1998 márciusában Parti Nagy Lajos hatnapos életútinterjút készített a vajdasági Palicson élõ Tolnai Ottóval. A beszélgetés elhangzott a Magyar Rádióban, majd jóval késõbb, 2003 folyamán az elsõ három nap anyagát közölte a Jelenkor folyóirat. A rádiós, illetve a folyóiratközlés között Tolnai komoly munkát végzett, újragyúrta, fölül- és szétírta az "eredeti" beszélgetést, és ehhez képest a 2004 végén megjelent könyv megint csak erõsen átdolgozott szöveg. Mindez arra utal, hogy ezt a folyamatosan áramló, állandó keletkezésben lévõ monológot befejezni nem, csupán megakasztani lehet; a nyomtatásban megjelent változatok egy-egy pillanatfelvételt rögzítenek. Ha úgy tetszik, maga a kötetkiadás is erõszakot tesz az emlékezet világépítõ munkáján azáltal, hogy egyetlen pillanatát könyv formájába fagyasztja. Nagy baj azért nem lett belõle: a Költõ disznózsírból elnyerte a 2004. év legjelentõsebb könyvének járó Magyar Irodalmi Díjat, és a figyelem fókuszába emelte a kortárs magyar irodalom egyik legkülönösebb, nagy formátumú életmûvét.
Ez a csapongó, folyton terjeszkedõ interjúfolyam ugyanis Tolnai mûvészetének a középpontjába kalauzol bennünket. E mellérendelésekkel dolgozó, központ nélküli (vagy többközpontú), kifejezetten fecsegõ beszéd - amelynek a vezérlõ elvét Tolnai hol a rizóma filozófiai fogalmával, hol a karfiol vagy
a csicsóka
költõi metaforájával azonosítja - nem egyéb, mint a formátlanság médiumán keresztül megjelenõ forma kalandja: "megpróbálom kikerekíteni, legalábbis utalni a kerek (klasszikus) formára, de úgy, hogy a radikálisan ellentétes elemeket benne hagyom, mint ahogyan olykor az orvosok felejtik betegeikben a tût, az ollót, mindenesetre szeretem zsákba varrni az embert a farkassal, illetve, mint mondani szoktam, magamat magammal, s aztán úgy vízbe dobni az egészet, figyelni, hogyan úszik, sikerül-e kiúsznia egyáltalán, vagy valóban, a szó szoros értelmében vízbe fúl. Lehet-e a szervezõ, illetve a kompozíciós elv tagadása formáló erõvé. Gondolom, lehet, ha a csicsóka, illetve a gyönyörû, szûz torz virág, a karfiol a modellünkÉ"
Bármi bármivel kapcsolatba léphet, a világ tényei leginkább egymást magyarázó metaforák sokaságaként léteznek. Tolnai Ottó apró eseményeket, tárgyak felbukkanását, emberi gesztusokat (melyeket többnyire a "semmis" jelzõvel lát el) metsz keresztbe vagy olt egybe. Mindezt pedig olyan mániákus intenzitással teszi, hogy az építkezés puszta lendülete magával ragadja az olvasót is. A kis híján négyszáz oldalas könyv nagy csodája, hogy a folytonos áriázás (a szerzõ maga nevezi áriák sorozatának az interjút) összeáll valamiféle "hamisoperává". Tolnai szövegében mítoszépítés folyik, ahol a látszatra tárgymániába, váratlan kapcsolatok felfedezésébe futó magánmitológia képes valódi mitológiává válni, képes nagy közös történetek megalkotására. Tolnai Ottó erõs és eredeti választ ad arra a kérdésre, hogy miként lehet ma hiteles módon közösségi érvénnyel felmutatni a közös világot: a lehetõ legszubjektívebb optikán át vetíti elénk a lehetõ legközösebbet.
Mert lássuk be, hogy Újvidék, Zenta, Szabadka, "- és Magyarkanizsa, Palics környékét Tolnai Ottó mûvészete alapvetõen megváltoztatta. Ezentúl nem tudunk úgy tekinteni erre a vidékre, mintha nem ismernénk azt a titkosan örvénylõ, kaleidoszkópszerû jellegét, amely ebben a formájában eredetileg csak Tolnainak tárult fel, de amely immár a saját látásmódunkat is meghatározza. Azt hiszem, ennél többet egyetlen mûvész sem tehet azért a helyért, ahol él.
Tolnai Ottó mítoszépítõ munkája emellett egy másik nagy mítosz történetét is keresztezi, mégpedig Jugoszláviáét. Az országét, amely (a Kádár-korszak Magyarországa felõl nézve legalábbis) a viszony-lagos szabadság terepének tûnt, és amelynek multikulturalizmusa máig meghatározó az ott felnõtt alkotók számára. A Költõ disznózsírból telis-tele van hivatkozásokkal jugoszláv költõkre, írókra és (fõleg) képzõmûvészekre, és ha ehhez
a karneválszerû
kulturális gazdagsághoz hozzávesszük a különféle jugoszláv szellemi centrumok karakteres hatását, illetve a gyönyörûséges Adria mítoszát, felsejlik valami abból az elveszített tágasságból, amely a délszláv háború felõl visszatekintve elszomorítóan törékeny állapotnak bizonyult.
Ez a tágasság magában foglalta a magyar irodalom egyik legeredetibb folyóiratát, az anyaországi irodalmi folyamatoktól független, avantgárd érzékenységû Symposiont is, amelynek Tolnai Ottó a fõszerkesztõje volt, és amely Magyarországra is eljuttatott valamit e szabadság levegõjébõl. A legjelentõsebb írók azonnal fölfedezték maguknak ezt a mûhelyt, és a legtöbben közülük megfordultak Újvidéken. A látszólagos elszigeteltség és távolság ellenére a délvidéki magyar irodalom erõs szálakkal kötõdik a magyar nyelvû irodalmakhoz. Így amikor Parti Nagy felveti a kérdést a magyarországi irodalomnak az erdélyi és a vajdasági irodalomhoz fûzõdõ, egészen eltérõ (az elõbbi irányába bensõséges, az utóbbi iránt jobbára gyanakvó) viszonyáról, válaszában Tolnai Ottó számba veszi az õt az erdélyi irodalomhoz fûzõ szálakat - Sütõ Andrástól Tamás Gáspár Miklósig.
Tolnai gondolkodásának nagyvonalú tágassága valamiképp rokon a fent említett multikulturális tágassággal. Ebben a gondolkodásban a formátlanság sem a forma kizáró ellentéteként, hanem inkább sajátos lehetõségeként jelenik meg: Tolnai meghúzza a magyar regényirodalom nagy formaromboló vonalát Szentkuthy Prae-jétõl Mészöly Családáradásáig és Ottlik Budájáig, sõt, a kései Pilinszkyt övezõ elutasítás kapcsán egyenesen a nyugatos irodalom diktatúráját emlegeti, ugyanakkor Nemes Nagy Ágnes hátrahagyott töredékeiben mégis a kései Pilinszky esztétikájának kibontatlanul maradt lehetõségeit fedezi fel. Valószínûleg nem független ettõl, hogy a Költõ disznózsírból folyton vissza-térõ szólama az interjúból kinyerhetõ, desztillálható nagy forma kísértése: "igen, elfele, elnyúlva, eltekeregve, az autorizálást valamiféle, ezt már régebbi interjúk esetében is megfigyeltem, bonyolult visszavonási manõverként értelmezve, Rák-voltom megnyilvánulása, az általam kutuzovi stratégiának nevezett manõverek nagy lehetõ-ségeként élve meg, valamiféle regényességgel, regénnyel áltatva magam".
"Kutuzov, Moszkva nélkül", mondja Petri György Istenrõl. Eltekintve attól, hogy a Költõ disznó-zsírból kutuzovi szerzõje esetében nem teremtõrõl, hanem a teremtett dolgokat elrendezõ (formáló?!) demiurgoszról van szó, a kép pontos. Bevisz minket "hóba, tajgazúgásba", mi pedig, Napóleon dezertõrjei, követjük örömmel.
Keresztesi József
Kalligram, Pozsony, 2004, 393 oldal, 2990 Ft/310 Sk
