Magyar Narancs: Hogy látod, sikerült az „ex-Kispál, ex-Kiscsillag” címkét eltüntetni a neved mögül?
Mihalik Ábel: Nem hiszem, hogy ez lehetséges, mivel szinte mindenki a fenti zenekarokból ismer. De nem vagyok benne biztos, el kell-e egyáltalán, hiszen a múltam egy masszív részéről van szó. A Kispálban és a Kiscsillagban értem el a legnagyobb sikereimet, és remélem, hogy egyszer túl tudom szárnyalni, bár itthon nagyon nehéz az érvényesülés. Rengeteget kell melózni ahhoz is, hogy egyáltalán feltűnjön a létezésed. Nagyon lassú a közönség reakcióideje, és az sem mindegy, hogy melyek épp a felkapott műfajok; előző zenekarommal, a Drastik Puttóval magyar altert játszottunk, ami akkor nem volt már annyira divatos. De érdekes az is, hogy mi számít alternak és mi nem, hiszen az idesorolt legtöbb együttes valójában rockot játszik, csak a szövegeik miatt aggatják rájuk ezt a jelzőt.
MN: Megbántad, akár csak rövid időre is, hogy kiszálltál?
MÁ: Nem igazán, mivel akkor már más impulzusokra volt szükségem. Ha mondjuk összeállna a Kispál utolsó felállása egy turné erejéig, abban szívesen részt vennék, de arra nem vágyom, hogy újra stabilan az életem része legyen. Igaz, anyagilag nem élek olyan nagy lábon, mint akkoriban, de nekem fontosabb, hogy azt csináljam, amit igazán szeretek, és amihez épp kedvem van.
MN: A Drastik Putto sikertelenségét kudarcként fogod fel?
MÁ: Azt mondják, hogy minimum tíz évet kell beletenni ahhoz egy zenekarba, hogy A-ból B-be jusson. Én hamarabb feladtam, ennek ellenére nem tartom kudarcnak. Vagy inkább fogalmazzunk úgy, hogy már nem igazán izgat ez a téma. Nem gondolkodom azon, mi lett volna, ha – inkább a jövőbe tekintek.
MN: Az Abel Label-projekt hogy indult?
MÁ: Nem akartam magyarul dalokat írni, mert úgy láttam, hogy ahhoz az angolszász világhoz, ami foglalkoztat, nem illik a magyar szöveg. Bár akad példa az ellenkezőjére is, mondjuk a Blahalouisiana esetében egész jól működik, én mégsem éreztem önazonosnak. Persze ezzel újabb öngólt lőttem, hiszen angol nyelvű dalokkal gyakorlatilag lehetetlen bekerülni itthon a rádiókba, de mivel engem korábban se játszottak, nem volt nagy vesztenivalóm.
MN: Mi a fontosabb, a dalszerzés és a saját zenekarod, vagy a dobolás?
MÁ: Mostanában a producerkedés kap egyre nagyobb hangsúlyt az életemben, megélhetési szempontból is szeretnék jobban erre fókuszálni. Nagyon szeretek stúdióban dolgozni, talán jobban is, mint fellépni – az utóbbinak egyre inkább a stresszes oldalát élem meg. Kisebb-nagyobb kihagyásokkal a húszas éveim eleje óta küzdök pánikrohamokkal, a koncertezés ebből a szempontból a legnehezebb szituáció, hiszen abból, bármennyire rosszul vagyok, nem tudok kilépni a buli végéig. Azért teljesen nem szeretném feladni, de egyre inkább az Abel Labelt állítom a középpontba. Ezenkívül két fix zenekar van most, amelyben dobolok, a Barabás Lőrinc Quartet és a Jónás Vera Experiment. Időről időre fellépek a jazzt játszó Fenyves Trióval is.
MN: Mikor lett tudatos koncepció, hogy minden lemezed más műfajban készül?
MÁ: Először csak szórakozásként fogtam fel, aztán fokozatosan rájöttem, hogy tényleg van egy csomó különböző műfaj, amelyben egyformán jól érzem magam. Ebből a szempontból Frank Zappa a példaképem, nála még egy albumon belül is teljes stíluskavalkád volt. Az én esetemben inkább csak irányvonalakról van szó: az első lemezre sem lehet mondani, hogy teljesen funkos, a másodikra sem, hogy csak blues van rajta, és a most megjelent harmadik sem tisztán elektro, bár talán még ez a leghomogénebb.
MN: Nem tartasz attól, hogy ennyire csapongó repertoárral sokkal nehezebb közönséget építeni?
MÁ: Ez jogos érv, de nem is igazán gondolkodom közönségépítésben. Akinek tetszik, annak nagyon örülök, de nem ezt helyezem a középpontba. Ha úgy kezdtem volna bele, hogy rengeteg rajongót szeretnék, eleve nem ilyen zenét csinálnék, hanem sokkal populárisabbat, és valószínűleg magyarul. Inkább a teljes kompromisszummentességre törekszem. A legutóbbi koncertünkre így is eljött nagyjából 70 ember, ami a fentiek ismeretében egész szép eredmény.
MN: Azért az új, elektronikus lemeznek van célközönsége?
MÁ: Az álmom, hogy olyan nyitott embereknek csináljak zenét, akik bármilyen műfajt szívesen meghallgatnak. A dallamvilágom azért elég hasonló, csak a körítés változik, szóval végső soron kialakulhatna egy állandó közönség. Persze az angol nyelv ezt is nagyon megnehezíti, hiszen sokan úgy vannak vele, hogy ha ilyesmire kíváncsiak, minek hallgassanak magyar előadókat.
MN: Vannak más terveid is?
MÁ: Már majdnem kész a negyedik lemezem anyaga, amely progresszív lesz. A 70-es évek világa volt a kiindulópont, de itt is elkalandoztam más irányokba. Az eddigieknél kevesebb vendéget tervezek (korábban előfordult, hogy két tucat közreműködő is volt rajtam kívül), és zenekarral szeretném felvenni. Lehet, hogy egy évet se kell majd várni rá. Utána pedig vagy egy countrys lemez következik, vagy egy chillout, hangszőnyegekkel és hasonlókkal. Ennél különbözőbb stílusokat talán nem is választhattam volna, de most ezek inspirálnak.
(Az Abel Label Treat című albuma szeptember 3-án jelenik meg online, de elérhető lesz CD-formátumban is.)
