Koncert

Hexvessel

  • Soós Tamás
  • 2016. május 7.

Zene

„Elegünk lett az intézményes vallásokból, ezért elgondolkodtunk, mi jelenti számunkra a csodát. Például az, ha kilőnek valakit az űrbe” – magyarázza a természet körforgásáról, gombává porló emberekről és erdőben lelt istenekről éneklő Hexvessel logikáját Mat McNerney a Dürer Kertben, aki a Code-dal és a Dødheimsgarddal előbb lett underground hős black metal körökben, hogy aztán az elidegenedettség metálzenéjét hátrahagyva, Norvégia mezőin és a Hexvessel kötelékében találja meg újra önmagát. Aki pedig nem érti ezt a vallási áhítatot az űrutazással, a csodát a természettel összehorgoló logikát, az talán azt sem tudja megfejteni, hogy mit keres a dzsessz­trombita az erdőfolkban, és miért úszik a Beach Boys szelleme a zenekar acid rockja felett.

Értelemszerű, hogy a pszichedelikus gondolkodásmód és a hippik miszticizmusa dolgozik a Hexvessel álmodozásai mögött, így aztán az sem volt meglepő, hogy Mat a természetisten után a benne élő Jim Morrisont is megtalálta a When We Are Deathen. Nemcsak azért, mert a retrózó tömegben az övé a legjobb, erotikusan búgó Morrison-bariton, hanem mert az Iron Marsh EP-n a dzsesszes kitérőkkel és szabálytalanságokkal a falig vitték azt a psycho-folkot, amely a Dawnbringeren még akusztikus meztelenségében, a No Holier Temple-n pedig metálos elborultságában állt előttünk. Az Iron Marshnál viszont már csak közérthetőbben lehetett fogalmazni, ezért a Doors zenéjét a Hexvessel stílusában újragondoló, néhol szemtelenül slágeres When We Are Death tökéletes koncertanyagnak tűnt. Egészen addig, amíg majdnem az egészet el nem játszották a Dürer Kertben, és ki nem derült, hogy a lecsupaszított új dalok tényleg csupaszabbak, mint a közéjük beszúrt, a pszichedelikus rocknál egyénibb hangot megütő régiek. A Hexvessel persze így is teljesítette, amit a koncertjétől alaphangon elvárunk – hogy felizgasson, felreptessen és elrévesszen –, de az igazi varázslat most elmaradt.

Dürer Kert, április 1.

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.