2003-ban, stúdiólemezes újraindulásakor (Sensor) a trió nem keresett járatlan utakat, ám pusztán a létezése elég volt - fõként Németországban - a telt házas koncertekhez. A Relocated többet nyújt: letisztult, céltudatos konstrukció, amiben alig találni manírt. A We Are Lovers kezdése lehetne akár a Personal Jesus elsõ néhány taktusa is, a The Pleasure Remains pedig alapvetõen az Enjoy The Silence légkörébõl született, az egyórányi elektronikus "melankóla" ezzel együtt a Camouflage legkreatívabb idõszakát (Meanwhile, 1991; Bodega Bohemia, 1993) idézi - a tizennégy számos felépítmény meghatározó dalai (mint a nagylemezt beharangozó Motif Sky, a Passing By és a The Pleasure...) olyasfajta innovatív behatást sejtetnek, mint amilyen Fatboy Slimé volt a már totál kifacsart Blur Think Tank címû lemezén.
- szami -
2006, SPV
****
Magenta, Flamingó, Idõben A MU Színház évadkezdõ, egész estés elõadásán elõhozták a farbát a padlásról, három etûd formájában, zene- és táncduók, plusz egy trió, sok improvizáció, folkalapokon, de hamisítatlanul mai módon.
A Gordon-Gardon duó kezdett, Lõrinszky Attila csalt ki a nagybõgõbõl hihetetlen hangokat, miközben Farkas Zoltán "Batyu" ütõgardonozott és táncolt egyidejûleg gyimesi és palóc táncokat, egészen sajátos felfogásban, széken ülve, szerepet cserélve a hangszerekkel, idõtõl és tértõl függetlenül. Autentikus, úgymond "drum and bass" parti zajlott az ámuló szemek elõtt.
Horváth Csaba, akinek néptáncos múltja van ugyan, de ma már inkább merész koreográfiáiról híres, ahogy szokta, "némán üvöltött" befelé a következõ részben, meg szedegette szét darabjaira Dresch Mihály helyben elõadott fúvósfutamait. Két csontos, nagy szárnyú madár "lépett a Képletesbe" a színpadon, és szegett szárnyával verte az ütemet. A táncos egy helyen megvillantotta ének-tudását is, amitõl az idõ itt is megfagyott.
Az idõrõl koncepciózusan Kovács Gerzson Péter (KGP) és két, elég világhírû zenésze (Alexander Balanescu és Sipos Mihály) darabja szólt. "Alex" a hegedûjén húzta Bartókot és az orránál fogva a táncost, majd kortársat rögtönzött "siposmisivel", aki a szabad zenétõl ihletett gyimesit nyomta, mintegy keretet adva az egésznek, aztán egy féktelen, ismétlõs kör következett, ezek húzták, amaz meg táncolt, az önkívületig.
- sisso -
MU Színház, 2006. szeptember 8.
*****
Philip K. Dick: Az Alfa hold klánjai Megnyugtatásul azoknak, akik a fenti regényen át lépnek be elõször Dick külön bejáratú világegyetemébe: írt õ ennél sokkal jobbakat is. Pedig az ihletõ ötlet zseniális. A cselekmény színterének helyet adó égitestet benépesítõ telepesek valaha egy tébolyda lakói voltak. Írónk már a Háborúsdi címû novellájában is bemutatott egy terápiáról meglógott paranoiásokból álló kolóniát. De a mester itt emeli a tétet. Itt már nem pár üldözési mániában szenvedõrõl, hanem a lelki betegségek típusa alapján megszervezõdött klánok szállásterületeire oszló, függetlenedett ûrgyarmatról van szó. Hatásos végiggondolása annak, mi lehet, ha a bomlott psziché anomáliából normává válik. A történetet nem akarnánk lelõni, pláne, hogy magától is kimúlik, olyan vérszegény. Elég az hozzá, hogy a pszichotikus multikulti serdüléses elmekórtól polimorfikus skizóig terjedõ idilljét veszély fenyegeti. A Terra és az idegen faj lakta Alfa-csillagrendszer egyaránt a hold birtoklására pályázik. A fõhõs Chuck Rittersdorf hírszerzõ, akit a kormány épít be a dilisek civilizációját tanulmányozó pszichiátriai egységbe, melyet épp a tõle válófélben lévõ felesége vezet. Ha a gyengén öszszefabrikált sztoriért nem, néhány mozzanatért érdemes végigolvasni. Elsõsorban ilyen a bontópertõl sújtott férfiember iróniával átszõtt lélekrajza. Az ötször nõsült Dick e téren szerzett élményei gazdagon beépültek írásaiba. Aztán a Rejtõ Jenõt idézõ fordulat, amikor hõsünk két állást visz egyszerre. Ügynöki munkájával párhuzamosan forgatókönyvíróként maszekol. A különbség az, hogy az egyszerre luxushajópincér és kazánfûtõ Fülig Jimmyvel ellentétben õ soha nem alszik, hála a stimuláns drogoknak. És ne feledkezzünk meg a szexjelenetekrõl egy olyan jövõbõl, ahol a gyengébb nem körében trendi a mellbimbótágítás.
P. L. T.
Fordította: Pék Zoltán; Agave Könyvek, 2006, 177 oldal, 2280 Ft
***
Kárhozott szeretõk Túl jó reklámot nem csinál az alapanyagként felhasznált könyvnek Robert Towne filmje, pedig a rendezõ nagy rajongója lehet John Fante regényének. Filmjébõl csak találgatni lehet Fante regényírói erényeit, annyi azonban bizonyos, hogy a szerzõ egyike volt a harmincas évekbeli Los Angeles jó szemû krónikásainak, aki a sokszínû tájban saját magát, azaz a gondok (és a gondnok) sújtotta írókezdeményt is megörökítette. Lehet bármily zseniális Fante prózája, kifejezetten rosszat tesz neki az a kissé monoton felolvasás, mely afféle belsõ monológként a Colin Farrell alakította mûvészlélek gyötrõdéseit kíséri. A nagy mû megírásának mikéntje és a megélhetés hogyanja mellett a legõrjítõbb dilemmák közé tartozik a sarki lebuj mexikói pincérnõjének (Salma Hayek, ki más!) megközelítése is, amire végül egy meztelen éjszakai fürdõzés teremt remek alkalmat. Towne-t is, akárcsak hõsét, komoly ambíciók fûtik, ezért nemcsak a holdfényben világító sztárfenekeknek, de a kor tárgyi világának is nagy figyelmet szentel. Minthogy nemcsak a tehetségtelen filmrendezõt, hanem a Kínai negyed forgatókönyvíróját is tisztelhetjük benne, nem csoda, hogy filmjében a fõutcán csilingelõ villamostól a hónapos szobát díszítõ írógépig minden a korabeli képeslapok romantikáját hivatott elõhívni. Az ilyesfajta filmeket jótékony túlzással szerelmes leveleknek nevezzük, mellyel a rendezõ egy adott kor iránti rajongását osztja meg drága közönségével. A drága közönség azonban filmre váltotta meg a jegyét, úgyhogy tessék már abbahagyni a szerelmes levelek küldözgetését!
- köves -
A Best Hollywood bemutatója
**
Yuri Buenaventura nyíregyházi fesztiválzáró koncertjén sodró, jó zenét remélt, és igen rokonszenves légkörbe csöppent a máshonnan érkezõ. Visszafogott, mégis õszintén lelkes és kíváncsi hallgatóság várta türelmesen a koncert kezdetét, feltûnt, hogy az emberek általában nem a saját kötelezõ jókedvük túldimenzionált fitogtatásával voltak elfoglalva, a Kossuth térre elhelyezett padokon nem a máshol ilyenkor megszokott kézbõl alkoholizálás zajlott, nem jártunk bokáig szemétben.
A salsakirály, aki a szoros mûfaji kötöttségeken belül alighanem fõként szenvedélyes személyességével tudott karakteres stílust kialakítani, bõ tucatnyi zenészt kormányzott - mind vérprofi természetesen. Amikor túlfûtött lendülettel megjelent a színpadon, valószínûleg nem értette igazán, hol van, mit várjon ettõl a derûsen nyugodt hangulattól, s mit várnak vajon tõle. De aztán lassacskán beindult a salsagépezet. A koncert lassú dalokkal kezdõdött, így a hangulat is lassan oldódott, ám amikor elhangzott a felszólítás, hogy most pedig mindenki legyen szíves felállni, hogy elsajátíthassuk a salsa alapmozdulatait, a szelíd és szófogadó, beavatásra kész hallgatóság gondolkodás nélkül felpattant, és egyre bátorodva billegni kezdett. Innentõl aztán minden csupa lendület volt - két teljes órán keresztül.
Ahhoz képest, hogy a világ egyik legismertebb salsaénekese állt a színpadon, a produkció koreográfiája nem nélkülözött egyfajta kedvesen házilagos hangulatot: a két vokalista (csupa feketébe öltözött férfi népesítette be a színpadot) nagy ívû gesztusai sajátosan patetikus nyerseséggel színezték a táncosan lüktetõ ritmusokat, amelyek aztán egyre lelkesültebb mozgásra sarkallták a rokonszenvesen elegyes közönséget. A széleken fõvárosi és helyi salsaiskolák tettek tanúbizonyságot ígéretes elõmenetelükrõl, a kellõ hõfokú visszatapsolás is célt ért - nem voltak sem rövidek, sem könnyûek a szétszéledés percei.
- kyt -
Vidor Fesztivál, Nyíregyháza, szeptember 8.
*****
Zöld Martzi, a kényszerbetyár katasztrofális története a nagy magyar rónaság csodás háttérfüggönye elõtt játszódik: van itt bárányfelhõ, ringó búzatábla, gémeskút, ami kell. A Vidor Fesztiválon szereplõ Junion Csoport produkcióját Koleszár Bazil Péter rendezte: Wándza Mihály (van-e, ki e nevet ismeri?) víg játékából Sultz Sándor és Lovai Tibor szabták át a történetet a társulatra. Zöld Marci és Becskereki tényleg kényszerbetyárok, leginkább kocsmában vagy a szeretõjükkel múlatnák az idõt, de mit is tehetnének az országimázs parancsoló erejével szemben... Többszöri akasztás, többszöri tévesztés, kényszerû menekülés és az otthontalanságba öltöztetett otthonosság, azaz a váltakozó helyszíneken mutatott változatlanság: ez a cselekmény maga, amely a háttérfüggönnyel együtt csak hátterét adja a karikírozó, poentírozó, szellemes és jó ritmusú jeleneteknek.
Dõlünk a röhögéstõl, a szereplõk meg lubickolnak ebben - Ficzere Béla, Horváth Ákos, Kálmánchelyi Zoltán, Kassai László, Orosz Róbert és a különb-különb természetû tûzrõl pattant menyecskék szerepében Parti Nóra és Veress Dóra finom összjátékot ad elõ, úgy tûnik, rendben van minden: a kényszer-betyárságnak még a nosztalgiája is ki van nevettetve.
Aztán a közepe tájt egyszer csak egy fantasztikus bohócszám üti fölül az egészet: a juhász és a kerekes kút duettje. A juhász belemászna a kútba, de beleesik, azazhogy csak majdnem, mert a csizmája még kilóg a peremén, de aztán belecsúszik, akkor viszont a keze jelenik meg a vödör láncán, már majdnem kikapaszkodik, de a lánc letekeredik, megint kilóg valami végtag, és megint eltûnik, hosszú perceken át nem ismétlõdik egyetlen mozdulat sem, de már nem az akrobatikus tudásról, hanem a nemzeti szerencsétlenségrõl szól az egész - na, ezt a jelenetet megnézném még egyszer, úgy, hogy nem folyik a könnyem a röhögéstõl.
- ki -
Vidor Fesztivál, Nyíregyháza, szeptember 5.
*****
Ladyhawk: Ladyhawk "Tegnap éjjel azt álmodtam, megcsókoltam Neil Youngot" - énekelte a Sonic Youth 1992-ben, ami újabb bizonyíték arra, hogy nem hiába gondoltuk a New York-i noise-keresztapát akkoriban az új évtized hangjának. A 90-es évekbeli nagy alternatív hullám számos zenekara álmodozhatott hasonlókról, gondoljunk csak a Pearl Jamre, amely kereskedelmileg igen jövedelmezõen kamatoztatta mindazt, amit a mester 1969 és 1975 között készült lemezein hallott, de emlékezetesebb bandák is kiszippantották a magukét ebbõl az életmûbõl: Walkabouts, Soul Asylum, Flaming Lips, és most csak azokat soroltam, akik az évek során egy-egy feldolgozással is kimutatták vonzalmukat.
S az öreg legenda munkássága ma is meghatározó inspirációs forrás. A Kanadából, Young szülõhazájából származó Ladyhawk debütáló anyagát hallgatva könnyû elképzelnünk, hogy ezek a nagydarab, szõrös fiúk elõbb áhítattal meghallgatják az Everybody Knows This Is Nowhere vagy a Tonight's The Night alapvetéseit, s csak azután hangolják be a gitárt. Epigonizmusról azonban szó sincsen, e négyes számára a Young-oeuvre roppant megbízható iránytû, amellyel magabiztosan kalandozhat el egy sajátos tenorban megszólaltatott, kirívóan eleven country-rockig. Ezt a zenét Duffy Driediger férfibánattól rogyadozó dallamai vezetik, a hangszeresek pedig kötelességtudóan masíroznak utána: el a The Dugout az elragadtatástól majd' szétpattanó, ittas világától a New Joker alkonyi nekibúsulásáig. Nyers, põre, szenvedélyes album, szépséges férfimuzsika.
- greff -
Jagjaguwar, 2006
*****
Lány a vízben A népharag, melyet M. Night Shyamalan könyv alakban is dokumentált narcizmusa gerjesztett Amerika-szerte, sikerrel buktatta meg a rendezõ legfrissebb meséjét. Shyamalan egyidejû méltatásakor és leszólásakor Spielberg neve szokta legsûrûbben elhagyni az úri közönség száját, s bár nem vagyunk hívei a könnyelmû spielbergezés semmifajta formájának, a dologban ez egyszer lehet némi igazság. Pusztán technikai értelemben a legfifikásabb hatásvadászok közé tartoznak mindketten. Hétköznapi beállítás nem létezik számukra, öröm nézni például, ahogy Shyamalan körbevezet a történet egyetlen helyszínéül szolgáló lakóparkban, és megágyazza a filmet a jó elõre beharangozott tündérmesének (a fõcím elõtt rajzos szemléltetést is kapunk a földi és vízi lények fiktív fabulájából). Azokban a jelenetekben is Spielberg kacsint le ránk a nagy fantaszták arcképcsarnokából, melyekben Shyamalan kijelöli a határvonalat a mese és a hétköznapi valóság között. Kevés olyan rendezõt jegyez a szaknévsor, akiknél nem válik közröhej tárgyává, ha egy sellõszerû szépség mászik elõ a lakópark medencéjébõl, vagy bábfilmszerû szörnyetegek kezdenek ólálkodni az aljnövényzetben. Shyamalan elegánsan ingázik a két világ között, és még az olyan, tündérmeséktõl szokatlan szellemességekbe sem bukik bele, mint amilyen a film fordulatait jól-rosszul, de elõre jelzõ filmkritikus szerepeltetése. Amibe viszont belebukik, az is Spielbergtõl ismerõs: Shyamalan elvetemült szentimentális, annak is a legrosszabb fajtájából, olyan fazon, aki a saját nagyságától érzékenyül el a leggyorsabban.
- köves -
Forgalmazza az InterCom
***
