Elvis Costellótól Lady Gagán át Drake-ig egy sor nagy név dicsérte, nyert néhány Grammyt, és még a kritikusok is méltatták dalszerzői kvalitásait és dalszövegeinek szellemes narrációját. Már az évtized végén látszott azonban, hogy a
countryval mindent elért, amit csak lehetett, így a globális áttöréshez változtatnia kellett a képleten. Harmadik és negyedik lemezén már voltak is tisztán popos kísérletek, sőt legutóbb még egy dubstepes kiállás is becsúszott az
Y-generáció Jane Austenjeként emlegetett énekesnő egyik dalába. Mindezek azonban inkább csak óvatos, bizonytalan gesztusok voltak.
Azóta viszont az énekesnő elhagyta Nashville-t New Yorkért, rátalált a 80-as évek végének popzenéjére, regisztrált a Tumblrre, a születési évéről elnevezett lemezének borítójára pedig egy – róla készült – polaroid fotó került. Így érkezett meg Taylor Swift a szélesvásznú közelmúltból a modern, ám a világot vintázs szűrőkön át szemlélő jelenbe. Az 1989 dalai mutatnak ugyan szintipopos hatásokat, a nyitódal vonósairól pedig akár a Papa Don’t Preach is eszünkbe juthat, de a cím inkább startkő vagy metafora, mint fókuszpont. A lemezen pedig inkább az lesz a fontos, ami nincs. Nem ad alapokat DJ Mustard, sem Arca, nem hoz Chance The Rapper vagy Rome Fortune egy-egy rapbetétet, nincsenek hangminták, sem instant klubslágerek, és nincs túlfűtött szexualitás. Semmi, ami a mai popzenére jellemző – ugyanakkor country sem.
Helyette Britney Spears svéd producerei, Max Martin és Shellback közreműködésével Taylor Swift olyan kifogástalan dalokból álló lemezt rakott össze, ami leginkább az elmúlt évtizedek popzenéjén nosztalgiázik. A Eurythmics hatása mellett ott van a kilencvenes évek popja, de a Shangri-Las is kikacsint egy helyen, míg a kortárak közül Robyn retrofuturista romantikája, Lorde kimért popja, a lassúknál pedig Lana Del Rey Amerika-nosztalgiája lesz a kapcsolódási pont. Mindez úgy szól frissen, ahogy az Instagram filterei is mások, mint a polaroid élménye. A sztorizós szövegek helyett Twitterkompatibilis, hangzatos sorokat kapunk, amelyek azért megmaradnak a szokásos párkapcsolati témáknál. Az 1989 időtlen dalaival Taylor Swift úgy találta ki magát újra, hogy közben váratlanul megcsinálta az év legaktuálisabb poplemezét – és élete eddigi legjobbját. Jöhet a világ!
Universal, 2014
