Lemez

Nem gyerekjáték - a Toy bemutatkozása

Toy: Toy

  • - minek -
  • 2013. február 11.

Zene

Egy szép reményű, habár gyorsan hamvába holt indie-zenekar (a minimum bohókás nevű Joe Lean & The Jing Jang Jong) romjain alakult meg még 2010-ben a Toy: a zenekarvezető Tom Dougall konkrétan a szólópályára lépett Pipettes-tag, Rose Elinor Dougall öccse, a billentyűs lány, Alejandra Diez pedig az egzotikum kedvéért spanyol. A küllemre is a hetvenes évekbeli ősrockereket idéző londoniak gyorsan megtalálták szó szerint hasonszőrű társaikat, és már 2011-ben együtt turnéztak a Horrorsszal - utóbbiak azóta sem rejtik véka alá a Toy iránti nagyrabecsülésüket. Ősszel megjelent bemutatkozó albumuk úgy lett nagyszabású, hogy közben minden részletében, az egyes dalok szintjén is gondosan kidolgozott és megformált: a végeredmény majdnem egyórányi, nagyon tömény és remekül elrendezett zeneanyag.


 

A Toy zenéje maximális mértékben épít rocktörténeti előzményeire - mégis jóval több ez, mintha csak rászabadultak volna egy hippikorszakból itt maradt nagybácsi lemezgyűjteményére. Minden itt van egyben: hetvenes évek eleji pszichedelikus krautrock, kis korai Pink Floyd, no meg a nyolcvanas évek végének szintén elszállós gitárzenéi: Jesus & The Mary Chain, Spacemen 3, sőt talán némi My Bloody Valentine is. Ez a gátlástalan retroesztétika, a hangsúlyosan alkalmazott allúziók sora akár zavaró is lehetne, ám a britek oly zavarba ejtő könnyedséggel asszimilálják az őket ihlető hatásokat, hogy egyszerűen nem lehet haragudni rájuk. Pláne, hogy az eredmény ennyire magával ragadó, impulzív, emóciókkal teli, ráadásul (s nem csak a Motoringban...) ellenállhatatlanul, motorikusan lüktető: egyformán erős dalok sorakoznak, melyeket Dougall (néha Syd Barrettre emlékeztető) kántálása tesz még különösebbé, s amelyekben a gitárzengetés mögül-mellől rendre valószínűtlen melódiák bújnak elő (a shoegazer esztétikának megfelelően). Az analóg szintihangzás tökéletesen egészíti ki a gitárok morajlását, a ritmusalapok precízek és kíméletlenek. És a végén még ott figyel egy olyan dalszörnyeteg, mint az albumzáró Kopter: szinte véget nem érő, savas hangulatú gitár/szinti darálás, gyorsvonati sebességen - ha nem tudnánk, akár ki is találhatnánk, hogy még a lemezfelvételek közben, a stúdióban is működtek az odacipelt füstgépek és lézerek, hogy megteremtsék egy igazi koncert hangulatát.

Heavenly/Neon Music, 2012


Neked ajánljuk