A hetvennégy éves Omara Portuondo története, megjegyzem, kicsit kilóg a nyugdíjasklubból, hiszen az õ pályafutását - Ibrahim Ferrerével vagy Rubén Gonzálezével szemben - nem akasztotta meg a mellõzöttség. Mióta csak Haydee nõvérével felbukkant a Tropicana kabaréban, majd a Cuarteto Las D'Aida énekegyüttesben, csupa nagybetûvel szerepel Kuba zenetörténetében. Persze a stílusa is páratlan: a bolerók és habanerák felett a bossa nova és az amerikai dzsessz könnyû szele lengedez, szóval bárhonnan is nézzük, szokatlan élmény. Úgy mondják ezt arrafelé, "feelin".
A Buena Vista Social Club lemezsorozatában készült már Omarának albuma, négy évvel ezelõtt. Azt én kimondottan elragadónak találtam, hanem most a Flor de Amorral egy kicsit bajban vagyok. Milyen lehet az a lemez, amit nem "kimondottan", hanem csak úgy egyszerûen, szokásosan tartok "elragadónak", ezt kéne megfogalmaznom.
Na jó, de hogy?
m. l. t.
World Circuit/BMG, 2004
HHHHH alá
web
com Ha megrendeznék a leghasznosabb weboldalak versenyét, ez az amerikai túlélõoldal nagy eséllyel pályázhatna az elsõ helyek egyikére. Sajnos csak angolul olvasható, de hamar akadhat olyan vállalkozó kedvû, aki magyarul is készít egy tanácsadót azok számára, akik idejük egy részét azzal töltik, fõleg nyaralás ürügyén, hogy mindenféle veszélyes, darazsas, fülbemászós helyeken kempingeznek, horgásznak vagy úsznak, halálos csípésû medúzába lépnek, végelgyengüléssel járó hasmenést okozó véglényeket isznak meg az ivóvíznek álcázott folyadékkal, esetleg emberevõ hangyákkal osztják meg sátraikat, ahelyett, hogy klimatizált otthonaikban néznék a Discovery csatornát. Minden bajra van orvosság - vallják a jó referenciákkal bíró oldalalapítók: egészségügyi szakemberek, tapasztalt vadászok, régi kempingezõk. 48 órán belül vagy amíg eljutunk az elsõ sivatagi kórházig, enyhíthetünk a kínon, ha kéznél van egy túlélõcsomag vagy közel egy fûszerbolt.
A legártatlanabbnak tûnõ társasutazás is ezer baj, hát még, ha a vállalkozó szellemû véletlenül egy vadvízi, trópusi túrát tervez, veszélyeztetve ezzel a családon belüli teljes reprodukció fenntarthatóságát. Szóval mindenki, akinek van nyaralni vágyó famíliája, szótára (szotar.sztaki.hu), vagy bírja az angol nyelvet, azonnal üljön le a gépe elé, és még a kánikula beállta elõtt végezzen el egy autodidakta kurzust a surviveoutdoors segítségével. A hálón kívül is szerveznek felvilágosítást: konferenciákat, iskolai továbbképzéseket, de természetfilm-szakértenek, sõt rendelkezésre állnak online. Egyébként télen se legyünk nyugodtak, mert akkor meg ott van az a sok fránya lehûlés, jégkullancs, hótetû, fókaharapás.
- sisso -
HHHHH
lemez
n Yusef Lateef: Autophysiopsychic A hajlott korú zenerajongók bizonyára föl tudják magukban idézni a hetvenes évek közepének korszellemét. Ekkortájt történt, hogy akár komolynak is tekinthetõ, de mindenképpen jobb sorsra érdemes dzsesszmûvészeket kísértett meg a diszkózene kimérája. Ha nem is feltétlenül mûvészileg, és nem is feltétlenül õket, de a producereket és anyagi értelemben mindenképp. A funky music nemcsak az akkortájt épp leszálló ágban lévõ mûfaj megújításával, de bizonyos piaci lehetõségekkel is kecsegtetett. A cél az volt, hogy a dzsessz úgymond meghódítsa a diszkók közönségét: a balszerencsésebbek, mint például a gitáros Grant Green, aztán soha nem is tudtak kikeveredni ebbõl a marhaságból.
E csöppet sem dicsõséges korszak egyik, ha nem is szívderítõ, de azért nem is annyira kétségbeejtõ dokumentumát jelentette meg most újra a Sony. Az eredetileg 1978-ban kiadott albumot jegyzõ Yusef Lateef (W. E. Huddlestonnak hívták, míg át nem tért az iszlámra) az 50-es, 60-as években számos nagyság mellett fútta szaxofonján, amit fúnia kellett, hard bopot, coolt - a bluest, így vagy úgy. E lemezén a nagyszerû trombitás és szárnykürtös, Art Farmer a fõ tettestársa, s kettejükkel tulajdonképpen nincs is semmi baj. Ha náluk a labda, valóban zenét hallunk, igaz, nem túl izgalmasat. De e két, kétségkívül nagy mûvész minden törekvését és invencióját agyonüti a dobok eksztázist szimuláló, primitív dübörgése, a cintányérok mesterkélten jókedvû csépelése, a banális basszusok, a szörnyû darálás, ami inkább neurotizál, mint szórakoztat.
- b -
Sony, 2004
HH és fél
folyóirat
n RUBICON: Bibó István - A nemzet lelkiismerete Szegény Bibó - volt már népszerûbb szerzõ is (pl. vagy tizenöt éve), mint éppen mostanában, amit persze a fene sem ért. Sebaj, olvasni sohasem késõ, gondolták a Rubicon szerkesztõi, akik egy terjedelmes Bibó-különszámot adnak most a folyóirat-vásárlók kezébe: Bibó-kutatók érdekfeszítõ írásait az életút és az életmû fordulatairól, kulcsproblémáiról, és néhány Bibó alapszöveget, melyek itt, az elemzések mellé vágva mintegy új értelmet nyernek. Kiemelve csak egyet: Balog Iván a politikai hisztéria bibói elemzéseirõl értekezik, majd ugyanõ körbejárja Bibó híres antiszemitizmus-tanulmányának keletkezési és hatástörténetét. Megtudjuk, mintegy mellesleg, hogy Bibótól, akárcsak osztályos társaitól, egyáltalán nem állt messze némi antiszemitizmus, csak éppen õ megküzdött ezzel, és szembenézett saját elõítéleteivel (ami azért nem kis teljesítmény Ravasz László vejétõl). Dénes Iván Zoltán, Litván György, Pók Attila, Kardos Gábor tanulmányaiból képet kaphatunk arról, hogy Bibó figyelme a permanens magyar sorstragédiától egészen a ciprusi helyzetig terjedt - csak éppen egy kis, a hatalom által elvárt opportunizmusra nem volt hajlandó. S mellékesen jegyezzük meg: a családi hagyatékból származó fényképek gyönyörûek, különösen a kedves mama. Bibó munkássága határozottan terépiás jellegû: nem csupán leírni vagy értelmezni akart, de gyógyítani is. Sajnálattal kell megállapítanunk, hogy a mai Magyarország állapota szintúgy orvosért kiált.
- barotányi -
2004. 4. szám, 448 Ft
HHHHH
lemez
n Janet Klein: Put a Flavor to Love A hölgy nem a XIX., hanem a XX. század végén született, mégis úgy énekel, mintha 1910 táján tanult volna, Cab Calloway testvérétõl. Mintha nem egy minden hájjal megkent New York-i stúdióban énekelne, hanem egy szénszálas, kerek mikrofonba; valahol a vadnyugat mélyén, egy kis, füstös bárban: ahol bármi megtörténhet, ahová megszállott aranyásók járnak, akik hónapok óta nem voltak nõvel; és ahol a zenekar akkor kezd bele igazán, amikor már repülnek a székek és törnek az üvegek. Janet Klein minden dala olyan, mintha egy vad Jack London-film kísérõzenéje lenne. Vagy egy gengszterfilmé. Fekete-fehér budapester varrású cipõkben járják az urak a zenéjére, vékony csíkos, fekete öltönyökben. A nõk pedig fehér kisestélyiben és fekete lakk-, pillangós cipõben. Azt hiszem, Janet Klein egyik legnagyobb rajongója Ottlik Géza lenne. Aki hallotta énekelni, az jobban érti, Ottlik miért is rajongott annyira ezekért a régi slágerekért. Yes, sir, that's my baby. Janet Klein zenészei lenéznek a koncert végén a hatalmas teraszról a boulevard-ra, és elszívnak egy cigit. És közben szállingózik a hó.
2004-es, harmadik lemezének borítója kedvesen gusztustalan: a kis hölgy - aki barnult képek gyûjtõje és költõnõ is - baljával kacéran támasztja a fejét, jobb kezében pedig egy fürt szõlõt tart: a szõlõszemekre beteg borítótervezõje ráapplikálta együttesének, a Parlor Boysnak a tagjait. Annyiféle csecsebecse van ezen a lemezen, hogy leginkább egy harminc éve egyedül élõ, kissé megzakkant, nejlonotthonkás idõs hölgy vitrinjére hasonlít. A jiddis nyelvû Hula Boyban - hihetetlen - a klezmer és a hawaii népzene elemei keverednek. A Happy Feet egy eszelõs táncdal, a Nuages a régi standard Django Reinhardt utáni legjobb feldolgozása. Az All My Life pedig a nagy Ella Fitzgerald-rajongóknak lehet ismerõs: igaz, Ella tizenkilenc évesen énekelte lemezre; vagyis abban a korban, amelyikben Janet Klein otthonra talált.
- kolozsi -
Coeur de Janette Productions, 2004
HHHHH
film
n Maradok Alighogy túléltük a Belleville randevút (igyekvõ középszer), alighogy véget ért a Giro d' Italia (Cunego fellépését, Petacchi fékezhetetlenségét, Cipollini dreszszét leszámítva dögunalom), máris megint bicigliznek nekünk. Ezúttal Vincent Perez, de nem ez a legnagyobb baja. Hanem az, hogy méltatlanul bánik drágalátos fe-leségével, noha az nem akárki: Sophie Marceau maga. Most ne mondják nekem azt, "hogy ha õ lenne a feleségem, és nem az Irén, õt biztosan a nap huszonnégy órájában a tenyeremen hordoznám" - ugyan már. A rossz Vincent olyan, mint egy bizonyos (nagyon is jól meghatározható) szemszögbõl nézve az "összes férfi": elõbb a munka (feszt röpülnie kell), aztán a szórakozás (tekerni, csak tekerni), az anyu meg le van ejtve (csak adja fel a fürjszemet, a hozzá való borral). Hát csoda, hogy Sophie bepasizik? Nem csoda, hisz egy tõrõlmetszett francia vígjátékban kavarnak, annyira tõrõlmetszettben, hogy az már néha sok is (leginkább olyankor, amikor eszünkbe juttatja, hogy az ilyesmit csinálták valaha jól is - hogy pontosan mikor, arra speciel nem emlékszem). A meskete szándéka szerint Vincent reakciójában kéne keresni a meglepõ fordulatot. Képzeljék, ragaszkodik - persze a maga rohadék módján - a feleségéhez (a mondott szemszögbõl: házvezetõnõjéhez)! Mindenféle álságos praktikáktól a gyerekes dacolásig terjed repertoárja, s ettõl kéne nevetségessé válnia. Válik vagy nem válik, ez nem csak Sophie problémája: így van vele a nézõ is.
A nevetésbõl hellyel-közzel kijut, de az érdektelen végül felülkerekedni látszik.
- ts -
A Best Hollywood bemutatója
HHH
lemez
n Maurizio Pollini új lemezén folytatja tavaly megkezdett, az összes Beethoven-szonátát rögzítõ sorozatát. Ezúttal fiatalkori mûveket játszik, az op. 10 sorozat három darabját, valamint a híres "Pathétique" szonátát (op. 13.). Meglepõ: a lemez kísértetiesen hasonlít egy éppen tíz éve a Philipsnél megjelent felvételhez, ott egy Kocsis Zoltán nevû pianista hasonló mûsort játszott. Nos, a két c-moll (a Pathétique és az op. 10. No.1) szonáta összekapcsolása természetes dolog, de az már megdöbbentõ, mennyire hasonlóan nyúl az anyaghoz a két mûvész. Az energia szó jut elõször eszünkbe, az a félelmetes helyzeti és mozgási energia, melyet Beethoven mûveiben kevesen tártak fel ilyen nyilvánvaló erõvel. A legfontosabb ekkor a billentés végtelen plaszticitása, minden hang megszólal, minden súlyos, minden jelentõs. És ne feledkezzünk meg az energia egyik legfõbb hordozójáról, a hihetetlenül feszes ritmikáról: nincs henye pillanat, nincs odakent ütem. A basszus dübörög, fékezhetetlenül hömpölyögnek elõ a futamok, minden hangból következik a másik, minden akkordban ott a folytatás ígérete. Ettõl aztán a lehetõ legtermészetesebb lesz a játék, és végleges is: így és nem másként - üzeni a mûvész.
Beethoven mûvészetének heroikus vonása már ott van ezekben az 1797-1799 között írt darabokban. Kevesen mutattak rá ily felejthetetlenül. Pollinit általában jéghidegnek jellemzik. Nem áll. A vad szenvedélytõl a harsány humorig, a melankóliától a legmélyebb gyászig minden szín megszólal most. Hiába, mûvészünk elmúlt hatvankét éves.
- csont -
Deutsche Grammophon, 2004
HHHHH
film
n A titkos ablak Méltatlanul leegyszerûsítve a dolgot: ha Stephen King, akkor nincs mese, valami biztosan elõjön a kukoricásból, éppen minek van szezonja: földönkívülinek vagy így nyár közeledtével John Turturrónak széles karimájú fekete kalapban. Már csak õérte is bemegyünk a moziba, hát még egy Johnny Deppért, aki a maga jól kifundált, lezseren nemtörõdöm módján mostanában film nélkül is elvisz egy filmet, ha kell, akár kalózkapitányként is, amibe pedig még Walter Matthau is belebukott, hiába Polanski és a faláb. Ezúttal is valami hasonló mutatványra lenne szükség, s ha idejében szólnak emberünknek, hogy mostantól grimaszolj, ahogy kedved tartja, mindannyian jobban jövünk ki a dologból. Egyébként egy darabig nagyon is olyan, mintha filmet néznénk, és ez tagadhatatlanul jó érzés. Kezdetben éppen annyira elnagyolt minden, hogy ne tudjuk, mennyire kell komolyan venni a látottakat. Nagyon mélyen vagyunk az erdõben, az asszonyka nagyon lelépett, az író nagyon zabos, és az alkalmatlankodó idegen akcentusa sem akármilyen. A felek szembenállását bizonyos copyrightproblémák okozzák, a feldúlt jövevény váltig állítja, hogy az író tõle nyúlta le egyik szösszenetét, s minekutána kicsit sem veszik komolyan, kárigényét kisebbfajta vérengzéssel nyomatékosítja. Turturrót, még ha rossz is (az), a hét bármelyik napján megvesszük tenyeres talpas bunkónak, Depp ezúttal is bizonyított érdemeirõl pedig már szó esett, úgyhogy már csak kizárásos alapon is az egyszemélyû rendezõ-forgatókönyvírót kell elküldeni a búsba, amiért ekkora feneket kerített egyetlen vérszegény slusszpoénnak. Tanult ember létére tudhatta volna: a sár makacs anyag, akkor is sár marad, ha a horror atyaúristene izzadta ki magából.
- köves -
Forgalmazza az InterCom
HH
