„Elegünk lett az intézményes vallásokból, ezért elgondolkodtunk, mi jelenti számunkra a csodát. Például az, ha kilőnek valakit az űrbe” – magyarázza a természet körforgásáról, gombává porló emberekről és erdőben lelt istenekről éneklő Hexvessel logikáját Mat McNerney a Dürer Kertben, aki a Code-dal és a Dødheimsgarddal előbb lett underground hős black metal körökben, hogy aztán az elidegenedettség metálzenéjét hátrahagyva, Norvégia mezőin és a Hexvessel kötelékében találja meg újra önmagát. Aki pedig nem érti ezt a vallási áhítatot az űrutazással, a csodát a természettel összehorgoló logikát, az talán azt sem tudja megfejteni, hogy mit keres a dzsessztrombita az erdőfolkban, és miért úszik a Beach Boys szelleme a zenekar acid rockja felett.
Értelemszerű, hogy a pszichedelikus gondolkodásmód és a hippik miszticizmusa dolgozik a Hexvessel álmodozásai mögött, így aztán az sem volt meglepő, hogy Mat a természetisten után a benne élő Jim Morrisont is megtalálta a When We Are Deathen. Nemcsak azért, mert a retrózó tömegben az övé a legjobb, erotikusan búgó Morrison-bariton, hanem mert az Iron Marsh EP-n a dzsesszes kitérőkkel és szabálytalanságokkal a falig vitték azt a psycho-folkot, amely a Dawnbringeren még akusztikus meztelenségében, a No Holier Temple-n pedig metálos elborultságában állt előttünk. Az Iron Marshnál viszont már csak közérthetőbben lehetett fogalmazni, ezért a Doors zenéjét a Hexvessel stílusában újragondoló, néhol szemtelenül slágeres When We Are Death tökéletes koncertanyagnak tűnt. Egészen addig, amíg majdnem az egészet el nem játszották a Dürer Kertben, és ki nem derült, hogy a lecsupaszított új dalok tényleg csupaszabbak, mint a közéjük beszúrt, a pszichedelikus rocknál egyénibb hangot megütő régiek. A Hexvessel persze így is teljesítette, amit a koncertjétől alaphangon elvárunk – hogy felizgasson, felreptessen és elrévesszen –, de az igazi varázslat most elmaradt.
Dürer Kert, április 1.
