Ház a tónál 12 évvel buszos-száguldós akciófilmjük után újra összehozták a Bullock-Reeves párost. A negyvenes éveikben járó színészek egy romantikus vígjátékban találkoznak. Már elsõ látásra két következtetést is levonhatunk.
1. Sandra Bullock szépen öregszik.
2. Keanu Reeves csúnyán. A kilencvenes évek vonzó bálványára csupán azok a pillanatok emlékeztetnek, amikor összeráncolt homlokkal, fájdalmas arckifejezéssel bámul maga elé. Ráadásul túl a negyvenen már az esetlen csajozás sem szexi. Hõseink egymásra találását ezúttal nem egy féktelen tömegközlekedési eszköz hátráltatja, hanem a kontinuumban esedékes bizonytalan bolyongás. A hõsnõ két kapcsolat között õrlõdik, mégis magányos. Az egyik pasitól térben (és érzelmileg) van távol, a másiktól idõben. Áthidalhatatlan probléma, ha szerelmünk két évvel korábban, egy másik idõsíkban létezik. A két érzõ szívet összekötõ kapocs egy tóparti víkendház, amelyet más idõben, de mindketten tulajdonoltak. Rövid szöveges üzenetekkel kommunikálnak (a postaládában). Mivel egyiküknek sincs idõgépe, a film nyálfaktora elviselhetõ (nem találkozhatnak). Az argentin rendezõ, Alejandro Agresti voltaképpen szépen ábrázolja azt a nyilvánvalóan ordas közhelyet, miszerint a nagyváros zsúfoltságában egymástól karnyújtásnyira, mégis elszigetelten élõ emberek szívesen visszamenekülnének a természetbe, és inkább laknának egy üvegházban (hm), mint a négy átlátszatlan fal között. A forgatókönyv viszont kimondottan gyenge, a szerelmesek levelezgetése oly hosszúra nyúlik, ami már próbára teszi a nézõ éberségét.
Bánky Bea
Az InterCom bemutatója
**
Stockhausen Gruppen, Punkte címû mûveit sokszor kell meghallgatni, de kérdés: hányszor? Hiszen még ötödik alkalommal is tanácstalan a fül és az ész, hogy mire kellene fülelnie, mit is kellene észbe vennie? És a hallgatónak eszébe juthat Adorno kijelentése: az új zene egyik legnagyobb ellentmondása, hogy miközben eszünkkel tudjuk, hogy az anyag a lehetõ legtökéletesebben szervezett, a hangzást mégis teljes káosznak érzékeljük. Ráadásul az 1955-57-ben komponált Gruppen három egymástól független zenekarra íródott és három karmestert is követel (a lemezen Arturo Tamayo, Eötvös Péter és Jacques Mercier dolgozik a kölni rádiózenekarral). És noha Stravinsky meleg szavakkal szólt a mûrõl, a három dirigenst már problematikusnak gondolta. A füzetben közölt nagyszerû tanulmányában Richard Toop több tájékozódási pontot is kínál, de ezt nem mindig kell elfogadni - õ pl. a harmadik perc táján látja az elsõ cezúrát, magam már a második percben érzékeltem ilyet. Az 1994-ben végsõ alakot kapott Punkte sötét, posztromantikus hangon indul (a kölni rádiózenekart Eötvös dirigálja), az egész valahogy jobban megfogható, mint a Gruppen. A 2:40 ponttól hideglelõs hangzatok rémítenek, amolyan "éjszaka zenéje" ez. Nyilvánvaló, hogy Stockhausen szép zenét akart írni, és a szándék nemessége talán átsegíti a hallgatót e legelviselhetetlenebbnek vélt szakaszokon is. De az utolsó 6-7 perc, melyben mintegy kivérzik a zene, felejthetetlen. Sokat kell hallgatni.
- csont -
BMC, 2006; összidõ: 50.54
*****
http://tescostory.blogter.hu Amennyiben kis magyar valóságra vágyik ön, kedves raktáráruházakban magát mit sem sejtve naponta halálra vásárolgató olvasó, és végtelenül kényelmetlenül akarja érezni magát, mondjuk annyira, mint aki egy tacskó által lehányt cipõben száll be emberekkel tele liftbe, akkor nyugodtan lapozza fel virtuálisan a Tesco titkairól szóló, rövid idõvel ezelõtt indított bloglapot.
Kõkemény honi rémmese, persze nem azt mondom, hogy felérne egy olajmaffiás történettel, mert azt ez a nép fel nem foghatja, de legalábbis nem fogja elhinni sosem. Egy ex-dolgozó osztja itt meg leplezetlenül, de a szereplõk és a helyszínek nevesítése nélkül az utóbbi idõk egyik legjobb Kárpát-medence versus multik nyomorsztoriját, ami azonnal egy Szomjas György-film után kiált. Kiteregeti a napi tízórás munkáért siralmas minimálbért felnyaló melósok Mekkájának szenynyesét. Egyelõre vagy öt bejegyzésnél tart, és máris nagyon népszerû, bár ezt nemcsak a témának, de választékos szlengjének és íráskészségének is köszönheti a blogíró. Kis túlzással azt mondhatnám, hogy Paul Auster-i társadalomkritikát fogalmaz meg, miközben egy kisember-forradalmat készít elõ.
De hiába az erõfeszítés, a parkolós koldusmaffiáról, a fizetésük hiányzó részét lazacban leevõkrõl, az áruban milliókat kiengedõ, több milliót sikkasztó vagyonõrökrõl szóló, egyébként teljesen hihetõ sztorik, mert egy blog nem bizonyíték, aki meg nem viseli jól magát, lecserélik, aztán még kenyérre sem telik.
"Nem volt piskóta dorbéz a biztonsági szolgálat bulija se... A meglevõ bizti õr szolgálatot lecserélték egy jobbra. A fiúk tartottak egy búcsúbulit. Nekem az egyik õr szólt, hogy szaladjak már el az italsorra, és vigyek már két unicumot a bizti irodába! Akkor alig egy hete dolgoztam ott, nem vágtam a dolgot, levettem a polcról 2 unicumot, és kisétáltam vele a kasszasoron keresztül, az irodába." Meg különben is, nézzék csak meg, mire vitte legutóbb például a Tesco fõ-fõ kommunikációs embere.
- sisso -
****
Lúzer SC Vígjátékon (általában) röhögni szokás, most egyezzünk ki csendes pityergésben. Cserébe új zsáner születésének lehetünk tanúi: itt a fapados mozi! A filléres járatokhoz hasonló koncepcióra, azaz a minimál szolgáltatásra - szórakoztatásra - épül. A csupasz vázra húzott történet színészekkel (inkább fogalmazzunk úgy, igyekvõ résztvevõkkel) erõsödik, még az sem teljességgel elképzelhetetlen, hogy a stábot rendezõ irányítja, talán még operatõr is akad, netán az utómunkálatok során landol szakavatott kezekben a produktum (azért egyikre sem esküdnék meg). Erõsen ajánlott jó elõre informálódni, különben az egyszeri kikapcsolódásra vágyó drágán ráfizet. Felár nélküli esetünkben csak a fordítói lelemény kárpótol némiképp, nagyot lendítve az eredeti sületlenségek hazai fogyaszthatóságán (az ígéretes távol-keleti karrier végét jelentõ "herekiri" sajnos itt egyéb kontextusban szerepel). Adam Sandler szokott efféle, filmnek csak markáns jóindulattal nevezhetõ izét eszkábálni. Most vidéken lehet munkába temetkezve, mert nem vállalta a fõszerepet, így a még nála is nagyságrendekkel sutább Rob Schneider lendülhet akcióba. Benne sem kell csalódni: önfeledten alpári komédiás. Lökött haverjaival megalapítja az örök vesztesek társaságát; terveik szerint a baseball tiniliga megnyeréséig a fél tucat kiskorúból álló ellencsapat lenyomása a hõn áhított cél. Elsõre valamiért a megszokottnál kevésbé tûnik töketlennek az egész baromkodás, de ez csupán pillanatnyi képzavar, hamar elmúlik, nem is értem.
Balázs Áron
Forgalmazza az InterCom
*
MUSZORGSZKIJ BORISZ GODUNOV címû zenedrámája a nagy orosz színházi hagyományt õrzi ezen az 1987-ben a Bolsoj Operában készült felvételen. Az elõadás nyilvánvalóan egy korábbi rendezés felújítása, amely Leonyid Baratov nevéhez fûzõdik, ki tudja, hány évvel korábbról. Tulajdonképpen mindegy is, úgy érezzük, ezt a grandiózus mûvet "õsidõk óta" ebben a nagy, nyugodt, ünnepélyes formában játsszák, hatalmas tablókkal és (a felvételen közel hozott) realista portrékkal. A díszletek impozánsak és kulisszaszerûek - a Kreml maszszív falai ajtónyitásra meglebegnek -, a kórus "operaian" mozog, de a hangzása csodálatosan tömör és masszív a legmozgalmasabb forradalmi jelenetben is.
A muzikalitást illetõen a legkisebb panaszunk sem lehet, Alekszandr Lazarev kiegyenlítetten és drámaian szólaltatja meg a Rimszkij-Korszakov-féle hangszerelés és átirat zenekarát. A hangzás a közönség idõnkénti mocorgása és túlteljesített lelkesedése ellenére is ideális. (Nem várják ki a zenekari finálét, beletapsolnak Borisz halálába, ami azért példátlan.) A vitathatatlan muzeális értéket egyvalaki írja felül: Jevgenyij Nyesztyerenko a címszerepben. Ereje teljében, makulátlan és gyönyörû hangon szólaltatja meg Borisz tragikusan skizofrén karakterének összes árnyalatát, a teljhatalmú cárt, a lelkifurdalásos gyilkost, a gunyoros politikust, a szeretõ apát. Átszellemített haláltusájáról azt hinnénk, hogy "sok", de nem az: mestermû. Alekszandr Vegyernyikov Pimenje hangban-tartásban lenyûgözõ. Vlagyiszlav Pjavko mint Grigorij hõsies hangszínnel megáldott gusztustalan gazember - még az elõírt két randa szemölcse is megvan. Hiteles orosz elõadás a szovjet korszakból.
- káté -
NVC Arts-Warner Music
**** és fél
Nouvelle Vague: Bande á part Van úgy, hogy - ínségesebb idõkben, vagy csak úgy kíváncsiságból - belehallgat az ember kedvenc zenéinek a feldolgozásaiba, és ha eleinte kicsit savanykodik is, végül megtetszik neki a dolog. A zenei feldolgozóipar igazi gyöngyszemei teremtõdtek svéd, lengyel és orosz bandák Depeche Mode tribute albumaival, és a spanyolok The Cure-interpretációinak hatása alól sem könnyû szabadulni. Nagyjából ez volt a helyzet két éve a Nouvelle Vague nevû formációval is, amely újhullámos neve ellené-re sanzonosra, bossa novásra és lounge/downtempósra dolgozta át a 80-as évek elsõ felének francia és angol new wave sikereit. Sõt, a francia Marc Colin és Olivier Libaux "recikláló üzeme" most éppen annak látja kárát, hogy az elsõ lemeze "túl jól" sikerült. A Love Will Tear Us Apart (Joy Division), az A Forest (The Cure), a Too Drunk To Fuck (Dead Kennedys) és az I Just Can't Get Enough (DM) - két évvel ezelõtti feldolgozásai - ugyanis együtt és külön-külön is überelik a Don't Go (Yazzo), a Dancing With Myself (Billy Idol), a Fade To Grey (Visage) és a Blue Monday (New Order) fémjelezte új merítést. A finomra hangolt melankólia, a selymes hangú énekesnõk és a kellõ helyre generált bárhangulat most is a helyén van, de ezúttal képtelenség menekülni a gyanútól, hogy csupán egy újabb bõrt húztak le ugyanarról a projektrõl. Mûködni mûködik, de úgy fest, mintha egy tökéletes greatest hits korong után a b-oldalas verziókat is kiadnák.
- szami -
Peacefrog/CLS, 2006
***
Anna Gavalda Együtt lehetnénk címû regényének magyar kiadása kapcsán mindenképp említést érdemel az illetõ, aki a fülszöveg közepére, kurzívval és gondolatjellel kiemelve, jónak látta elhelyezni azt az apró asszociációt, hogy a la Utolsó tangó Párizsban. A sértõdöttség, hogy marketingfogás áldozatai lettünk, úgy a nyolcvanadik oldal környékén elmúlik, addigra meg lehet szokni a szereplõk önmagukkal folytatott gyakori párbeszédeit, a repetitív, egyszavas fejezetvégeket ("Camille büszke volt. Büszke. Nagyon."), valamint a fordító által igen kedvelt "lökött" jelzõ túlburjánzó használatát. Lökött a szenilis nagymama, aki világos pillanataiban egyetlen hozzátartozóját tartja masszív érzelmi zsarolás alatt; az éh- és fagyhalál szélén álló festõlány, aki igazából gazdag örökösnõ, és ezt tudja is; a 36 éves szûz márki, Don Quijote és a Larousse enciklopédia sajátos keveréke; "lökött vagy", mondja a drogos, hajléktalan fiú. Innentõl kezdve viszont a könyv tényleg letehetetlen. Annak ellenére, hogy a terápiás csoportként funkcionáló négy ember története teljesen kiszámítható, fordulatokban, eseményekben nem bõvelkedik, talán néhányszor kirándulnak, és egy pincsikutya új kabátot kap. Annak ellenére, hogy leginkább a Montmartre-i ibolya szüzséje ötvözõdik a Párizzsal kapcsolatos összes elképzelhetõ közhellyel, a mindig, minden körülmények között elegáns nõktõl a bohémtanyáig a manzárdban. Sanzon eleinte nincs, de minden oldalon várjuk. Aztán az utolsó negyven oldalon az addig humorral, öniróniával, életszerû dialógusokkal, valóságos helyzetekkel féken tartott Danielle Steel-féle elbeszélõi hagyomány átveszi az irányítást, a fináléra pedig az összes szereplõ felvonul polírozott kiadásban, kiskutyával, csecsemõvel kiegészülve. De még így is marad legalább ötszáz oldal, ami alatt erõs vágyat érzünk, hogy akkor most azonnal Párizsba utazzunk, vagy legalább beszerezzük Anna Gavalda elsõ könyvét.
- berki -
Fordította: Tótfalusi Ágnes, Magvetõ, 2006, 627 oldal, 2990 Ft
***
Fort Knox Recordings - The New Gold Standard A washingtoni illetõségû Fort Knox Five kollektíva (a teljes tagság: Rob Myers, Steve Raskin, Sid Barcelona és Jon Horvath) már hosszú évek óta bombázza a funk alapú brékek rajongóit a maga zsíros alapokon nyugvó, hol ringató, hol tombolós típusú tánczenéivel. Nem kellett hozzá sok idõ, hogy ismertté váljanak saját független kiadójuknál (Fort Knox Recordings) megjelent átütõ maxijaik és érdemdús remixeik révén (Louis Armstrong és a Skeewiff is szerepelt az áldozatok között). Voltak õk már Gwen Stefani tour-dj-i, léptek fel a Black Eyed Peasszel, csináltak állat bootlegverziókat az AC/DC (Highway To Hell) és Cameo (Word Up) slágereibõl, de ami pillanatnyilag a legfontosabb, elkészült most egy egész albumnyi anyaguk is - egy részük kollektív munka a hagyományos FK5 név alatt, a többit pedig különbözõ álnevek alatt rakták össze a tagok és cimboráik/zenészkollégáik. A The New Gold Standard a maga nemében sajátos, fõképp pedig rendkívül egységes hangulatú zenefolyam: a nyitó, módfelett dinamikus Radio Free DC-t például Afrika Bambaataa-val csinálták a washingtoni funksterek, de fellelhetjük itt a rendkívül laza Brazilian Hipsterst éppúgy, mint Rex Riddem megkapó Salvador Diasporájának FK5-újraértelmezését. Késõbb a Big Score vagy a Dodge City Rockers címû alapvetésekre nincs más válasza az embernek, mint az intenzv csípõtekergetés és a ritmikus lábmozgatás. S ha még sorra vesszük a Speedy Consuela indie rockba ojtott tánczenéjét (Sukka Suited) vagy a Liftoff-formáció borult pszichedéliáját, máris állunk bele, egyenest a földbe.
- minek -
Fort Knox Recordings/Deep Distribution, 2006
**** és fél
