Koncert

Érdemes lenne…

Pozsonyi Világzenei Fesztivál

Zene

Az igazság az, hogy kissé lemaradtam a szlovák zenék frontján. Nem nagyon, legfeljebb ötvenévnyit. Persze akkor sem kimondottan a szlovák rockban utaztam, de azért a lemezboltokban rendre belebotlottam. Ott volt a Dežo Ursiny-féle Provisorium, aztán a Prúdy, a Collegium Musicum, a Gattch és a Fermáta, mondhatni, a progrock java. Most, hogy a bakelit iránti vágy megint a tetőfokára hágott, újra kiadták a lemezeiket, a régiek pedig csillagászati áron… – ennyit a történelemről.

Ami a jelen, az a világzene, amelynek feltérképezésére kiváló alkalmat teremtett a III. World Music Festival Bratislava. Az első pozsonyi világzenei fesztivált tavalyelőtt rendezték, akárcsak a Budapest Ritmót, és a felépítésük is rokon. A háromnapos rendezvény „showcase” koncertjein nemzetközi szakértők előtt bizonyíthatnak a helyi erők, eszméket és névjegyet cserélhetnek a konferenciákon, este pedig csillaghullás és buli rogyásig.

Kezdjük az utóbbival, mely a híres Ateliér Babylonban kapott helyet. Különösebb koncepcióról nem árulkodott a szerkesztése, de a közönséget cseppet sem rendítette meg, hogy az egyik pillanatban szlovák etno-jazzt, a másikban ciprusi lírát, a harmadikban betépett ghánait, a negyedikben pedig szerb rezeseket hallott.

A szlovák Bashavel tavaly debütált a  Hoorhay című albumával, mely az európai világzenei rádiós­listán is futott egy kört. De élőben is érteni véltem, hogy mire megy ki, és abszolút profin tálalták, mégis azt éreztem, hogy jó pár éve túl vagyok az ilyen fúzión.

A ciprusi líra mestere – az ír gyökerű, de ezer éve Cipruson élő – Ross Daly (és régi társa, Kelly Thoma) nem okozott csalódást: minden további nélkül magam alá nyomtak, és közben azt is elhitették, hogy ez a megrendítő hangú archaikus hangszer a jövő.

De még inkább izgatott a ghánai King Ayisoba, akit tavaly elszalasztottam az A38-on. Ayisoba a lantok családjába tartozó kéthúros hangszeren, kologón kísérte monoton énekét, és három ütős tolta alá a ritmust. Lényegében minden számuk egyforma volt, így ától cettig beszippantott. Hipnotikus, nyers és punkos, ráadásul ilyet még tényleg nem művelt senki. (Lemezen se kutya, a tavalyi 1000 Can Die viszonylag könnyen leakasztható.)

Marko Marković kellemes meglepetésnek bizonyult – egy darabig. Jól hallhatóan kilépett az apja (Boban Marković) árnyékából, és saját bandájával jó arányérzékkel lavírozott a Balkán cigányzenéje, a jazzrock és a latin stílusok között. Na végre, gondoltam, de aztán elsötétült: Marko énekelni kezdett. Falzettben – és végzetes félreértések közepette – improvi­zálva az Ederlezire, semmissé téve mindazt, amit addig össze­trombitált. Csak lestem… Te jó ég!

A híresnek mondott egy szál bőgős, az izraeli Adam Ben Ezra sem győzött meg, sőt. Ő laptopjaira bőgőzött és énekelt, de egy-egy szóló erejéig azt is megmutatta, hogy amúgy minden hangszeren büfé. Tényleg az, csak hát nem derült ki, hogy ennek így mi értelme, és ettől szimpla magamutogatásba fulladt a produkció.

A spanyol El Amir Flamenco Trio szerencsére nem konvencionális flamencót játszott, hanem a műfaj arab gyökereibe kapaszkodott, ahogy azt a Radio Tarifa tette anno. El Amir is abban a társaságban kezdte, de cseppet sem tűnt utánérzésnek, amit művelt, már csak azért sem, mert triójával majd kicsattant a rock ’n’ rolltól. Kúl.

Na jó, de mi a helyzet a szlovák világzenével? Meghallgattam, ami csak belefért ebbe a három napba, de ez nyilván csak a töredék… Az mindenesetre kitűnt, hogy számos – olykor túl sok – forrásból merít: jazzből, rockból, folkból és Bartók Bélából. Jelen volt mindez a L’udové Mladistvá együttes produkciójában is, a jobb pillanataiban összefonódva, a kevésbé meggyőzőkben mesterkéltebben. Olyankor egy kortárs zenei kórus benyomását keltette a zenekarhoz csapódott négy énekesnő, azt pedig nem tanácsos erőltetni.

Ugyancsak a jazz, a folk és Bartók Béla között ingázott Nikolaj Nikitin és Luboš Šrámek kvartettje, olyan megrázó kapcsolatot teremtve a szaxofon és a zongora között, ami Garbarek és Jarrett közös pokoljárásait idézte fel. Altar címmel tavaly jelent meg az első lemezük, tessék utánanézni, példás kiadvány!

Hallottam dolgokat, melyek finom hangoltságukkal épp hogy csak érintették a folkot – mint Miriam Kaiser triója vagy Sise Fehér és Vladko Mikláš duója –, meg olyat is, ami túlzásba esett. A Trombitáši Štefánikovci vegytiszta népzenéjét nem is tudtam megemészteni, annyira erősen kötődött a pásztorvilághoz. Megromlottam én már az ilyen tiszta, hegyi forrásokhoz.

A Páni Času dudazenéje abban jeleskedett, ahogy a kelta tradícióból kiszippantotta a magáét, és amikor a Jethro Tull modorában tette, akkor kimondottan élvezetesnek bizonyult. Csak a reneszánsz körökről kéne lepattannia, mert akkor altató.

Végül a tuti befutó: a Rusín Čendeš Orchestra. Ruszin–balkáni–cigány mixtúrájából majd’ kicsordult az energia, a humor és a könnyedség – szóval mindaz, ami egy táncos kedvű világzenei fesztiválra kell. Három éve volt képük Best of címmel megjelentetni az első korongjukat, pedig a legjobbjuk még csak ezekben a hetekben jön!

És hogy a kör bezáruljon: szombaton lemezbörzét rendeztek a Dunaj klubban. Provisorium, Prúdy, Collegium Musicum – ott aztán pillanatok alatt fiatalodhattam úgy ötven évet. De Szlovákiára már egészen más szemmel néztem, mint annak idején. Most még az is beugrott, hogy érdemes lenne Pozsonyba disszidálni.

Pozsony, szeptember 13–16.

Figyelmébe ajánljuk

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.

Ebben nem lesz dicsőség

Talán az izraeli „béketeremtés” sikere, illetve az azt követő frenetikus, globális, és Donald Trump személyes béketeremtői képességeit külön is hangsúlyozó ünneplés sarkallta az elnököt arra, hogy ismét feltűrje az ingujját az ukrajnai rendezés érdekében, és személyes találkozóra siessen Vlagyimir Putyinnal.

Legyetek gonoszok!  

Nagy terjedelemben ismertette a Telex egy a laphoz eljuttatott hangfelvétel alapján Orbán Viktor vasárnapi beszédét, amelyet a Harcosok Klubja „edzőtáborában” tartott 1500 aktivista előtt, a zánkai Erzsébet-táborban.

Elkenték

Legalább kilenc hazai bíróság kezdeményezte az Alkotmánybíróságnál (AB) a védettségi igazolással való visszaélést szabadságvesztéssel fenyegető kormányrendelet Alaptörvény-ellenességének kimondását, mivel jogi képtelenség a Büntető törvénykönyv felülírása egy rendelettel. Az AB sajátosan hárított.

Vadászok, kergetők, árulók

Nyíltan támogatja a Magyar Önvédelmi Mozgalom a Mi Hazánk céljait – kérdés, hogy a Fideszt is kiszolgálják-e. Az utóbbi időben sokan léptek be a szervezetbe. Egyes tagok úgy vélik, hogy a mozgalomra túl nagy hatást gyakorolnak a pártok.

„Vegyük a következő lépcsőfokokat”

A frissen előrelépett pártigazgató szerint megvan a parlamentbe jutáshoz szükséges mennyiségű szavazója a komolyodó viccpártnak, azt pedig átverésnek tartja, hogy a kormányváltás esélyét rontanák. De kifejtett mást is az ígéretek nélkül politizáló, magát DK-sérültnek tartó politikus.

Mi van a fájdalmon túl?

A művész, akinek egész életében a teste volt a vászon, a nyelv, az eszköz, a fegyver, gondolatiságának hordozója, nyolcvanhoz közeledve is az emberi testet vizsgálja. E nagyszabású retrospektív tárlat nemcsak az életmű bemutatására törekedett, hanem egy művészi filozófia összegzésére is.

Az esendő ember felmutatása

  • Simonyi Balázs

Szándékosan az események „peremén” fotózott, úgymond a lényegtelent. Mondogatta: neki akkor kezdődik a munkája, amikor másnak, a hivatásos sajtófotósnak véget ér. A mi munkánk az óriási életművel most kezdődik. Ha lefotózom, a fénnyel becsapdázott valóság nem múlik el, nem hal meg: ez a fotográfus önfeláldozása.