Koncert

Hexvessel

  • Soós Tamás
  • 2016. május 7.

Zene

„Elegünk lett az intézményes vallásokból, ezért elgondolkodtunk, mi jelenti számunkra a csodát. Például az, ha kilőnek valakit az űrbe” – magyarázza a természet körforgásáról, gombává porló emberekről és erdőben lelt istenekről éneklő Hexvessel logikáját Mat McNerney a Dürer Kertben, aki a Code-dal és a Dødheimsgarddal előbb lett underground hős black metal körökben, hogy aztán az elidegenedettség metálzenéjét hátrahagyva, Norvégia mezőin és a Hexvessel kötelékében találja meg újra önmagát. Aki pedig nem érti ezt a vallási áhítatot az űrutazással, a csodát a természettel összehorgoló logikát, az talán azt sem tudja megfejteni, hogy mit keres a dzsessz­trombita az erdőfolkban, és miért úszik a Beach Boys szelleme a zenekar acid rockja felett.

Értelemszerű, hogy a pszichedelikus gondolkodásmód és a hippik miszticizmusa dolgozik a Hexvessel álmodozásai mögött, így aztán az sem volt meglepő, hogy Mat a természetisten után a benne élő Jim Morrisont is megtalálta a When We Are Deathen. Nemcsak azért, mert a retrózó tömegben az övé a legjobb, erotikusan búgó Morrison-bariton, hanem mert az Iron Marsh EP-n a dzsesszes kitérőkkel és szabálytalanságokkal a falig vitték azt a psycho-folkot, amely a Dawnbringeren még akusztikus meztelenségében, a No Holier Temple-n pedig metálos elborultságában állt előttünk. Az Iron Marshnál viszont már csak közérthetőbben lehetett fogalmazni, ezért a Doors zenéjét a Hexvessel stílusában újragondoló, néhol szemtelenül slágeres When We Are Death tökéletes koncertanyagnak tűnt. Egészen addig, amíg majdnem az egészet el nem játszották a Dürer Kertben, és ki nem derült, hogy a lecsupaszított új dalok tényleg csupaszabbak, mint a közéjük beszúrt, a pszichedelikus rocknál egyénibb hangot megütő régiek. A Hexvessel persze így is teljesítette, amit a koncertjétől alaphangon elvárunk – hogy felizgasson, felreptessen és elrévesszen –, de az igazi varázslat most elmaradt.

Dürer Kert, április 1.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.