Tine Kindermann: Schamlos schön Nagyon nehezen tudom elképzelni, hogy ezt a lemezt játszani fogják a rádiók - alighanem szép csendben elmegy mellette a világ. Pedig nem kéne. Épp eleget szívtak már a német népdalok, amikor ócska katonai indulókká vagy harsány sördalokká kellett silányulniuk. Másfelől meg, és hát ez a lényeg: ami ezen a lemezen hallható, az a tömény költészet maga. Ha sarkítható: halálos szerelmek és látomások dalai.
A berlini születésű, ám tizenöt éve New Yorkban tanyázó Tine Kindermann két-három-négyszáz éves dalokat szedett csokorba, s hozzájuk hihetetlenül friss muzsikusokat választott. (Mellesleg jól ismert nevek: Tom Waits közeléből a gitáros Marc Ribot és a bőgős Greg Cohen, a Klezmaticsból pedig - az itt harmóniumon játszó - Frank London és az énekes Lorin Sklamberg.) Tine gyönyörű természetességgel, ártatlanul és hátborzongatóan énekli őket, ami pedig a kíséretét illeti, az végképp tanítani való. Lényegében csak akkor szólal meg egy-egy hangszer, ha tényleg nagyon muszáj, de akkor iszonyatosan figyelni kell. Hogy egymás után, tizenháromszor elájultam, azt nem állítom, de négyszer-ötször azért padlót fogtam, és ennyi elég is, hogy a Schamlos schönt az év egyik legmegrázóbb albumának tartsam. (Oriente Musik/IndieGo, 2008) ***** alá
08001: Vorágine Az elektronikus alapú klubzenék masszív irányvonalat alkotnak a világzenében, de bizony ritka az olyan eredeti hang, mint a 08001-é. Ez a szám egy ma már öt éve működő barcelonai kollektívát jelöl, de valójában annak a stúdiónak a neve, amely tágra nyitotta a kapuit a multietnikus Raval kerület mindenre elszánt fiatal zenészei előtt. Nem kellett sok, a debütáló Raval to Joie albumból a spanyol piacon 2004 egyik legkelendőbb portékája kerekedett, a tavalyi Vorágine pedig menetelni kezdett globálisan is. Kisebb részben a flamenco, nagyobb részben az észak-afrikai rai és gnawa a fő csapás iránya, de mindig is kerülve a banalitást - vagyis kellő kreativitással és gógyival tele. Egyaránt érvényesen angolul, spanyolul és arabul, illetőleg a tradicionális hangszerek és a laptopok nyelvén. (Work in Progress Records, 2007) **** és fél
Jouhiorkesteri: Nikodemus Az épp aktuális finn durranásnak (én nem tudom, hogy csinálják, de minden évre jut egy) Jouhiorkesteri a neve. Lósörényzenekar. A huszadik század elejére ugyan kihalt az a hangszer, melynek lósörényből készült a vonója, de most e társaságnak köszönhetően revivale támadt. S azt kell mondanom, az időutazáson és etnomuzikológián túl is rendkívül figyelemreméltó ez a vállalkozás. Már legalábbis azok számára, akik vevők a súlyos, sötét, ősi skandináv balladákra és talpalávalókra. (Melyek sorába beékelődött a Máramarosi táncok is.) Egyszóval, több mint kuriózum: mélyen elkötelezett, és könnyedén magával ragadó ez a lovas kaland. (Kanteleen Aania, 2008) ***** alá
Figli Di Madre Ignota: Fez Club Ha nem is csattan ki az önállóságtól, azért nem akármi! Hanem ahogy ez a tízéves milánói banda a harmadik albumáról tartja: "Spagetti Balkán". És tényleg, nagyjából úgy fest a képlet: két adag Boban Markovichoz adj egy Mano Negrát + egy Leningradot + egy Mau Maut. Ebből aztán máris hamisítatlan balkáni polka-ska-patchanka kavalkád támad, de a tetejére még jöhet egy kis klezmer vagy dub vagy dixie. Tíz ujj megnyalva, ez igen! Nagyon együtt van. És nagyon működik. Gátlástalan buli. (Eastblok/IndieGo, 2008) **** és fél
Lila Downs: Shake Away Az anyai ágon mexikói indián, apai ágon észak-amerikai gyökerű - majd egy New Jersey-i rockzenésszel házasuló - Lila Downs mélyen megmártózott a különféle befolyásokban, mielőtt első albuma, az 1997-es La Sandunga megjelent. Ha úgy tetszik, az eklektikából alakult ki sajátos stílusa: a mexikói cumbia, ranchera és boleró mellett poppal-rockkal, némi dzsesszel és hiphoppal. Így van ez azóta is, sőt azt kell mondanom, hogy a Shake Awayen csak fokozódott a helyzet: ezzel nemcsak a legszínesebb lemeze született meg, de az is, amely a legszélesebb latin-amerikai és New York-i zenészkört öleli fel. Ennek a határtalan ambiciózusságnak persze megvannak az előnyei és a hátrányai is: a duettek (La Mari de Chambaóval és Mercedes Sosával) kitűnőek, de mondjuk a Black Magic Woman feldolgozása kínosan erőltetett. Mindenesetre bármiképpen osztunk-szorzunk, a felvonultatott tizenhat számnak azért legalább a kétharmadát jó érzés hallgatni, s ez annyit tesz, hogy Lila éppúgy megerősítette pozícióját az újabban feltűnt latin dívák élvonalában, mint a szívünk egy csücskében. (Manhattan Records, 2008) **** és fél
