Ami a jelen, az a világzene, amelynek feltérképezésére kiváló alkalmat teremtett a III. World Music Festival Bratislava. Az első pozsonyi világzenei fesztivált tavalyelőtt rendezték, akárcsak a Budapest Ritmót, és a felépítésük is rokon. A háromnapos rendezvény „showcase” koncertjein nemzetközi szakértők előtt bizonyíthatnak a helyi erők, eszméket és névjegyet cserélhetnek a konferenciákon, este pedig csillaghullás és buli rogyásig.
Kezdjük az utóbbival, mely a híres Ateliér Babylonban kapott helyet. Különösebb koncepcióról nem árulkodott a szerkesztése, de a közönséget cseppet sem rendítette meg, hogy az egyik pillanatban szlovák etno-jazzt, a másikban ciprusi lírát, a harmadikban betépett ghánait, a negyedikben pedig szerb rezeseket hallott.
A szlovák Bashavel tavaly debütált a Hoorhay című albumával, mely az európai világzenei rádióslistán is futott egy kört. De élőben is érteni véltem, hogy mire megy ki, és abszolút profin tálalták, mégis azt éreztem, hogy jó pár éve túl vagyok az ilyen fúzión.
A ciprusi líra mestere – az ír gyökerű, de ezer éve Cipruson élő – Ross Daly (és régi társa, Kelly Thoma) nem okozott csalódást: minden további nélkül magam alá nyomtak, és közben azt is elhitették, hogy ez a megrendítő hangú archaikus hangszer a jövő.
De még inkább izgatott a ghánai King Ayisoba, akit tavaly elszalasztottam az A38-on. Ayisoba a lantok családjába tartozó kéthúros hangszeren, kologón kísérte monoton énekét, és három ütős tolta alá a ritmust. Lényegében minden számuk egyforma volt, így ától cettig beszippantott. Hipnotikus, nyers és punkos, ráadásul ilyet még tényleg nem művelt senki. (Lemezen se kutya, a tavalyi 1000 Can Die viszonylag könnyen leakasztható.)
Marko Marković kellemes meglepetésnek bizonyult – egy darabig. Jól hallhatóan kilépett az apja (Boban Marković) árnyékából, és saját bandájával jó arányérzékkel lavírozott a Balkán cigányzenéje, a jazzrock és a latin stílusok között. Na végre, gondoltam, de aztán elsötétült: Marko énekelni kezdett. Falzettben – és végzetes félreértések közepette – improvizálva az Ederlezire, semmissé téve mindazt, amit addig összetrombitált. Csak lestem… Te jó ég!
A híresnek mondott egy szál bőgős, az izraeli Adam Ben Ezra sem győzött meg, sőt. Ő laptopjaira bőgőzött és énekelt, de egy-egy szóló erejéig azt is megmutatta, hogy amúgy minden hangszeren büfé. Tényleg az, csak hát nem derült ki, hogy ennek így mi értelme, és ettől szimpla magamutogatásba fulladt a produkció.
A spanyol El Amir Flamenco Trio szerencsére nem konvencionális flamencót játszott, hanem a műfaj arab gyökereibe kapaszkodott, ahogy azt a Radio Tarifa tette anno. El Amir is abban a társaságban kezdte, de cseppet sem tűnt utánérzésnek, amit művelt, már csak azért sem, mert triójával majd kicsattant a rock ’n’ rolltól. Kúl.
Na jó, de mi a helyzet a szlovák világzenével? Meghallgattam, ami csak belefért ebbe a három napba, de ez nyilván csak a töredék… Az mindenesetre kitűnt, hogy számos – olykor túl sok – forrásból merít: jazzből, rockból, folkból és Bartók Bélából. Jelen volt mindez a L’udové Mladistvá együttes produkciójában is, a jobb pillanataiban összefonódva, a kevésbé meggyőzőkben mesterkéltebben. Olyankor egy kortárs zenei kórus benyomását keltette a zenekarhoz csapódott négy énekesnő, azt pedig nem tanácsos erőltetni.
Ugyancsak a jazz, a folk és Bartók Béla között ingázott Nikolaj Nikitin és Luboš Šrámek kvartettje, olyan megrázó kapcsolatot teremtve a szaxofon és a zongora között, ami Garbarek és Jarrett közös pokoljárásait idézte fel. Altar címmel tavaly jelent meg az első lemezük, tessék utánanézni, példás kiadvány!
Hallottam dolgokat, melyek finom hangoltságukkal épp hogy csak érintették a folkot – mint Miriam Kaiser triója vagy Sise Fehér és Vladko Mikláš duója –, meg olyat is, ami túlzásba esett. A Trombitáši Štefánikovci vegytiszta népzenéjét nem is tudtam megemészteni, annyira erősen kötődött a pásztorvilághoz. Megromlottam én már az ilyen tiszta, hegyi forrásokhoz.
A Páni Času dudazenéje abban jeleskedett, ahogy a kelta tradícióból kiszippantotta a magáét, és amikor a Jethro Tull modorában tette, akkor kimondottan élvezetesnek bizonyult. Csak a reneszánsz körökről kéne lepattannia, mert akkor altató.
Végül a tuti befutó: a Rusín Čendeš Orchestra. Ruszin–balkáni–cigány mixtúrájából majd’ kicsordult az energia, a humor és a könnyedség – szóval mindaz, ami egy táncos kedvű világzenei fesztiválra kell. Három éve volt képük Best of címmel megjelentetni az első korongjukat, pedig a legjobbjuk még csak ezekben a hetekben jön!
És hogy a kör bezáruljon: szombaton lemezbörzét rendeztek a Dunaj klubban. Provisorium, Prúdy, Collegium Musicum – ott aztán pillanatok alatt fiatalodhattam úgy ötven évet. De Szlovákiára már egészen más szemmel néztem, mint annak idején. Most még az is beugrott, hogy érdemes lenne Pozsonyba disszidálni.
Pozsony, szeptember 13–16.
