Kanapékirályok - a Foxygen bemutatkozó lemeze

Foxygen: We Are The 21st Century Ambassadors Of Peace & Magic

  • - greff -
  • 2013. február 14.

Zene

Túl azon a tényen, hogy egytől egyig rockzenekarokról van szó, mindeddig nem igazán lett volna egyszerű megválaszolni, hogy vajon mi is köti össze a Rolling Stonest, a Yo La Tengót, a Kinkst, az MGMT-t, a Jon Spencer Blues Explosiont, a Pavementet, a Velvet Undergroundot és Ariel Pinket, most azonban, első nagylemezével az amerikai Foxygen kétségkívül sikeresen tölti be a hiányzó láncszem szerepét, amennyiben képes mindezeket a hatásokat (és még néhány egyéb ízt is) egyidejűleg magába olvasztani. Jonathan Rado és Sam France dinamikusan feltörekvő duójának zenéje még a mai, gátlástalanul újrahasznosító közegben is vastagon röhejes lehetne a maga válogatáskazetta-jellegével, de a We are the 21st century...-n hallható dalok bravúros módon nem a zűrzavar, hanem egy kifejezetten egységes vízió felé fordítják a hallgatót.


A Foxygen végeredményben markáns popzenéjébe a pszichedélia nem Carl Sagan-rajongó kozmoszlovasok, hanem a délutáni napfényben bágyadtan mosolygó ifjú kanapékirályok kezéből csepeg, akik mintha a hatvanas évek álmodozó hangjait a húsz évvel ezelőtti egykedvű alternatívok agyán keresztül szűrték volna át minden egyes számban, legyenek azok rövidebbek vagy hosszabbak, békésebbek vagy elektromosak. A régimódi értelemben vett saját hang tökéletes hiányát ugyanakkor nemcsak a hangulat ellensúlyozza, hanem az is, hogy az innen-onnan elemelt motívumokat a két montázsművész újra és újra potenciális slágerekbe fűzi, megteremtvén így a frissesség törékeny, ritka és édes illúzióját.

Jagjaguwar/Neon Music, 2013


Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.