Lemez

Friss vintázs

Taylor Swift: 1989

  • Lang Ádám
  • 2014. december 20.

Zene

Taylor Swift az amerikai pop­zene eminens diáklánya volt: a 14 évesen Pennsylvaniából a countrykarrier reményében Nashville-be költöző énekesnő eddigi négy lemezével az eladási rekordok mellett kivívta a szakma elismerését is.

Elvis Costellótól Lady Gagán át Drake-ig egy sor nagy név dicsérte, nyert néhány Grammyt, és még a kritikusok is méltatták dalszerzői kvalitásait és dalszövegeinek szellemes narrációját. Már az évtized végén látszott azonban, hogy a

countryval mindent elért, amit csak lehetett, így a globális áttöréshez változtatnia kellett a képleten. Harmadik és negyedik lemezén már voltak is tisztán popos kísérletek, sőt legutóbb még egy dubstepes kiállás is becsúszott az
Y-generáció Jane Austenjeként emlegetett énekes­nő egyik dalába. Mindezek azonban inkább csak óvatos, bizonytalan gesztusok voltak.

Azóta viszont az énekesnő elhagyta Nashville-t New Yorkért, rátalált a 80-as évek végének popzenéjére, regisztrált a Tumblrre, a születési évéről elnevezett lemezének borítójára pedig egy – róla készült – polaroid fotó került. Így érkezett meg Taylor Swift a szélesvásznú közelmúltból a modern, ám a világot vintázs szűrőkön át szemlélő jelenbe. Az 1989 dalai mutatnak ugyan szintipopos hatásokat, a nyitódal vonósairól pedig akár a Papa Don’t Preach is eszünkbe juthat, de a cím inkább startkő vagy metafora, mint fókuszpont. A lemezen pedig inkább az lesz a fontos, ami nincs. Nem ad alapokat DJ Mustard, sem Arca, nem hoz Chance The Rapper vagy Rome Fortune egy-egy rapbetétet, nincsenek hangminták, sem instant klubslágerek, és nincs túlfűtött szexualitás. Semmi, ami a mai popzenére jellemző – ugyanakkor country sem.

Helyette Britney Spears svéd producerei, Max Martin és Shellback közreműködésével Taylor Swift olyan kifogástalan dalokból álló lemezt rakott össze, ami leg­inkább az elmúlt évtizedek popzenéjén nosztalgiázik. A Eurythmics hatása mellett ott van a kilencvenes évek popja, de a Shangri-Las is kikacsint egy helyen, míg a kortárak közül Robyn retrofuturista romantikája, Lorde kimért popja, a lassúknál pedig Lana Del Rey Amerika-nosztal­giája lesz a kapcsolódási pont. Mindez úgy szól frissen, ahogy az Instagram filterei is mások, mint a polaroid élménye. A sztorizós szövegek helyett Twitterkompatibilis, hangzatos sorokat kapunk, amelyek azért megmaradnak a szokásos párkapcsolati témáknál. Az 1989 időtlen dalaival Taylor Swift úgy találta ki magát újra, hogy közben váratlanul megcsinálta az év legaktuálisabb poplemezét – és élete eddigi legjobbját. Jöhet a világ!

 

Universal, 2014

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.