Magyar Narancs: A színészek híresek arról, hogy betegen is képesek a maximumot nyújtani a színpadon. A zenészekkel hogy van ez? Vállalsz fellépést betegen?
Várdai István: Igen, jó párszor előfordul. Fura, de betegen néha szinte jobban játszom. Valahogy tisztább lesz az előadás, kevesebb benne az ego, a bizonyítási vágy. Arra már nincs olyankor energia.
MN: Amúgy mit akarsz bebizonyítani?
VI: Igazából semmit, de minden professzionális előadóművészben egy kicsit túl sok van a „profiból”. A rengeteg munka és akaraterő, ami a magas szintű zenéléshez szükséges, sokszor elnyomja bennünk a lelkes amatőrt.
MN: Attól fél egy profi, hogy hibázik?
VI: Lehet, hogy a tökéletlenségtől fél. Viszont ha beteg, jobban mer hibázni. Betegen az ember az energiáit jobban tudja összpontosítani, csak a feladatra koncentrál. Ez pedig megteremti a lehetőségét, hogy hibátlan előadás szülessen.
MN: Mi számít ezen a szinten hibának?
VI: Példaként mondhatnám az autóversenyzést. A Forma–1-ben, amikor a pilóta érzi, hogy nem úgy vette be az ívet, ahogy kellett volna. Egy hangot ezerféleképpen lehet megszólaltatni. Pontos elképzelésem van arról, mit szeretnék hallani, de előfordul, hogy nem úgy szólal meg. Hiba egy túl intenzívre vett vibrato is, ami már az értelmezés rovására megy.
MN: Az is stresszforrás, hogy a nagy elődökhöz vagy a kortársaidhoz képest mindenáron valami újat mondj az adott darabról?
VI: A saját fejlődésem többek között arról is szól, hogy nem hasonlítgatom magam másokhoz, és határozott, saját gondolatom van a zenéről, amit előadok.
| ||
MN: Ez azt is jelenti, hogy felismerhető a stílusod? Hallod magad kívülről?
VI: Ezzel kapcsolatban van egy sztorim. Kronbergben, egy vizsgaelőadásom után a zeneakadémia akkori igazgatója, Stephen Potts behívott az irodájába. Leültetett, és azt mondta, hallgassuk meg lemezen ugyanazt a darabot, amit az imént játszottam, Yo-Yo Mával. Füleltem, és sóhajtoztam, igen, ezt így meg így kellett volna játszanom nekem is. Amikor látta rajtam, hogy teljesen magam alatt vagyok, megszólalt: „István, ez a te vizsgakoncerted, az imént rögzítettük.” Ebből látszik, hogy kívülről mennyire nem tudom megítélni magamat.
MN: 2018 őszétől te vezeted a bécsi zeneakadémia (Universität für Musik und Darstellende Künste) csellótanszékét.
VI: Itt az alkalom, hogy ezt kicsit pontosítsuk! Bécsben nincs olyan, hogy csellótanszék. Vonós és húros tanszék van. De annak sem lettem a vezetője.
MN: Akkor mi a titulus pontos megnevezése?
VI: Heinrich Schiff utódjaként (aki ugyanabban az évben hunyt el, mint Kocsis Zoltán) a bécsi zeneakadémián professzori állást kaptam. Nem tanszékvezető lettem, hanem Schiff helyére kerültem. Az igaz, hogy ez valóban nagy presztízsű státusz. De Bécsben a vonóstanszéken belül nincs igazán hierarchia. Sokkal demokratikusabb, kollegiálisabb az ottani rendszer. Ezért nincs is szükség külön csellótanszékre.
MN: Te találtad az állást, vagy megkerestek?
VI: A volt mesterem, Reinhard Latzko hívott fel, lenne-e kedvem pályázni. Azért is jutottam eszébe, mert bécsi tanulmányaim során alkalma volt megismerni a játékomat, és azóta folyamatosan követi művészi és tanári pályámat.
MN: Kértél gondolkodási időt?
VI: Gondolkodtam, persze, mert közben a mannheimi zeneakadémián remek állásom volt. Az a státusz kész életbiztosítás Németországban. Ha valami bajom lenne, a családom élete végéig kapná a fizetésem 70 százalékát. Szóval ezt a biztos egzisztenciát és sok barátot kellett otthagynunk Bécsért.
MN: Hányan jelentkeztek az állásra?
VI: Majdnem mindenki, aki jelenleg számít ebben a szakmában, vagyis több mint százan. Közülük tízünket választottak ki próbatanításra.
| ||
MN: Hogyan képzeljük ezt el?
VI: Két növendéknek kellett órát tartanunk közönség és zsűri előtt.
MN: Mi a legjobb stratégia ilyenkor?
VI: Azt nem tudom, csak azt, hogy mi a legrosszabb. Ha az ember megpróbálja bebizonyítani, hogy milyen jól tanít.
MN: Mivel győzted meg a zsűrit, hogy téged válasszon?
VI: Valószínűleg azzal, hogy az óra végén a két növendék játékán markánsan hallatszott, mit tanult a negyvenöt perc alatt.
MN: Mitől szólt másképpen a játékuk? Új technikát mutattál nekik?
VI: Nem feltétlenül, sőt. Az óra elején a növendékek el voltak foglalva önmagukkal, arra koncentráltak, hogy minél jobban megmutassák magukat a közönségnek, csak a technikára összpontosítottak, a játékuknak nem volt valódi tartalma. Az óra végén viszont szebb lett a hang, jobb lett az intonáció, a játékuk megtelt mondanivalóval. Lehet, hogy becsúszott egy-két hiba, de az meg azért hasznos, mert meg kell tanulniuk nem félni a hibázástól. Gyakorlás közben hagyni kell, hogy előjöjjenek a hibák. Csak így jöhetünk rá, hogyan javítsuk ki őket.
MN: Hogy szólt a zsűri ítélete?
VI: A zsűri úgy értékelte a munkámat, hogy ritka, ha valaki el tudja mondani és ugyanakkor meg is tudja mutatni, mire gondol. Nekem pontos vízióm van arról, mit szeretnék hallani, és úgy néz ki, át is tudom adni, ez pedig inspirálja a tanítványaimat.
MN: A bécsi állás nem akadályozza majd a szólistakarrieredet?
VI: Egyebek mellett pont azért vállaltam el, mert egy kicsit lazábbak a keretek, mint Mannheimban. Ráadásul abban is segít, hogy egészséges egyensúlyba hozzam a családi életet, a koncertezést és a tanítást. Tavaly 300 napot voltam úton, egyszerűen kontraproduktív ennyit koncertezni. Megvan a veszélye, hogy rutinná válik a játék, és kiégsz. Bőven elég évi 150 napot úton lenni.
MN: Elég régóta élsz már külföldön, igaz?
VI: Már 2005-től jártam ki Bécsbe tanulni, aztán versenyeket nyertem, és elkezdtem koncertezni. 2010-ben költöztem először Berlinbe, utána Nürnbergbe a feleségemhez, közben a kronbergi zeneakadémián is tanultam 2009-től. 2012-től mostanáig éltünk Kronbergben.
MN: Ha itthon maradsz, ugyanitt tartanál?
VI: Nem hiszem. Azért mentem el, hogy világot lássak, impulzusokat gyűjtsek, nemzetközi kapcsolati tőkét építsek. Ugyanakkor soha nem jutottam volna ki, ha nem olyan jók a zenei alapok és hagyományok itthon. Ha például Németországban kezdek zenét tanulni, egyáltalán nem biztos, hogy valaha eljutok erre a szintre.
MN: Miért nem?
VI: Németországban a zeneiskolai alapképzés az egyetemi képzésig bezárólag kész katasztrófa. Tizennégy éves kortól szinte csak az tud jó tanároknál tanulni, akinek a szülei ki tudják fizetni a magánórákat. Egész Németországban csak Weimarban és Berlinben van zenei középfokú képzés.
MN: De a német átlagkeresetek mellett ezt nyilván jóval többen megengedhetik maguknak, mint nálunk, nem?
VI: Nyilván más összegből gazdálkodnak az átlagcsaládok, de több pénzbe is kerül egy magánóra kint, mint itthon. Itthon igazából az iskolarendszer biztosítja a zenei szakirányú képzéseket minden oktatási szinten, ezért a családok ritkán fizetnek magánórákat.
MN: Milyennek látod Magyarország megítélését abban a közegben, ahol élsz?
VI: Őszintén mondom, ez nem igazán téma. Sokkal jobb dolgok vannak az életben, mint a politika. Olykor szóba kerül, vannak pró és kontra vélemények, tudunk róla normálisan beszélni, vitatkozni, anélkül, hogy megutálnánk egymást.
MN: Lehet a zenével változtatni a világ állapotán?
VI: Igen, a zene tartalmával, kultúrájával, mindazzal, ami mögötte van. A klasszikus zenével a fiataloknak feladatokat és célokat adhatunk, amelyek hasznosan kötik le az energiáikat és kitartásra nevelnek. A zene fejleszti a kreativitást, impulzusokat és motivációt adhat mindenkinek.
| ||
MN: A nemzetközi és hazai tendenciák is azt sugallják, hogy a klasszikus zene rajongói öregszenek, a fiatalokat ez a műfaj nem igazán vonzza. Nem félsz, hogy egyszer elfogy a közönséged?
VI: Nem, ettől egyáltalán nem félek. Az emberek többsége lelkileg-szellemileg inkább 40 éves kora fölött érkezik meg a komolyzenéhez, ebben viszont tényleg látok tendenciát. Persze ettől még nagyon fontos, hogy gyerekkorban meghatározó élmény legyen a klasszikus zene. A megfelelő alapok és zenei nevelés fogják biztosítani azt, hogy legyen értő közönsége a klasszikus zenének. Ez a művészek egyik gyakorlati feladata, küldetése, amiért próbálok én is lehetőségeimhez mérten a legtöbbet hozzátenni.
MN: Hogyan?
VI: Néhány kollégámmal együtt létrehoztuk a Kamara Akadémia Egyesületet. Szerbiából, Romániából, Lengyelországból, Oroszországból, Moldovából, Angliából is vannak érdeklődők partneri együttműködés kialakítására, közös programok szervezésére, ami egy nemzetközi hálózat keretében valósulna meg.
MN: Mi a célja ennek a hálózatnak?
VI: A hálózati együttműködések alkalmat teremtenek arra, hogy segítsünk az itthon és kint élő fiatal tehetségeknek abban, hogy olyan kapcsolati hálót alakítsanak ki, amely hosszú távon segítheti a fejlődésüket. A fellépési lehetőségeken és gazdagító programokon kívül mesterkurzusokat, hangszerbemutatókat tartunk. A hálózat segítségével igyekszünk minél több olyan gyereket és fiatalt elérni, akikben motoszkál valamiféle zenei indíttatás, vagy éppen már elköteleződtek a zenei pálya iránt. Gyakorlati segítséget és inspirációt nyújtunk nekik a zenéléshez.
MN: A Virtuózok című műsorban zsűritag voltál. Annak is volt hasonló hatása?
VI: Az a műsor a bizonyítéka annak, hogy a médiát lehet jó dolgokra is használni. Genfben odajött hozzám egy házaspár, mert felismertek. Azt mondták, három gyerekük van, és mind a három a műsor hatására kezdett zenélni.
MN: Most először adsz közös koncertet Balázs Jánossal. Február 23-án a Cziffra Fesztiválon Chopin g-moll gordonka-zongora szonátáját is eljátsszátok. Mit ad a cselló a zongorához?
VI: Amit a zongora nem tud. Másfajta rezgést, hanghosszúságot, dallamot. Kíséretnek fogom fel, a csellónak itt kiegészítő szerepe van. Amúgy Chopin kihozta a számára nem igazán ismert hangszerből a maximumot. Komplex, összetett mű lett élete egyik utolsó alkotása. Összetettebb, mint a legtöbb Chopin-darab, még a zongora szintjén is.
MN: Szereted?
VI: Kezdem megszeretni. Sokáig nem tudtam ráhangolódni Chopinre, számomra a mélység hiányzik belőle, de ebben a szonátában abból is akad.
MN: A koncert másik nagy dobása Kodály Szólószonátája, a csellóirodalom egyik legnehezebb darabja. Miben áll a nehézsége?
VI: Kodály maga is remek csellista lehetett, tisztában volt a hangszer adottságaival és határaival. Bach csellószvitjeinek komplexitását vette alapul, a polifóniát kiegészítette a 20. századi hatásokkal, és a hangszer áthangolásával kinyitotta az egész felhangspektrumot. Olyan ez a mű, mint egy szólóhangszerre írt szimfónia. Nehézségének lényege tehát a sokszínűsége és a hangszer adottságainak teljes körű kihasználása. Minden ízében kötődik a magyar népdalokhoz, ugyanakkor nagyon meditatív. Bárhol játszom a világon, mindenhol óriási hatással van a közönségre.
MN: Attól vagyunk Kodály országa, hogy van Várdai Istvánunk, Baráti Kristófunk, Fejérvári Zoltánunk?
VI: Ha ránk mutogatnak, akkor azt mondom, ez így nem korrekt, mert nem mi vagyunk a bizonyíték. Akkor lennénk Kodály országa, ha minden sarkon lenne egy kórus, és az emberek a szabadidejükben énekelnének és zenélnének. Kodály koncepciójának lényege, hogy a zenét korosztálytól függetlenül tegyük mindenki számára fontossá és elérhetővé. Nem mindenki válik professzionális muzsikussá, de mindenki része lehet a zenét értő és szerető közönségnek. Ebben pedig kulcsfontosságú a zenei nevelés minősége.
Interjúnk a Magyar Narancs január 17-i számában jelent meg, most online is közzétettük.
