehetne underground hakni, ám Keszei esetében egészen másról van szó. Két nagyon komolyan vett példaképről, Jimi Hendrixről és Frank Zappáról, ám ez nem feltétlenül technikai ügyekben nyilvánul meg, inkább abban a nyitottságban, amit Zappa fogalmazott meg a napnál is világosabban: "music is the best".
Ezek után nyilván nem meglepő, hogy Keszei "saját" zenekara, a Sumolight teljesen más ösvényeken tör előre, mint a felsorolt együttesek. Ha előzményt keresünk, óhatatlanul a Syrius ugrik be. Szó sincs gitáros hőstörténetről, a balhét általában a Molnár Gábor (dob) és Szerető Dániel (basszusgitár) alkotta ritmusszekció, illetve Lukács Gábor szaxofonos viszi el. A hetvenes évek óta nem hallottunk ilyen önfeledt fúziós zenét, ráadásul - és ezért is jogos a Syrius-párhuzam - a Sumolight olyan elegánsan helyez el dalaiban népzenei utalásokat, hogy folk-rocker legyen, aki kiszúrja. De ezzel sem mondhatjuk, hogy a Stereolith a dzsessz-rock nosztalgiázás mintapéldánya lenne. Tény, hogy szellemeket idéz, mégis abszolút naprakész. (L. V., 2011 - valójában 2012 vége)
