A két előadó intim duóban fogalmaz újra néhány mai számot, és tesz hozzá saját szerzeményeket. Hajdu puha altja egy tehetségkutató tévéműsorban tűnt fel, majd a Balázs Elemér Grouppal énekelt egy évtizeden át, már a harmadik szólólemezénél tart. Albumai közül ez a tavasszal megjelent a legsikerültebb, mert meg tud felelni a fiatal jazzelőadókkal szembeni általános követelménynek: találja meg saját hangját, még ha csak sztenderdeket ad is elő. Arányos, egységes a dalok válogatása, bár többedik meghallgatásra az ember hiányolja a dinamikai mélységeket és magasságokat. Az egyik csúcspont a Lyric Song, az utóbbi évtizedek egyik legnagyobb magyar jazzslágere, amelyet Oláh Kálmán szerzett, később Szőke Nikoletta írt és énekelt rá szöveget. A Hajdúnál fiatalabb Oláh Krisztián a nemzetközi jazzéletben régóta jól ismert Oláh Kálmán fia, ami persze meg is nehezíti az egyéni profil megmutatását, miközben ad is egy komolyabb löketet. Úgy tűnik, Krisztián megtalálta az egyensúlyt az elképesztő méretű családi tolóerő és az egyéniség követelménye között. Klasszikus zenei vonzalmai (például a címadó saját szerzeményében) legalább annyira kiviláglanak, mint apjának különböző hangszerelésű, sikeres műveiben.
Hajdu két évvel ezelőtti, Chet Baker emlékének dedikált lemezének tanulságait is hasznosítja, és mivel azon is Oláh Krisztián volt hallható, nem túlzás kijelenteni, hogy most igazi összhangban van énekes és zongorista. Az Akinmusire–Gretchen Parlato-szám is jó irányt mutat számára, a Stevie Wonder-feldolgozás alapján pedig úgy érzem, Hajdu nyugodtan nekiveselkedhet végre a nem konvencionális ritmusoknak, hangszer-összeállításoknak is, bár mintha a bizonytalanság árnyéka még rávetülne egy-két előadására. Ha pedig a derűs, ironikus számokhoz is volna kedve, az még hatásosabb is lehetne. Fért volna még belőlük erre a lemezre is.
Szerzői kiadás, 2017
