Lemez

Nem gyerekjáték - a Toy bemutatkozása

Toy: Toy

  • - minek -
  • 2013. február 11.

Zene

Egy szép reményű, habár gyorsan hamvába holt indie-zenekar (a minimum bohókás nevű Joe Lean & The Jing Jang Jong) romjain alakult meg még 2010-ben a Toy: a zenekarvezető Tom Dougall konkrétan a szólópályára lépett Pipettes-tag, Rose Elinor Dougall öccse, a billentyűs lány, Alejandra Diez pedig az egzotikum kedvéért spanyol. A küllemre is a hetvenes évekbeli ősrockereket idéző londoniak gyorsan megtalálták szó szerint hasonszőrű társaikat, és már 2011-ben együtt turnéztak a Horrorsszal - utóbbiak azóta sem rejtik véka alá a Toy iránti nagyrabecsülésüket. Ősszel megjelent bemutatkozó albumuk úgy lett nagyszabású, hogy közben minden részletében, az egyes dalok szintjén is gondosan kidolgozott és megformált: a végeredmény majdnem egyórányi, nagyon tömény és remekül elrendezett zeneanyag.


 

A Toy zenéje maximális mértékben épít rocktörténeti előzményeire - mégis jóval több ez, mintha csak rászabadultak volna egy hippikorszakból itt maradt nagybácsi lemezgyűjteményére. Minden itt van egyben: hetvenes évek eleji pszichedelikus krautrock, kis korai Pink Floyd, no meg a nyolcvanas évek végének szintén elszállós gitárzenéi: Jesus & The Mary Chain, Spacemen 3, sőt talán némi My Bloody Valentine is. Ez a gátlástalan retroesztétika, a hangsúlyosan alkalmazott allúziók sora akár zavaró is lehetne, ám a britek oly zavarba ejtő könnyedséggel asszimilálják az őket ihlető hatásokat, hogy egyszerűen nem lehet haragudni rájuk. Pláne, hogy az eredmény ennyire magával ragadó, impulzív, emóciókkal teli, ráadásul (s nem csak a Motoringban...) ellenállhatatlanul, motorikusan lüktető: egyformán erős dalok sorakoznak, melyeket Dougall (néha Syd Barrettre emlékeztető) kántálása tesz még különösebbé, s amelyekben a gitárzengetés mögül-mellől rendre valószínűtlen melódiák bújnak elő (a shoegazer esztétikának megfelelően). Az analóg szintihangzás tökéletesen egészíti ki a gitárok morajlását, a ritmusalapok precízek és kíméletlenek. És a végén még ott figyel egy olyan dalszörnyeteg, mint az albumzáró Kopter: szinte véget nem érő, savas hangulatú gitár/szinti darálás, gyorsvonati sebességen - ha nem tudnánk, akár ki is találhatnánk, hogy még a lemezfelvételek közben, a stúdióban is működtek az odacipelt füstgépek és lézerek, hogy megteremtsék egy igazi koncert hangulatát.

Heavenly/Neon Music, 2012


Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.