Az amúgy sem a szelíd módszereiről ismert varázsló-istennő, Kirké ugyanis gátlástalanul átadja magát egy nagyon emberi indulatnak, a féltékenységnek, és isteni hatalmát felhasználva durván elbánik Glaucus szerelmével, Scyllával - a szép nimfát félig szörnnyé változtatja, aki azóta is félelmetes sziklaként idegesíti a hajósokat a calabriai tengerszorosnál. Leclair 1746-ban, ötvenévesen írta első és egyetlen operáját a mitologikus témából. A mű a maga korában csak néhány előadást ért meg, aminek csak részben lehetett oka, hogy akkoriban nem illett szomorú végű operát írni - a rövid karrier inkább az időközben megváltozott zenei ízlésnek tudható be. Annál hálásabbak lehetünk John Eliot Gardinernek, az opera modern kori újrafelfedezőjének, most pedig Vashegyi Györgynek, aki a tőle megszokott bátorsággal ébresztget zenei Csipkerózsikákat. A darab pezsdítő változatossága igazolja is a karmester buzgalmát, mert virtuóz vokális részek váltakoznak a még francia mércével is szokatlanul gazdag, ritkán hallott tánctételekkel. A három főszerepen kívül a rövidebb szólókat a kórusból tíz métereket előregyalogló kórustagok énekelték, ami a költségtakarékosságon túl a kórustagok képességeit így felvillantva az egész együttesnek is a dicséretére válik. A nem tipikusan mai témájú és terjedelmű barokk operákat koncertszerűen előadni nemcsak bátorságot igényel, hanem olyan előadói képességeket is, amelyekkel a Glaucust éneklő Jeffrey Thompson rítt ki az együttesből: nemcsak hanggal bírja fölényesen, hanem rendezés, díszlet és jelmez nélkül is megjeleníti a figuráját, érzékelteti a helyzeteket. Szövegmondásban is ő vitte a pálmát: karakteresen ejtett mássalhangzói példásan adtak struktúrát a szövegnek.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, május 16.
