Dér András Imitáció címû színpadi mûve megérdemli az alcímét: Tisztelet Bergmannak. A fõcím meg nyilván azt jelenti, hogy a rendezõ saját mûvében imitálja Bergman Persona címû filmjét, Dér Denissa pedig imitálja Liv Ullmannt. Nem jól egyébként: egy valószínûleg nem túl tehetséges, viszont rémesen deklamáló színésznõt játszik, aki egyszer csak megnémul, jön a Panka nevû ápolónõ, együtt elmennek egy panzióba és a lélek mély bugyraiba.
A darabban szerepel még egy rejtélyes fiú, aki olykor trombitál, õt Dér Zsoltnak hívják. És szerepel valaki, aki nem Dér: Nagy-Kálózy Eszter Pankát, az ápolónõt játssza, aki majdnem tizennyolc éve folytat heves viszonyt egy orvossal, és már épp a házasság réve felé evez, amikor - nyilván a távollét miatt - az orvos beleszeret kórházi helyettesébe. Ilyen az élet.
A darab elég rossz: Bergman erõsen fölvizezve. Dér Denissa játékának direkte jót tesz, hogy nagyon keveset beszél, legföljebb az nagy kár, hogy némán viszont kevés eszköze van, ámde szép. A Komédium Színház parányi színpadán rengeteg tüllfüggönyt húzogatnak, szabdalják vele a teret, eléggé funkciótlanul és pótcselekvésszerûen. Van még ott egy kád is, ezt már jobban használják, egyszer még a fõhõsnõre is ráborítják, jó, hogy a lefolyó és a túlfolyó lyukján lehet levegõt venni.
És bár az ember nem és nem felejti, hogy a csodás Liv Ullmann mellett az ápolónõt a szintén fantasztikus Bibi Andersson játszotta, mégis kedvvel nézi azt a sors- és figurateremtést, amellyel Nagy-Kálózy Eszter rukkol elõ a vérszegény anyagból. Csupa sablonos fordulat az élete ennek a csupa sablonos figurának, a színésznõ mégis olyan monodrámát rittyent az életkedv és életkedvetlenség hullámvasútjából, hogy van mit nézni addig is, míg egyébként igen nehezen, rettenetes hosszú és üres csöndekkel lemegy a másfél óra. Merthogy annyi - kicsit hosszabb, mint Bergman filmje.
- ki -
Komédium, május 24.
**
Philip K. Dick: Idõugrás a Marson A regény fõhõse - negyedszázaddal leelõzve az Esõembert - Manfred, egy autista kisfiú. A színtér pedig a vörös bolygó, muszájból pionírkodó telepeseivel, õsidõkkel ezelõtt kivájt csatornáival, leépülve vegetáló, "sívó" bennszülöttjeivel. A jövõbeli emberlakta világ peremén terjeszkedõ civilizációdarabkán kiütközik az amerikai hagyományból oly jól ismert határvidék-pszichózis. Ez a lappangó mélabú tör fel, és okoz elmedefektet Norbert Steinernél, aki - megtudva, hogy a Földrõl importált törvények halálra szánják "abnormális" gyerekét - kilép egy száguldó busz elé. A (fél)árvaságra jutott kis Manfredet Arnie Kott - a gengszter, telekspekuláns nagyvállalkozó és szakszervezeti bonc Jimmy Hoffára emlékeztetõ keveréke - veszi szárnyai alá. Persze nem ingyen. Kezelõorvosa szerint a gyerek, aszinkron idõészlelése révén láthatja a jövõt. Ez fõnyeremény lenne a befektetések tervezésénél. A dolog csupán annyi, hogy Manfred kognitív ámokfutóként dolgozó szürkeállományát egy "lassítókamrában" a normális világ üteméhez igazítsák. Így közölhetné, mit lát. A szerkezet megbízott konstruktõre a tudathasadásából nemrég kilábalt elektrotechnikus, Jack Bohlen.
Ez a pont, ahol valóság és hallucináció frontvonala kezd elmosódni. És lassan minden összezavarodik. A szokottnál is kísértetiesebbé teszi a cselekményt, hogy itt egy önmagába zárt emberpalánta lélekszikkasztóan rémületteljes belvilága fröccsen brutálisan arcunkba.
PLT
Fordította: Pék Zoltán; Agave Könyvek, 2006, 225 oldal, 2280 Ft
****
A Nemzeti Filharmonikus Zenekar legutóbbi koncertjét századfordulós zenemûvekbõl állította össze. A mûsor Charles Ives 1904-ben befejezett III. szimfóniájával indult, majd Debussy 1899-es három zenekari Nocturne-je következett, az estet Richard Strauss Don Quixote címû szimfonikus költeménye (1897) zárta. A karmesteri dobogón egy magyar származású, Hollandiában született, jelenleg az Egyesült Államokban tevékenykedõ svájci állampolgár, a délceg és ifjú Mischa Santora állt. Hogy vezénylési technikájának tökéletlensége vagy a mûvek elegánsan szürke értelmezése határozta meg inkább a karmester és a zenekar összmunkáját, nehéz megállapítani. Elõbbit kommunikációs zavarok, utóbbit a lényegkerülõ mozzanatok jelezték. Meglepetésemre éppen az amerikai mû, az Ives-szimfónia elõadása nem igazolta Santora rátermettségét. Pontatlan intésekre, szétcsúszó belépésekre, bizonytalan tempókra figyeltem fel, de mindez lényegtelen ahhoz képest, hogy a darab érdekes pillanatait rendre furcsának éreztem. A szimfóniára a következõ elõadásáig az elõadói támogatásra igencsak rászoruló kompozícióként kell emlékeznem. A labilis kezdet után meglepõen jól sikerült a két Debussy-nocturne, a Felhõk és az Ünnepek elõadása. Slágerdarabról lévén szó, kinéztem magamnak az angolkürtöt, õt figyeltem, csodálatos volt. A mûvet biztosan uralta a karmester, egyedül a harmadik nocturne (Szirének) sikerült gyengén, a közremûködõ nõi kar (Nemzeti Énekkar) csáberejének még egy kamasz fiú is köny-nyedén ellenállt volna. A búsképû lovagot a csellószólót játszó Perényi Miklós idézte a hangversenyterem pódiumára, s aki kicsit is ismeri a világ egyik legnagyobb csellistájának játékát, habitusát, még az sem tudja elképzelni, hogy milyen világokat nyitott meg Perényi a kóbor lovag szerepében. Majd egy monográfiában elmesélem.
Molnár Szabolcs
Mûvészetek Palotája, május 26.
****
4 évszak kis falumban A vidék - mint az autentikus élet szinonimája - szép kis motivációs bázist képezett a filmmûvészet kollektív agyalapján, mégpedig pró és szubkontra. A költõi, ironikus, tragikus megközelítéseknek se szeri, se száma, hosszan lehetne sorolni a címeket és neveket a cseh újhullámtól a BBS-es hagyományokon és Szõke Andráson keresztül a Hukkléig. Nos, ez a kissé adys lüktetésû címmel megáldott film egy piciny, provence-i, por áztatta gyöngyszemet, isten háta megetti madársejártát mutat be nekünk. De hogy! Eléggé dokumentumosra fésülten; akár a szereplõk alkatát, akár a játékukat vagy éppenséggel a mû szerkezetét tekintjük - mindez azért meglepõ, mert végsõ soron mégiscsak egy megírt, eljátszott filmhez van szerencsénk. Úgy látszik, ma ez a tempó dívik odaát, folyamatos határelmosás dokumentum és fikció között (lásd a Pingvinek vándorlása moralizáló biohangütését). Ám ez a médiamûfaji truváj afféle mikszáthos elvegyülõ-résztvevõ-nevetgélõs kedélyben elõadva nem más, mint öntetszelgõ bohóckodás. Mindenki és minden az, ami (és egy kicsit más): isznak, vadásznak, kóbor macskát fognak, szilveszterkor benyomnak, kivonulnak, festenek és pétanque-oznak - ezen néha jól, néha kevésbé jól szórakozunk, fõleg annak tudatában, hogy most akkor mi is van, eljátsszuk a keresetlenséget és az autenticitást - még ha önmagunkat játsszuk is el? Mindegy, eljátsszuk - kártyán, kockán. S pont az vész el így, amit a film ünnepelni szeretne.
Na ja, a franciás kicsavart észjárásnak már a camembert-nél fel kellett volna tûnnie.
- dercsényi -
A Best Hollywood bemutatója
***
Ladytron: The Witching Hour Az 1997-ben alakult liverpooli Ladytron magasabbra kalibrálta harmadik stúdióalbumát, mint amilyen a kicsit mûanyag szagú 604 (2001) és a Light & Magic (2002) volt. A kvartett - amely a nevét egy Roxy Music-számból vette - néhány tyúklépésnyit eltávolodott a kora 80-as évek nyers szintizenéjétõl, s a szervesen betagolt és torzított gitárjátéknak engedett teret. Így nemcsak elkerülte a Soft Cell zsákutcáját, de sikerült belül maradnia a Miss Kittin, a Goldfrapp és a Zoot Woman alkotta bûvös háromszögön is. És ez manapság, a lecsendesedett electroclash hullámok után, a túlélés maga. Persze a Witching Hour ettõl még messze nem nevezhetõ formabontó vagy netán rocklemeznek. De már a kiugrást hozó Kraftwerk-feldolgozás - a Robots - világától is messze van.
Az új lemez is fülbemászó dallamvilágú, ám néha egészen baljós hangulatú poplemez. A High Rise címû száma Siouxsie and the Bansheez-illatú, a leginkább táncolható International Dateline pedig egy éjszakai meneküléshez hasonlít, nem beszélve a bolgár nyelvû (!) elektro-attackról, a Fighting In Built Up Areasról. A végtelenségig lecsupaszított AMTV és a Sugar kivételével sziszifuszi aprólékossággal teremtõdik meg az az éteri dallamvilág, ami a Whitelightgeneratorban jut a csúcspontjára. Persze mindez csak azok számára lehet igazán élvezetes, akik a Celluloide, a Client vagy a Forestate szavak hallatán nem a mûszaki szótár után kezdenek kapkodni.
- szami -
Universal, 2006
*****
Compagnie Pál Frenák: Fiúk (Les hommes cachés)/ Csajok (Credo hysterica) Lovaglócsizmában eljárni a Hattyúk tavát, vagy gázálarcban maszturbálni nem könnyû feladat, és röviden nagyjából ez az, ami miatt Frenák Pál tematikusan összefüggõ két koreográfiájának elsõ közös elõadása sem átlagos. Bõvebben meg annak ellenére, hogy mindenkinek a hócipõje tele van azzal, hogy a férfi és nõ problematika mentén, a nemek narcisztikus és elkülönülõ világának megfelelõen kelljen látnia a dolgokat. A közönség azért ünnepelte a hisztérikus szingli és metroszexuális macsó hordákat megjelenítõ fizikai színházat, mert a képiség ebben az esetben különlegesen szuggesztívre és önironikusra sikeredett. Megnyugtató, hogy a punk mégsem halott.
Nem gondoltam volna, bár reménykedtem benne, hogy a nemi szerepek nagy könyv szerinti leosztásából eredõ frusztrációkról még bármi módon újat lehet mondani. Most úgy tûnik, mégis sikerült, és ennek csak azért örülök nagyon, mert egy efféle elõadás meglehetõsen érzékenyre állítja a szenzorokat és kisöpri az emberek tudatából a sematikus megközelítésekre való hajlamot.
Ez is közhely, de a férfitestrõl például sosem beszélünk úgy, kendõzetlenül, mint a vágy tárgyáról, vagy úgy, mint esztétikailag széprõl, valószínûleg azért, amiért soha nem reklámoznak tangás fiúkkal nõi kézilabda-bajnokságot, új autót, melegszendvicset. André Mandarino, Miguel Ortega, Rolando Rocha és Várnagy Kristóf fiúkról szóló táncai viszont megmutatják közelrõl, hogy milyen volna az. Az ostobán erõszakostól a tétova odaadóig eljárják a férfilét alapvetéseit. A képek pedig annyira erõsek közben, hogy csak azért nem gyanús, mert esetleges, hogy a jól megszerkesztettségükön vagy a víziók kontrollálatlan ömlésén van a hangsúly, és mire magához tér a nézõ, ahogy kezdõdött, nagy robajjal véget is ér az egész. A jelenetekrõl persze még érdemes volna beszélni: hogy három kötél lóg be, amelyen artistamutatványokat végeznek, vagy épp a farkuk meghosszabbításaként funkcionál. A szigetelõszalaggal beragasztott fenekek a Homofób falka "címû" jelenetben, a vadul cumizó bébi body builderek vagy a tüllszoknyában vonagló birkózó képe mind elõsegítik az önkívületi mozit, ami miatt Frenákot igazán szeretni lehet.
Nelson Reguera Perez, Juhász Kata, Kolozsi Viktória és Lisa Kostur a Csajok címû második "felvonásban" feszítik egymásnak "nõi öntudatukat" és irreális mozgásokra képes testüket. Regélték, hogy ez a "nõi" fejezet nem annyira jó, mint a fiúké, de ez nyilván annak az elõítéletnek a része, amirõl pont az elõadás mesél. Nem nõket látunk a színpadon: vadállatokat, szülni képes szukákat, pletykafészkeket, tragikus hõsöket kis lelki hibával, álmatag spinéket, egyszóval embereket. Szatellittányérokban vergõdõ vágyakozók, show-mûsorok csillárnõi, született elmebeteg feleségek vonulnak fel itt. Csupa szép lény, mert, ahogy a darab végén egy monoton, ismétlõdõ hang össze is foglalja (persze nem így): a szépség mint elvont fogalom baromság, a szépség köztünk van, csak észre kell venni, egy darab hányásban akár.
- sisso -
Jövõ Háza Teátrum, május 29.
*****
Kiss Kiss Bang Bang 2005 legszórakoztatóbb hollywoodi mozija meglehetõsen gyenge poénnal indít. Játékboltrabláson kapott hõsünk - akkora lúzer, hogy a kisállat-határozóban vele illusztrálják a palimadarat - menekülés közben filmes szereplõválogatásra téved, és életszerû gengszteralakításával azonmód szerepet is kap a produkcióban. Hasonlóan bárgyú fordulatok a késõbbiekben is sûrûn elõfordulnak a Halálos fegyver-filmek írójaként nekihíresedett Shane Black elsõ rendezésében, ezeken a bárgyú helyzeteken azonban épp a történet szereplõi élcelõdnek a legnagyobb elánnal. Õk pedig, ahogy azt a mûfaji szabályok elõírják, párban járnak, és természetesen egymás szöges ellentétei. Amit viszont a mûfaj - jórészt éppen Black által felállított - szabályai egyáltalán nem írnak elõ, az az a kikacsintós módi, ami egy pillanatra sem hagyja, hogy komolyan vegyük a Hollywoodba transzportált rablovics és a sztárvilágban otthonosan mozgó, meleg magándetektív közös kalandjait. Black krimiparódiájában az a szép, hogy a kilószámnyi elhadart poén, a dramaturgiailag szépen kicentizett, bajtársi civakodások és a közönséget direktbe megszólító, szellemes kommentárok mögül pontosan kiérezhetõ az egyszeri rajongó szenvedélye. Black úgy élcelõdik a puhafedeles keménykrimik neonfényes világán, a frappáns poénokkal és mázsás pofonokkal operáló férfiakon és a végzet hosszú combú és turcsi orrú asszonyain, hogy mindeközben nem lehet kétséges: ez az alak szerelmes kamasz módjára bolondul ezért a mûmájer, amerikai éjszakáért, és a mûfaj legnagyobb királyáért, Raymond Chandlerért.
- köves -
Warner Home Video
**** + fél
