Forró rágógumik (Négy új rocklemez)

  • Greff András
  • 2007. június 28.

Zene

Az úgynevezett nyári rocklemez lendületes, rövid és mérsékelten gondterhelt számokból épül fel. Az alábbi négy album ilyen - stilárisan, no meg a minőség terén persze mutatkoznak eltérések.
Az úgynevezett nyári rocklemez lendületes, rövid és mérsékelten gondterhelt számokból épül fel. Az alábbi négy album ilyen - stilárisan, no meg a minőség terén persze mutatkoznak eltérések.

Queens Of The Stone Age: Era Vulgaris A jó hír az, hogy a két évvel ezelőtti, meglehetősen töketlen Lullabies To Paralyze-t simán veri az Era Vulgaris. Ugyanakkor ez sem hibátlan munka. Kérdés persze, hogy volt-e valaha ilyenje a stoner rock legsikeresebb, egyúttal egyik leginnovatívabb zenekarának? Az ösztönös bemutatkozás (QOTSA, 1998) jöhet szóba esetleg, de azért mérget arra sem vennék; a Rated R felemás volt, a Songs For The Deaf meg túlságosan hosszúra nyúlt; a negyediket már érintettük az elején.

Egy zseniális zenekarnál persze még a közepes is elég tisztességeset bír szólni: az új anyagról voltaképp el lehet hallgatni az I'm Designert, ami inkább érdekesen megtervezett vizsgadarab, mint erős rockdal (ily módon a címadás persze perfekt), meg a színehagyott Make It With Chut is, pláne, hogy ezzel ki is merül a panaszlista. Ezúttal megint működnek a darabjaira hullás határa felé örvénylő betépett dalok is, szóval tényleg nincs haragÉ

Azonban egy-két igazán nagyszabású dal, melyekért élni-halni lehetne, hiányzik nekem erről a lemezről. Az album két slágere (Sick, Sick, Sick; 3's & 7's) sem ilyen, meg a Run, Pig, Run sem, annak ellenére, hogy egy perc negyvennél olyan perverz gitárriff masírozik bele véres-trágyás csülökkel, hogy az ólajtó adja a másikat. Erős anyag, mégsem könnyű úgy igazán odáig lenni érte. (Interscope/Universal, 2007) **** és fél

Ozzy Osbourne: Black Rain Szegény hülye Ozzy olyan mértékben blamálta magát az utóbbi években a mifelénk is népszerű valóságshow-jával (The Osbournes), hogy alig hihette bárki is, létezhet e mélypontról méltóságteljes visszatérés a mikrofonállvány mögé. Ez a lemez viszont elég sokat tehet azért, hogy legalább átmenetileg kirángassa hősünket a retardált vén szar kategóriájából. Újat mondjuk abszolút nem hoz, az eddigi legjobb Ozzy-lemezekhez (Blizzard Of Ozz, 1980; No More Tears, 1991) sem érdemes mérni, ám amolyan félig tradicionális (számszerkezetek, dallamkincs), félig korszerű (alaposan lehangolt, zúzós gitárok) melodikus metálnak abszolút rendben van. Sőt: az I Don't Wanna Stop meg a címadó nagyszerű szerzemények.

A hangzás sajnos elég plasztik, a balladák rettenetesek. (Epic/Sony, 2007) ***

Manic Street Preachers: Send Away The Tigers Amikor néhány héttel ezelőtt megjelent az első kislemez erről az albumról, egy dologban egészen biztosak lehettünk: a Manicsnek, melytől immár, az ezredforduló óta kiadott munkái fényében senki sem várt ilyesmit, sikerült összehoznia az idei év egyik legnagyobb rockslágerét. Ez a Your Love Alone Is Not Enough egyszerűen tökéletes: egymást múlják felül benne a verzék, a refrének és a különböző extrarészek, és persze nem csak ragadós, de roppant szívszorító is - hiszen elsődlegesen az öngyilkosságról énekel benne duettet James Bradfield a cardigansos Nina Perssonnal. Ritka szép és finom dal - komolytalanság volna még egy hasonlót várni ettől a lemeztől. De akkor mi öleli körbe a gyöngyszemet? A Send Away The Tigers jó levegőjű rádiórock - szerencsére inkább a walesi banda korai, gitárgazdagabb munkáira kacsint vissza. Nem egy Holy Bible, de sok a jó szám (Autumnsong, Underdogs, Send AwayÉ legkivált) - legföljebb a politizálásból kellett volna visszavenni, hiszen darab ideje minden ilyesmire vállalkozó angolszász zenekar ugyanazt a (dögunalmas) nótát fütyöli. Mennyivel klasszabb, amikor a szerelemről és megbánásról énekelnek, meg amikor az utalások a könnyűzene mérföldkövei és nem Lee Harvey Oswald irányába mutatnak! (Columbia/Sony, 2007) ****

Turbonegro: Retox A 90-es évek végén e norvég zenekar ugyanolyan sokat jelentett a zenemániásoknak, mint néhány évvel korábban Quentin Tarantino a filmbuziknak. A Turbonegro éppúgy idézetet halmozott idézetre, stíluselemeket forgatott ki, és épített föl mindebből egy roppant ütős és döbbenetesen szórakoztató új egészet, mint a jeles Los Angeles-i tékás, csak persze neki nem a film-, hanem a poptörténet jelentette az elsődleges forrást. Visszataszító, pofátlan, veszélyes és kirívóan okos volt - egészen az 1998-as feloszlásáig. Azóta megÉ A visszatérést megörökítő dokumentumfilmet (The ResErection) leszámítva nem volt igazán meggyőző kiadványa - és akkor már erről a Retoxról is dalolunk. A legsúlyosabb, hogy míg az előző Party Animalson azért volt néhány sziporkázó megnyilvánulás, ezen az új anyagon egyetlen igazán szellemes dal sincsen. Thomas "Happy-Tom" Seltzer (a zenekari szünet alatt oslói üzleti tanácsadó, majd kabarészerző) interjúiban százszor briliánsabb szövegeket ereszt el, mint ezekben az erőltetetten jópofiskodó, rémes, Geszti Pétert idéző rímkényszerrel megírt strófákban, s az alattuk szóló zene is csak egy kicsivel jobb: ezúttal már (a szokásos pankendroll-glam keverék mellett) a 80-as évek metálja is képbe került, de ezek az új elemek, csakúgy, mint az utalások, taszítóan számító módon, hideg szívvel vannak a gyengécske számokba dolgozva. A legviccesebb még az idétlen Doors-parafrázis (I am the Lizard King - I can eat anything - hallható a zsírosodást éltető Everybody Loves A Chubby Dude-ban) - ne kelljen mondani, milyen baromi sovány ez. (Bitzcore, 2007) ** alá

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.