Zene

Ugyan, mit tudunk mi, szánalmasan fantáziátlan, egyre inkább csak a hétköznapi gyakorlatiasságban otthonra találó emberek itt, az Ideáton arról, hogy épp mi történik az Abaraton? Mit tudunk egyáltalán arról, ami rajtunk vagy nyomorúságosan racionális világképünkön túl van? És miért igyekszünk kiszorítani tudatunkból annak még a lehetőségét is, hogy lehet bármi mindezeken túl?

Nyolckilós, egytized köbméternyi könyvdóm, könyvkatedrális, könyvszékesegyház - az elmúlt évtizedekből hirtelenjében csak a Leonardo vagy Helmut Newton életművét magába záró monumentumóriásokra emlékszem, melyek nagyobbra duzzadtak, mint ez -, szóval: minden más, még oly nagy album is pusztán cellulózkápolnácska ehhez mérve; zsebkönyvbe fojtott praktikum, bedekker eme pamíri méretű papírhegyhez képest, mely persze adekvát forma a géniusz formátumával, a szó legszorosabb értelmében lenyűgöző munka.

A Nemzeti előcsarnokát, büféjét benépesítő-beordibáló, a ki-kicsodát magyarázó főiskolások, valamint a múzeumból idekölcsönzött Euripidész-márványfej szépen kijelölik az Oresztész című előadás intonációs skálájának két végpontját. A mai magyarázatoktól a sokgenerációs antik sorscsapássorozatig.

A kamera nem látható oldalán Sandrine Bonnaire: neves francia színésznő, érdemei Leconte-tól Rivette-ig számosak. A látható oldalon Sabine Bonnaire, a színésznő egy évvel fiatalabb húga: őt, a sokáig félrekezelt autizmussal élő kisebb testvért követi a kamera, de a projektet kézben tartó Sandrine figyelme mindazokra kiterjed, akik Sabine magára zárt életében, az otthonául szolgáló vidéki intézetben így vagy úgy (ápoltként, ápolóként vagy hozzátartozóként) megfordulnak.

című zaklatott sorsú, mert három verzióban is megírt operájának legutóbbi magyar bemutatója Kovalik Balázs rendezése miatt némi vitát kavart, ám abban megegyeztek az elemzők, hogy az előadás zenei csúcspontja az úgynevezett 3. Lenóra nyitány volt Fischer Ádám dirigálásával.

A fiatal, több pályázaton is díjazott képregényrajzoló eme kiállítása két hónapja egyszer már megnyílt, egészen pontosan szeptember 17-én, a Bakáts téri Légó Galériában - ám a vernisszázst követő napon már elöntötte a víz a kiállítóhelyiséget. A csőtörés miatt látogathatatlanná vált tárlatot vette most át nagylelkűen két hétre az Eduárd Képregénybolt kiállításra egyébként nem igazán alkalmas Pincegalériája.

Arne Schaffhausen és Wayan Raabe, a két hamburgi stúdiófenomén ismeretsége nem éppen új keletű: jó évtizedes együttműködésük előbb Sprallianz néven indult, majd felvették az alkalmanként ma is használt Midi Miliz titulust. 2005 óta Extraweltként hódítják meg a rafinált elektronikus tánczenék őszinte szerelmeseinek szívét - jól kifundált maxislágereikkel (Soopertrack/Zu Fuss, Doch Doch, Titelheld) számos fejet és fület csavartak el, szellemes remixeik és élő fellépéseik (többek között Budapesten is!) csak fokozták a velük kapcsolatos várakozásokat.

Az amerikai társadalom peremén tengődő, szerencsétlenebbnél szerencsétlenebb figurákat gereblyézett össze Bill Maher rendező, hogy tragédiákban gazdag és kilátásokban szegény életük bemutatásával rávilágítson: a life az bizony sucks. Meg arra is - hollywoodi műhelymunkáról lévén szó -, hogy azé' van remény.

George Washington, John Adams, Thomas Jefferson, James Madison és James Monroe. 'ket nevezik - összefoglaló néven - a történészek az Egyesült Államok "Alapító Atyáinak".

Az Eagles Of Death Metal mögött az a Josh Homme gitáros áll, aki egyrészt ugye a Kyuss alapembere és zenei agya volt a zenekar '96-körüli feloszlásáig, másrészt a Queens of the Stone Age frontembere és mindenható ura. Az utóbbival mainstream rocksztárrá váló Homme az Eaglesben nem gitározik, hanem dobol (az énekes-gitáros egyébként gyerekkori haverja, a rettenetes Bundesliga-bajszáról azonnal megjegyezhető fejű Jesse "The Devil" Hughes), és saját bevallása szerint ez pont ugyanannyira rendes zenekar - és nem projekt -, mint a Queens.

című operájának előadása jórészt azon múlik, hogy van-e hozzá címszereplő. Ez nemcsak megfelelő hang és megjelenés kérdése, egy csinos énekesnő, aki abszolválja a szólamot, még nem Carmen, ennél több kell, mindenekelőtt szexepil.

német népdalok, gógyis arab tánczene, sörényes finn balladák, olasz Balkán és mexikói eklektika - tessék választani. Marton László Távolodó

Most már teljesen világos, hogy 2008 azok éve volt koncertszinten, akik a kilencvenes évek elején-közepén merültek el jobban a rockzene világában. A nyári nagy hármas után (csaknem egy héten belül játszottak nálunk a korszak sztárzenekarai: a Helmet, a Life Of Agony és a Ministry) most két egymást követő napon merítkezhetett meg ismét a budapesti közönség a nosztalgiában a Biohazard és a Monster Magnet műsora alatt. V. Á.

Szeme rendes, orra rendes, szája rendes, foga ép, különös ismertetőjele nincs. Most nem az újvilági gyarmatra zsuppolt szegény Manon személyleírását adtuk meg, hanem Puccini operájának friss, felújításnál több, új bemutatónál kevesebb előadását jellemeztük, amelynek akárcsak 2001-ben, úgy ezúttal is Valló Péter rutinrendezése biztosított szolid alapot. László Ferenc