Lemez

Friss vintázs

Taylor Swift: 1989

  • Lang Ádám
  • 2014. december 20.

Zene

Taylor Swift az amerikai pop­zene eminens diáklánya volt: a 14 évesen Pennsylvaniából a countrykarrier reményében Nashville-be költöző énekesnő eddigi négy lemezével az eladási rekordok mellett kivívta a szakma elismerését is.

Elvis Costellótól Lady Gagán át Drake-ig egy sor nagy név dicsérte, nyert néhány Grammyt, és még a kritikusok is méltatták dalszerzői kvalitásait és dalszövegeinek szellemes narrációját. Már az évtized végén látszott azonban, hogy a

countryval mindent elért, amit csak lehetett, így a globális áttöréshez változtatnia kellett a képleten. Harmadik és negyedik lemezén már voltak is tisztán popos kísérletek, sőt legutóbb még egy dubstepes kiállás is becsúszott az
Y-generáció Jane Austenjeként emlegetett énekes­nő egyik dalába. Mindezek azonban inkább csak óvatos, bizonytalan gesztusok voltak.

Azóta viszont az énekesnő elhagyta Nashville-t New Yorkért, rátalált a 80-as évek végének popzenéjére, regisztrált a Tumblrre, a születési évéről elnevezett lemezének borítójára pedig egy – róla készült – polaroid fotó került. Így érkezett meg Taylor Swift a szélesvásznú közelmúltból a modern, ám a világot vintázs szűrőkön át szemlélő jelenbe. Az 1989 dalai mutatnak ugyan szintipopos hatásokat, a nyitódal vonósairól pedig akár a Papa Don’t Preach is eszünkbe juthat, de a cím inkább startkő vagy metafora, mint fókuszpont. A lemezen pedig inkább az lesz a fontos, ami nincs. Nem ad alapokat DJ Mustard, sem Arca, nem hoz Chance The Rapper vagy Rome Fortune egy-egy rapbetétet, nincsenek hangminták, sem instant klubslágerek, és nincs túlfűtött szexualitás. Semmi, ami a mai popzenére jellemző – ugyanakkor country sem.

Helyette Britney Spears svéd producerei, Max Martin és Shellback közreműködésével Taylor Swift olyan kifogástalan dalokból álló lemezt rakott össze, ami leg­inkább az elmúlt évtizedek popzenéjén nosztalgiázik. A Eurythmics hatása mellett ott van a kilencvenes évek popja, de a Shangri-Las is kikacsint egy helyen, míg a kortárak közül Robyn retrofuturista romantikája, Lorde kimért popja, a lassúknál pedig Lana Del Rey Amerika-nosztal­giája lesz a kapcsolódási pont. Mindez úgy szól frissen, ahogy az Instagram filterei is mások, mint a polaroid élménye. A sztorizós szövegek helyett Twitterkompatibilis, hangzatos sorokat kapunk, amelyek azért megmaradnak a szokásos párkapcsolati témáknál. Az 1989 időtlen dalaival Taylor Swift úgy találta ki magát újra, hogy közben váratlanul megcsinálta az év legaktuálisabb poplemezét – és élete eddigi legjobbját. Jöhet a világ!

 

Universal, 2014

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.