Az egy éve alapított kis fesztivál szépen cseperedik, járni tanul, értelme biztatóan nyiladozik. Tavalyi recenzióm (Szándéknyilatkozat, Magyar Narancs, 2005. szeptember 15.) kételkedő felhangjait a II. Mahler-ünnep visszafogottabbra hangolta, mivel a Fischer Iván művészeti vezetésével megrendezett idei programsorozat kulcsszava - az eredeti koncepcióhoz hűen - egyértelműen a gyarapodás. A tavalyi egy magyar ősbemutatóval szemben a második Mahler-ünnep öt új magyar kompozíció premierjével szolgált, ez mindenképpen komoly szándékokra utal, különösen akkor, ha Mahlert valóban a 20. századi modernizmus kulcsfigurájának tartjuk, műveinek megértését és az életműhöz való viszonyunk tisztázását pedig alapvető feladatunknak. Örvendetes az is, hogy a fesztivál nyomán
megélénkülni látszik
a hazai Mahler-kutatás, operabeli karmesteri működése két és fél éves időszakának (1888- 1891) többirányú feltérképezése izgalmas új adalékokkal szolgálhat a nemzetközi Mahler-filológia számára is. A társszervezők között idén feltűnt a Habsburg Történeti Intézet, Szegedy-Maszák Mihály és Peremiczky Szilvia pedig egy tudományos szimpóziumon Mahler és a magyar szellemi élet viszonyáról tartott előadást. S aki kizárólag a fesztivál élvezeti értékében méri a gyarapodást, az sem panaszkodhatott, hiszen a rezidens együttes (Budapesti Fesztiválzenekar) mellett idén egy igazi nagy hal is horogra akadt: az Amszterdami Concertgebouw Zenekar.
A pénteki nyitókoncert (Fesztiválszínház) egyértelmű tanulságokkal szolgált. Egyrészt világossá vált, hogy a nosztalgia és a visszarévedés nagyon távol állnak egymástól. Másrészt az is világosan látszott, hogy a mahleri radikalizmusról sokan nem vesznek tudomást, vagy ami még rosszabb: nem tudnak róla. A harmadik tanulság pedig az volt, hogy ha egy mai szerző művét, melynek egyébként semmi köze Mahler zenéjéhez (ez nem is szerepelt a felkérésben), de Mahler portréja alatt, egy Mahler-fesztiválon mutatják be, azt a hallgató - tetszik, nem tetszik - szembesíti Mahler művészetével. Az öt komponistából három - Orbán György, Vajda János és Gyöngyösi Levente - szívesen fogalmaz régebbi korok modorában, eklektikus nyelvezetükben sok minden keveredik a barokktól a dzsesszig. Stílusuk lényege a stílusimitáció, stílusjáték. (Stílus-e ez egyáltalán?) Közös bennük az is, hogy rendkívüli technikai felkészültséggel, bravúros ügyességgel és igen magas szakmai színvonalon végzik munkájukat. Többen kérdeztük magunkban: van-e ennek értelme? Látszólag Mahler sem tesz mást - ahogy Henry-Louis de la Grange fogalmazott a tavalyi fesztiválra megjelentetett tanulmányában -, ő is "kizsákmányolja" a zenei hagyományt, Mozartot éppúgy, mint a legnaivabb népdalokat vagy a használati zenét, fújják azt laktanyákban vagy a külvárosi kocsmákban. Ám Mahlernél valahogy mindennek minimum két arca van, a legkönnyesebb érzelgősség is lehet ironikus és áhítatos, a közönségesség világdráma vagy vicc. De ami a legfontosabb, hogy a régi korok
hulladékából felépített
zenei univerzum a jelennel és a jövővel ápol bensőséges kapcsolatot. A fent említett három magyar komponista zenei világáról ugyanezt nem tudom elmondani. Miért van az, hogy Orbán György darabját (Canto di Primavera) csak kedélyeskedve lehet előadni, miért érzi azt az ember, hogy Gyöngyösi Levente kantátájának (Elhagy) 18. században gyökerező operai affektusai groteszk hatást keltenek? (Ez önmagában nem is lenne baj, de hallhatóan Gyöngyösi nem akart groteszk hatást kelteni, miként az is hallható volt, hogy darabjának nincs második rétege - mint Mahlernél.) Végezetül Vajda János technikás üresjáratokat soroló darabját (Rapszódia zongorára, fúvósokra és nagybőgőre) - melyet egyébként remekül játszottak el a Budapesti Fesztiválzenekar muzsikusai és a zongorista Eckhardt Gábor - tudtam a legkevésbé kötni Mahler modernitásához.
Láng István (Ad nominem Mahler) arra vállalkozott, hogy egy Gustav Mahler nevéből képzett nyolchangú témát a rá jellemző zenei világban (Láng a retrográd stílusok helyett makacsul ragaszkodik a progresszióhoz, és ezért nagyon becsülöm őt) helyezzen el. Ez figyelemfelkeltően sikerült is. Matthias Kadar (Kádár Mátyás) alacsony színvonalú, szakmailag is igen sérülékeny darabja (Merimes - tárogatóverseny) viszont nem volt méltó a Mahler-ünnephez.
A nyitókoncert Mahler tizenhat éves korában írt a-moll zongoranégyes tételével kezdődött. Az 1960-as években előkerült mű, bár manapság szívesen veszik elő, inkább csak kuriózum, az érett Mahlerre nézve nem sok következtetést lehet belőle levonni.
Nagy estének ígérkezett az Amszterdami Concertgebouw Zenekar fellépése. A legrégebbi Mahler-tradíciókkal rendelkező együttest maga Mahler is többször vezényelte, egykori vezető karmesterüknek, Willem Mengelbergnek köszönhetően pedig a holland Mahler-recepció a művek megszületésének pillanatától máig töretlennek mondható. De nem csak Mahler miatt vártuk sokan ezt a hangversenyt, a holland zenekart ugyanis a világon mindenhol a csúcsminőséggel azonosítják. Ami a hangzást és a zenekari munka professzionalizmusát illeti, abban nem is csalódtunk. Már Beethoven Egmont-nyitányában is feltűnt a zenekar fantasztikusan tömör, egységes és átható vonóshangzása, az együtt zenélés valószínűtlen pontossága. S ha sorra vennénk a további hangszercsoportokat, ugyanezt a következtetést vonhatnánk le. Semmi kétség, itt főállású, csakis a zenekari játékra összpontosító, elsőrangú zenészek muzsikálnak. Ugyanez a perfekcionizmus jellemezte munkájukat Hans Werner Henze Sebestyén álma című nagyzenekari darabjának előadásakor. A túlságosan is termékenynek tűnő nyolcvanéves mester 2004-ben befejezett műve jelentős lépés a közönség ízlése felé. A mű ízléstelensége egy lehetőségeiben nem korlátozott
ambiciózus lakberendező
rémtetteit juttatta eszembe, amitől még a kedvezményezett, az akusztikus simogatásra vágyó egyszerű koncertlátogató is megretten. A második részben játszott, "A titán" melléknevet viselő I. szimfónia, ha csak a fizikai paramétereket tekintjük, tökéletes előadásban hangzott el. Ám elsősorban nem ezekért a paraméterekért járunk nagyzenekari koncertre. Azt a bizonyos pluszt hagyományosan a karmestertől várjuk, és Mariss Jansonstól, bármennyire is figyeltem, semmilyen pluszt nem kaptam. Nem adott fazont sem Beethoven, sem Mahler zenéjének, nem ajánlott fel új értelmezési lehetőségeket, nem mutatta meg, hogy esetleg "máshogy" is lehet, hagyta a zenekart üzemi hőmérsékleten duruzsolni, meg sem próbálta nagyszerű muzsikusait a lehetőségeik határáig hajszolni. Jansons egy termelésirányító üzemmérnök megbízhatóságával vezényelt, szívesen meghallgatnám ezt a zenekart egy őrült fejlesztőmérnök irányításával is.
A fizikai paraméterek tekintetében a Budapesti Fesztiválzenekar nem ér fel amszterdami társához, a szombati koncert Mahler-előadásának (V. szimfónia) mégis volt karaktere. Voltak persze hibák, de a muzsikálási vágy szenvedélye, a manírosság megkísértése, a teatralitás vállalása olyan apró kancsalságra, bőrhibákra, vaskosabb combokra emlékeztetett, melyek nélkül nincs is igazán szép nő.
A koncert első részében rendkívül furcsa dolog történt. Bizarr szellemidézés, mely csak arra volt jó, hogy figyelmeztessen, közeleg a magas zenekultúra vége. Egy zseniális feltaláló, Edwin Welte 1904-ben megalkotta a legtökéletesebbnek mondott gépzongorát, mely képes volt arra, hogy az előadóművész játékát minden korábbi szerkezetnél pontosabban rögzítse, különös tekintettel a művészi játék dinamikai differenciáltságára. Ráadásul egy olyan lejátszóberendezést is megalkotott, mely a hagyományos koncertzongora elé állítva, magán a zongorán szólaltatja meg a felvett zeneművet. A Reproduktionsklaviernak nevezett szerkezetre több száz lyukkártya alapú tekercset készítettek, megörökítve a kor nagy zongoristáinak és zeneszerzőinek játékát. Hogy valóban tökéletesen reprodukálja ez a szerkezet az egykori előadást, kérdéses, de a szakértők szerint a technológia elég jó közelítéssel adja vissza az eredetit. Mahler mindössze néhány órát töltött el Welte műhelyében, ahol az V. szimfónia nyitótételét és a IV. szimfónia fináléját játszotta fel. A rekonstruált lejátszószerkezetet egy stuttgarti mester műhelyéből hozták a Művészetek Palotájába, és egy mai koncertzongora elé tolták. A félhomályban játszani kezdett a gép, mindenki áhítattal hallgatta, hogyan ügyetlenkedik Mahler az V. szimfónia nyitótételével. Majd jött a taps. Kit tapsoltunk meg? Aztán a IV. szimfónia zárótétele következett, az égi örömökről szóló dallal. Mahler, ki tudja, miért, csak a zenekari szólamokat játszotta el, az énekből egyetlen hangot sem (talán énekesnők gyakorlását szolgálta a felvétel?). Frankó Tünde vállalta el a világ legkevésbé muzikális feladatát, egy gép kíséretére karaokizta el a dalt. A képtelen helyzettel nem tudott megbirkózni, hiszen muzsikálásra képezte magát éveken keresztül. Biztosan utálta, hogy ezt is megtapsoltuk.
Művészetek Palotája, szeptember 7-9.
