„Mon très cher Père! […] Most azt hallom, hogy komolyan beteg! Mondanom sem kell, mennyire jólesnék Öntől vigasztalóbb hírt hallanom! S remélem is, kapok, bár szokásommá vált, hogy mindenben a legrosszabbra gondoljak. Mivel a halál, (hogy nevén nevezzem) életünk igazi végcélja, néhány év óta olyan közeli ismeretséget kötöttem az embernek ezzel az igaz, jó barátjával, hogy nem jelent többé számomra semmi ijesztőt, sőt inkább megnyugvást és vigasztalást! Köszönöm Istennek, hogy abban a szerencsében részesített, hogy lehetőséget adott (hisz ért engem!), hogy a halált mint igazi boldogságunk kulcsát ismerjem meg. Sohasem alszom el anélkül, hogy ne gondolnék arra: bármilyen fiatal vagyok is, másnap talán már nem leszek többé. S mégsem mondhatja senki, aki ismer, hogy mogorva vagy szomorú volnék az emberekkel való érintkezésben. Ezért a boldogságért naponta hálát adok Teremtőmnek, és szívből kívánom minden felebarátomnak.”
1787 áprilisában így írt apjának Mozart (csupán egy bő hónappal Leopold halála előtt), s az utókor máig okulhat önvallomásából: mennyire is tekinthető felhőtlennek és gyermekien önfeledtnek az a bizonyos mozarti derű. A veszélyeztetettség és („hogy nevén nevezzem”) a halál tudata annak idején éppenhogy nem apasztotta el ezt a derűt, s alkalmasint ez most is így lesz, amikor vasárnap majd szinte az egész napunkat Mozart zenéjével töltjük. Hiszen ha csak online is, de a Concerto Budapest az idén is megrendezi a Mozart-napot: a C-dúr „Dissonanzen” vonósnégyestől a Kis éji zenéig elérve, Takács-Nagy Gábor, Keller András és kvartettje, Gyöngyösi Ivett és a neves kanadai zongoraművésznő, Angela Hewitt főszereplésével – a Zeneakadémia és a Concerto Budapest netes platformjain (március 7., tizenegy órától).
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
