Ugyan, mit tudunk mi, szánalmasan fantáziátlan, egyre inkább csak a hétköznapi gyakorlatiasságban otthonra találó emberek itt, az Ideáton arról, hogy épp mi történik az Abaraton? Mit tudunk egyáltalán arról, ami rajtunk vagy nyomorúságosan racionális világképünkön túl van? És miért igyekszünk kiszorítani tudatunkból annak még a lehetőségét is, hogy lehet bármi mindezeken túl?
A magyarul most megjelent könyvben Barker a tőle megszokott, sőt immár elvárt módon hálózza be olvasóját, rutinos mozdulatokkal húzza bele meséje szövetébe, az Abarat nevű kontinens világába. A történet a minnesotai Csirkevárban, egy unalmas kisvárosban kezdődik, ahol főhősünk, Haplatán Cuki, egy kissé felvágott nyelvű, alkoholista apával megvert, tizenéves lány túlságosan is belefeledkezik az álmodozásba, miután szembesült Homály Henry hagyatékával - egy hotelszobával, ahol nevezett a holttestét egy saját vérével színezett fal mellett hagyta. Valami hang szólítja arra is, hogy napközben megszökjön az iskolából (ha már épp az igazgatóhoz küldték büntetésért), így keveredik a város határain túli mezőre, mely mintha tengerpart lenne, tele van kagylóhéjakkal és csigaházakkal, s még különösebb, de egy világítótornyot is felfedez. És még csak most jön a java: találkozik a Jánosokkal (Pajkos János fején két agancsból hét kis külön fej nőtt ki), akik a félelmetes kinézetű Mendelzon Alak elől menekülnek. Cuki kénytelen segíteni, neki kell megidéznie a tengert, Izabellát, majd azon keresztül elszöknie Alak elől. Így jut el Abaratra, ahol számtalan különös dolog esik meg vele, leginkább menekülnie és harcolnia kell, de a vége felé még a varázslásba is belekóstol - leginkább pedig azon csodálkozik, hogy alig csodálkozik mindezen, mintha sokkal otthonosabban mozogna eme szürreális díszletek között, mint korábbi élete színhelyein; a mindent tudó narrátor pedig csak jótékony sejtetéseket enged meg magának, így mi, olvasók sem tudunk sokkal többet meg egyelőre.
Abarat voltaképpen egy huszonöt szigetből álló csoport, mely szigetek mindegyike a nap egy-egy órájának feleltethető meg, minden szigeten állandóan ugyanannyi az idő; a huszonötödik sziget, a huszonötödik óra pedig maga az Idő Ideje, ahonnan nem nagyon térnek vissza az emberek, ép elmével legalábbis biztosan nem. A szigetek - az órák - mind bírnak valamilyen sajátos attribútummal, melyek, mint voltaképp a mese szereplői is, egy-egy mélyen emberi tulajdonság többé vagy kevésbé szimbolikusan formázott megfelelői; így az Abarat csodavilágának megismerése egyszersmind belső utazás is. Vannak tehát napfényes, szívet melengető, egészen optimista órák, s vannak egészen sötétek, ahol a gonoszság legmocskosabb bugyraira is rá-rápillanthatunk - melyek egyébként folyamatosan kísértenek és nyomasztanak mindenütt (és akkor arra még nem is gondoltunk, mi mindent rejthet Izabella mélye). Cuki üldöztetésének és menekülésének oka, hogy a Jánosok rábíztak egy kulcsot, bár maga sem tudja, minek a kulcsát - mi sem tudjuk meg igazán, még a könyv végére érve sem -, melyet aztán a gondolataiból rabolnak el. Hősünk azért megmenekül minden őt fenyegető veszélytől, persze nem sérülés nélkül; és még csak elképzelni sem tudja, mit is jelenthetett mindaz, amit a Prológusban már feltűnt három grácia mutatott és mondott neki a huszonötödik órában.
Itt és így ér hirtelen véget a történet, hogy csak várjuk a folytatást - az ötrészesre tervezett sorozat első kötete mindenesetre nagy reményeket ébreszt. Annak ellenére is, hogy számtalan motívum túlságosan is direkt módon (bár néha még e direktségre reflektálva is) kritizál némely valós, számunkra túlságosan ismerős jelenséget (például meglehetősen nehéz a mindenfelé agresszíven terjeszkedő cég reklámfigurájában, a Kamexó Kölyökben nem a McDonald's bohócára ismerni), néhol pedig már-már didaktikusra sikerülnek egyes helyzetek megoldásai.
A fordító nem egy esetben remekelt, elsősorban a hely- és személynevek magyarításakor (így például az Éjfél szigete a Gorgosszium, ura Kremátor Kristóf névre hallgat, nagyanyja pedig maga a Mánia Mutter), és sikerült könnyen olvasható, ám mégis izgalmas, igényes nyelvre átírnia a történetet. Kínos azonban, hogy nagyjából a könyv felénél arra gondoltam, milyen jó végre egy valóban tisztességesen korrektúrázott kiadványt olvasni (addig nem találtam benne hibát) - ám hirtelen mintha eltűnt volna a korrektor, a vége felé szinte minden oldalra jutott egy-két apróbb vagy épp nagyobb hiba.
Az elsődlegesen horror- és fantasyszerző Barker új meséje valamivel kevésbé nyomasztó, mint Az öröklét tolvaja volt, ám még így sem gyermekmese (és arra a kísérteties megfigyelésemre még nem is tértem ki, hogy a borítón szereplő címsor fejjel lefelé fordítva is ugyanazt a szót adja ki); tizenkét éves kor alatt nem is nagyon ajánlanám senkinek, afölött viszont annál inkább. Fölnőtteknek kiváltképp.
Fordította Maleczki B. Miklós. Metropolis Media, Galaktika Fantasztikus Könyvek, 2008, 323 oldal, 2670 Ft
