Queens Of The Stone Age: Era Vulgaris A jó hír az, hogy a két évvel ezelőtti, meglehetősen töketlen Lullabies To Paralyze-t simán veri az Era Vulgaris. Ugyanakkor ez sem hibátlan munka. Kérdés persze, hogy volt-e valaha ilyenje a stoner rock legsikeresebb, egyúttal egyik leginnovatívabb zenekarának? Az ösztönös bemutatkozás (QOTSA, 1998) jöhet szóba esetleg, de azért mérget arra sem vennék; a Rated R felemás volt, a Songs For The Deaf meg túlságosan hosszúra nyúlt; a negyediket már érintettük az elején.
Egy zseniális zenekarnál persze még a közepes is elég tisztességeset bír szólni: az új anyagról voltaképp el lehet hallgatni az I'm Designert, ami inkább érdekesen megtervezett vizsgadarab, mint erős rockdal (ily módon a címadás persze perfekt), meg a színehagyott Make It With Chut is, pláne, hogy ezzel ki is merül a panaszlista. Ezúttal megint működnek a darabjaira hullás határa felé örvénylő betépett dalok is, szóval tényleg nincs haragÉ
Azonban egy-két igazán nagyszabású dal, melyekért élni-halni lehetne, hiányzik nekem erről a lemezről. Az album két slágere (Sick, Sick, Sick; 3's & 7's) sem ilyen, meg a Run, Pig, Run sem, annak ellenére, hogy egy perc negyvennél olyan perverz gitárriff masírozik bele véres-trágyás csülökkel, hogy az ólajtó adja a másikat. Erős anyag, mégsem könnyű úgy igazán odáig lenni érte. (Interscope/Universal, 2007) **** és fél
Ozzy Osbourne: Black Rain Szegény hülye Ozzy olyan mértékben blamálta magát az utóbbi években a mifelénk is népszerű valóságshow-jával (The Osbournes), hogy alig hihette bárki is, létezhet e mélypontról méltóságteljes visszatérés a mikrofonállvány mögé. Ez a lemez viszont elég sokat tehet azért, hogy legalább átmenetileg kirángassa hősünket a retardált vén szar kategóriájából. Újat mondjuk abszolút nem hoz, az eddigi legjobb Ozzy-lemezekhez (Blizzard Of Ozz, 1980; No More Tears, 1991) sem érdemes mérni, ám amolyan félig tradicionális (számszerkezetek, dallamkincs), félig korszerű (alaposan lehangolt, zúzós gitárok) melodikus metálnak abszolút rendben van. Sőt: az I Don't Wanna Stop meg a címadó nagyszerű szerzemények.
A hangzás sajnos elég plasztik, a balladák rettenetesek. (Epic/Sony, 2007) ***
Manic Street Preachers: Send Away The Tigers Amikor néhány héttel ezelőtt megjelent az első kislemez erről az albumról, egy dologban egészen biztosak lehettünk: a Manicsnek, melytől immár, az ezredforduló óta kiadott munkái fényében senki sem várt ilyesmit, sikerült összehoznia az idei év egyik legnagyobb rockslágerét. Ez a Your Love Alone Is Not Enough egyszerűen tökéletes: egymást múlják felül benne a verzék, a refrének és a különböző extrarészek, és persze nem csak ragadós, de roppant szívszorító is - hiszen elsődlegesen az öngyilkosságról énekel benne duettet James Bradfield a cardigansos Nina Perssonnal. Ritka szép és finom dal - komolytalanság volna még egy hasonlót várni ettől a lemeztől. De akkor mi öleli körbe a gyöngyszemet? A Send Away The Tigers jó levegőjű rádiórock - szerencsére inkább a walesi banda korai, gitárgazdagabb munkáira kacsint vissza. Nem egy Holy Bible, de sok a jó szám (Autumnsong, Underdogs, Send AwayÉ legkivált) - legföljebb a politizálásból kellett volna visszavenni, hiszen darab ideje minden ilyesmire vállalkozó angolszász zenekar ugyanazt a (dögunalmas) nótát fütyöli. Mennyivel klasszabb, amikor a szerelemről és megbánásról énekelnek, meg amikor az utalások a könnyűzene mérföldkövei és nem Lee Harvey Oswald irányába mutatnak! (Columbia/Sony, 2007) ****
Turbonegro: Retox A 90-es évek végén e norvég zenekar ugyanolyan sokat jelentett a zenemániásoknak, mint néhány évvel korábban Quentin Tarantino a filmbuziknak. A Turbonegro éppúgy idézetet halmozott idézetre, stíluselemeket forgatott ki, és épített föl mindebből egy roppant ütős és döbbenetesen szórakoztató új egészet, mint a jeles Los Angeles-i tékás, csak persze neki nem a film-, hanem a poptörténet jelentette az elsődleges forrást. Visszataszító, pofátlan, veszélyes és kirívóan okos volt - egészen az 1998-as feloszlásáig. Azóta megÉ A visszatérést megörökítő dokumentumfilmet (The ResErection) leszámítva nem volt igazán meggyőző kiadványa - és akkor már erről a Retoxról is dalolunk. A legsúlyosabb, hogy míg az előző Party Animalson azért volt néhány sziporkázó megnyilvánulás, ezen az új anyagon egyetlen igazán szellemes dal sincsen. Thomas "Happy-Tom" Seltzer (a zenekari szünet alatt oslói üzleti tanácsadó, majd kabarészerző) interjúiban százszor briliánsabb szövegeket ereszt el, mint ezekben az erőltetetten jópofiskodó, rémes, Geszti Pétert idéző rímkényszerrel megírt strófákban, s az alattuk szóló zene is csak egy kicsivel jobb: ezúttal már (a szokásos pankendroll-glam keverék mellett) a 80-as évek metálja is képbe került, de ezek az új elemek, csakúgy, mint az utalások, taszítóan számító módon, hideg szívvel vannak a gyengécske számokba dolgozva. A legviccesebb még az idétlen Doors-parafrázis (I am the Lizard King - I can eat anything - hallható a zsírosodást éltető Everybody Loves A Chubby Dude-ban) - ne kelljen mondani, milyen baromi sovány ez. (Bitzcore, 2007) ** alá
