címû operájának elõadása jórészt azon múlik, hogy van-e hozzá címszereplõ. Ez nemcsak megfelelõ hang és megjelenés kérdése, egy csinos énekesnõ, aki abszolválja a szólamot, még nem Carmen, ennél több kell, mindenekelõtt szexepil. Anna Caterina Antonacci az elsõ felvonásban meglehetõsen erotikus jelenség, szép a lábikrája, és kiteszi, amije van, márpedig van mit. Használni tudja a testét. A hangját is, bár annak vannak korlátjai, mindenekelõtt az alsó regiszterben hiányzik belõle a bársonyos teltség. A második és harmadik felvonásban halványabb, a negyedikben megint igen jó, ebben nagy része van Jonas Kaufmann-nak, aki számomra a produkció meglepetése. Don Joséjában elszabadul a pokol, és a szemünk elõtt nyeli el (bár a gyilkosság utáni pillanatban Micaela keresztjével, amelyet a kárhozat útján leszakított a nyakáról, kétségbeesetten fohászkodik bûnbocsánatért). Kaufman nem eseng, nem szenveleg, és nem dühöng, egyetlen fölösleges gesztusa sincs, minden váltása (a virágária végén fölcsukló zokogás is) belülrõl jön, hõsies színezetû, kiegyenlített tenorja lírai finomságokra is képes.
Nora Amsellem szokatlanul derb Micaela (nem csoda, hogy Josénak hiányérzete van), Ildebrando D'Arcangelo drabális Escamillo (nem az eleganciája, a macsósága hat a nõkre). A kórus néha pontatlan, a zenekar viszont remek. Antonio Pappano elsõrangú: fantasztikus dinamikai árnyalatokkal vezényel, a szólamok ragyognak, megtisztította õket az elõadói közhelyektõl.
Francesca Zambello rendezése számûzi a naturalizmust (egy lovat azért behoz), a háttér stilizált, a tömeg életerõs massza, a koreográfia különleges, a két fõszereplõ pedig igazolja, hogy a mûfaj nem hülyeség.
Történt mindez a londoni Covent Gardenben, 2007-ben.
DECCA, Universal, 2008
*****
