Ránki Dezsõ szólóestjén csak Haydn-mûveket játszott - hála istennek! Kocsis Zoltán koncertje után (lásd: Magyar Narancs, 2007. január 11.) már világos volt, hogy minél gyakrabban mûsorra kell tûzni ezeket az eredetileg nem mai koncertzongorára írt darabokat, hiszen majdnem mestermû mindahány; ráadásul önjogon, nem csupán mint Beethoven legfontosabb elõfutára, ahogy egy idõben számon tartották. Ránki az elsõ részben kevesebbet kockáztatott, elsõsorban a közönség szívében szeretettként õrzött kedélyes, roppant humorú, mindig elbûvölõ, mindig szeretetre méltó bécsi bácsit mutatta be - messze Beethoventõl. Bár az F-dúr szonáta, Hob. XVI:23 második tétele, ez a kissé álmodozó, naiv siciliano már meglepett, különösen Ránki kezében, aki egészen romantikus házi muzsikálást csinált belõle. Rá - ellentétben Kocsissal, aki olykor egészen csembalóhatásokkal élt - a legcsekélyebb mértékben sem hatott a régi zenés iskola, nem sajnálta a pedált a bûvölés érdekében, és jelentõsen kihasználta a modern "Flügel" hangszeres elõnyeit. Ugyanígy tett az Asz-dúr szonáta, Hob. XVI:46 második tételében; a Desz-dúr Adagio mélyen melankolikusan hangzott. A második részben sûrûbb, szenvedélyesebb, személyesebb és minden pillanatban megéltebb, drámaibb zongorázást hallhattunk, a kezdet anekdotái, novellisztikus vázlatai itt regénnyé vagy legalábbis románccá terebélyesedtek. Na persze ekkor igazi nagy mûvek kerültek elõ, az érett Haydn gáncsolhatatlan remekei. Elõadásában az f-moll variációk, Hob. XVII:6 amolyan schuberti impromptunek indult, álmodozó, merengõ hangon, hogy aztán a záró kadenciában, a vad modulációs kalandokban elõtörjön a nyers panasz, feltáruljon a leleplezett seb. A "londoni" C-dúr szonáta kezdetének settenkedõ staccatói, a két regiszter közti groteszk felelgetés, aztán a lassú tétel elégiája, utána pedig az egyre-másra elakadó, bumfordi zárótétel a modern, a maga zenéjére folyvást reflektáló Haydnt mutatta.
Csont
Zeneakadémia, január 19.
**** és fél
WWW.EGYFUSTALATT.HU Amint megtaláltam ezt a dohány-zásellenes honlapot, rögtön rá is gyújtottam, protestáns bûntudatomat és függetlenségemet fokozandó. A nagy különállás segített, hogy jobban el tudjak mélyedni a helyesírási útvesztõkben. De hát minek nyelvi lektorért kiáltani? A stílus dadog, a nemdohányzók védelme a tiszta beszéd.
A nikotinról megtudhatjuk, hogy méreg, "amit ha cseppekben beadsz a kutyának, felfordul tõle", továbbá "a hottentották ezzel ölik a kígyókat". A bumfordi betûk, a kék és sárga színek egy óvodát idéznek. A képernyõ szinte füstöl az amatõrségtõl, de a lelkesedés tüze megkapó; s ami a lényeg: "az oxigénre szomjas vér valósággal megfürdik a nikotingázban". Ez a mondat elsõre tüdõn szúrt. Csak késõbb fedeztem fel benne egy társadalmi célú horrorfilm lehetõségét.
A honlap mögött álló Egy Füst Alatt alapítvány prevenciós terve a "bulibüfé", ami nem más, mint egy autó, amely roskadásig tele lesz minden csip-csup földi jóval, melyekre el lehet cserélni a cigiket. A kocsi ott fog ólálkodni az iskolák, koncertek meg a csikkekkel teledobált játszóterek környékén. Na, de mire lehet cserélni a gonosz cigarettát? Például lakatra. Igen, lakatra, amit talán a bilinccsel kevertek össze, bár még úgy is elég frivol. A legjobb cserealapnak az óvszer tûnt. (Se AIDS, se tüdõrák: két legyet egy csapásra.) Természetesen kedves bizsukra, rágógumira, rostos üdítõre, plüssállatokra is lehet cserélni, "hangsúlyozottan értékegyeztetéssel". Semmi kiskapu, semmi seft: megköhögtet ez a profizmus! A dohányos kalmárok talpa alól rögvest kirántják a kiégett szõnyeget. Kik ijedtükben nem lopják vissza a cigit, pláne, hogy addigra az alapítványi aktivisták már el is tüzelték mind egy szálig. E szép tervvel végül is semmi baj, sokkal jobb cigit égetni, mint könyvet, csak könyörgöm, az a máglya környezetbarát legyen!
Pollágh Péter
***
Fortedanse: A testek felszínének esetleges állapotáról Horváth Csaba új társulatának bemutatója másfél órás gigaprodukció, amely mind keletkezési körülményeit, mind kivitelezését illetõen magán hordja a jelen magyar kortárs tánc esetleges állapotának tünetjeleit. A koreográfus nem viccel, elhatározta, hogy klaszszikus képzettségû csont- és vérbrigádja segítségével, a testeket mintegy alázatos eszközül használva, zeneszerzésbe fog. Gondolhatnánk azt is, hogy elment az esze, ha nem látnánk, hogy valóban elment, de az agy elhagyásának ilyen módja ma egyáltalán nem hiábavaló, sõt szükségszerû. Ahogy például Nagy József darabjai az összmûvészet irányába lettek teljesek, ennél az egyébként folyamatos útkeresõ alkotónál is ez a fajta gesamtkunstos gondolkodás szab irányt. Az öszszehasonlítás azonban nem igazán helyénvaló, mert Horváth Csabánál az úgynevezett "tiszta tánc" sokkal inkább dominál, és újabban nem áldozza be a dráma oltárán a mozdulatot, inkább bevállalja, a népszerûtlenség árán is, hogy máshova helyezi a darab hangsúlyait, mint azt a színházi törvények megkívánnák. Korunk legzavaróbb táncegotrippere és avantgardistája számára most éppen - régi mániája - a zene a meghatározó, de úgy, hogy nem Bartók vagy Sosztakovics muzsikája vágja a tánc dzsungelében éles késsel a csapást, hanem Pusztai Gábor megrendítõ ütõsprodukciói lesznek az organikus folyamat-indukáló elemek (poénforrások is). Fülünk hallatára, szemünk láttára alakul a szépség, amely elsõsorban Ladányi Andrea táncában ölt testet. Az õ teste felszínének állapotáról (a tánc szabadságszobra), Lõrinc Katalin hüllõszerû, tûsarkú cipõs body-builder figurájáról vagy az operaházi fiatal táncosoknak a mûfajról való képlékeny gondolkodásáról csak csupa jót mondhatunk.
- sisso -
Trafó, január 20.
**** és fél
Konyec - Az utolsó csekk a pohárban Kiss Elek nyugdíjas föllázad, mert kénytelen felesége gyémánt fülbevalóját a végrehajtó kezébe nyomni, bizonyos közüzemi tartozások fejében. Egyenesen a fülébõl! Kiss Eleknél betelik a pohár. Elõveszi fegyverét. Kiss Elek a pisztolyt belecsavarja egy fehér nejlonszatyorba, és elindul postát rabolni. Aztán következik a videokölcsönzõ, a bank, majd az ékszerüzlet is, ahol a fülbevalót letétbe helyezték. A rendõrök a feleség, Felleghy Hédi segítségével sem tudják elfogni Eleket a második rablás után. Együtt oldanak kereket a Szélmadárral (Csajka: Kiss Elek ezzel fuvarozott egykor egy nacsalnyikot), s onnantól kezdve ketten akcióznak.
Ez nem rétegfilm, nem billen ki semelyik irányba, bármelyik jelenetét vizsgálnánk kockáról kockára, mindegyik a jó és a rossz egymásba folyó harmóniáját tükrözi. Állandó a feszültség, az izgalom: "Jaj, csak nehogy most!" Már a cím is sokat sejtet... Egy pillanatra sincs nyugalom: mindvégig ott a tragédia lehetõsége - ezt fenntartani a legnehezebb a történetmesélésben. Az érzelmileg túlfûtött sztorik fenyegetõ réme a melodráma, most is minden elem adott hozzá: a nyugdíjasokkal erõsen rokonszenvezõ rendõrkisasszony, Kiss Elek egy-egy arcrezdülése, ahogy összezárja asszonya tenyerét, sorolhatnám, de üdvözült mosollyal az arcán megszólal az egyik mellékalak: ez itten, kérem, kubai felségterület.
Rohonyi Gábor a rendezõ, Madarász Gábor a zeneszerzõ, Keres Emil a Kiss Elek, Földi Teri a Felleghy Hédi: jutalomjátékok. Szem nem marad szárazon, ilyen mozit szeretnének sokan.
- Vai -
Forgalmazza a Hungaricom
****
Bartók a színpadon Fájdalom, ám a Bartók-évre nem jelent meg új zenetudományos könyv a legnagyobb magyarról, így aztán annál örvendetesebb stb. De tényleg remek ez a Burda Zita és Kis Domokos Dániel által összeállított, a hihetetlen fényképanyag mellé rengeteg díszlettervvázlatot, színpadképtervet is adó kötet. Persze nem teljes, hiszen csak az 1917 és 1956 közti idõszakot prezentálja, ám ennek külsõ oka érthetõ, a könyv a forradalom évében elhunyt Oláh Gusztávra is emlékezik, aki szcenikusként/rendezõként gyakorlatilag minden budapesti Bartók-elõadásnak részese volt. Nincsenek nagy felfedezések, szenzációk; a Bartók-életmû az egyik legjobban feltárt a magyar kultúrtörténetbõl. Bár azért okoz némi meglepetést a Bálványosvár címû, voltaképpen nem létezõ Bartók-mû dokumentálása, ezt a feltehetõen erõsen félresikerült balettszövegkönyvet a Táncszvit zenéjére írta Balázs Béla 1948-ban. Mindemellett sok szöveg közlése mégis revelatív, mert a nagy anyag eddig részben csak szétszórtan volt hozzáférhetõ. A legmegkapóbbak valószínûleg Bródy Sándor szavai, aki így nyilatkozott A kékszakállú... bemutatója után: "Nem akarok túlzásba menni, de az a meggyõzõdésem, hogy Bartók Bélának ez a darabja a legnagyobb dolog, ami itt, ebben a városban, az én életemben történt." A legbornírtabbak Bangha páteréi, aki 1931-ben "kiprédikálta" a Mandarint, meghiúsítva ezzel a bemutatót. Vele rivalizál 1952-bõl Ortutay Zsuzsa, aki szerint Bartóknak "nem volt iránytûje, nem vezette a munkásosztály és a Párt jövõbe vetett optimizmusa".
- csont -
Osiris, 2006, 203 oldal, 4980 Ft
*****
Molnár Ferenc Harmónia címû darabjához most volt elõször szerencsém. Nem az élboly tagja, de hordja magán az "álmából felébresztve is" szaktudást; a dialógusok rendben, belépõk-lelépõk rendben, fordulatok ritmusa szintén, kifejlet ugyancsak.
Kornély évfordulóját ünneplõ dalárdavezetõ, aki a kor és a társadalmi státus szabályai szerint titkos liezont folytat a manikûröslánnyal, miközben élete minden terepén példaadó ambíciói vannak. Felfújt hólyag, szóval. Lukács a figura kliséi szerint a hólyagot hangsúlyozza - ezzel erõsíti ugyan a bohózati jelleget, de csökkenti a bonyodalom tétjét.
A feleségét Halász Judit játssza - az elején eléggé döbbenetesen szertelenül és harsányan, aztán, mire fölleli a hiú libában az eszes aszszonyt, megtalálja molnári helyét. Vallai Péter a doktor alakjában Molnár szellemét is fölidézi, ez a fajta kommentálás azonban sem a figurának, sem az elõadásnak nem árt.
Ács János rendezésében a dalárdavonulatra teszi a hangsúlyt: ezek a tömegjelenetek mindig hatásosak, ironikusak. Egyébként meg vezényli a tumultust a lakás szalonjában: a nyársat nyelt ifjú párt (Zeck Julianna és Fesztbaum Béla), a szobalányt (Szegedi Erika), a Prelátust (Mécs Károly), Szávits fodrászt (Tahi Tóth László).
A manikûröslány-szeretõt játszó Csonka Ibolya némi szüfrazsettöntudattal bonyolítja az affért - az elõadás legjobbja pedig az õ elhagyott, illetve megcsalt szeretõjét, a Vili fodrászt játszó Varju Kálmán.
Az õ alakítása ugyanis nem billeg a játék és fogadtatása között, rá sem hederít a figura és a helyzet poénjaira, hanem eljátssza ezt a szegény kis fodrászt, aki sehogy sem leli helyét a világban; minduntalan becsapják, méltatlan helyzetbe hozzák. Szolga ugyan, de nem szolgalelkû, készséges, de nem alázatos - és önérzete, az van. Varju egyetlen sorvezetõje maga Vili - erõsen növelné a szórakozási együtthatót, ha mindenki a saját szerepébe kapaszkodna.
- ki -
Pesti Színház, december 16.
****
Steve Reich: Phases. A Nonesuch Retrospective Ötlemezes válogatással tisztelgett kiadója a tavaly 70 éves Steve Reich elõtt. A kiadvány a minimal art zenei irányzatának egyfajta szemléltetõ anyaga is, amennyiben a kezdeti darabok máig megmaradt izgalmasságáról éppúgy tudósít, mint a kései mûveknek a mûfaj korlátaival viaskodó félsikereirõl.
Reich ritmusközpontú, a rövid struktúrák ismétlésén és az egyes fázisok idõbeni eltolásán alapuló kompozíciói a hatvanas évek második felétõl úgy bõ egy évtizedig hódítottak igazán. E periódus kezdetét sajnos csak a Come Out (1966) és a Drumming (1971) reprezentálja. Mint ahogyan e szakasz zárását is - mégpedig két "nagyzenekari" darabja, az 1973-as Music for Mallet Instrument, Voices and Organ és a Music for 18 Musicians (1976). (Egyik sem az eredeti felvétel, hanem másfél-két évtizeddel késõbbiek; az utóbbi a 76-osnál csaknem 8 perccel hosszabb változat.) Reich ezekben a mûvekben részben a gamelán hagyományokat gondolta tovább, részben - a rövid motívumokból összefûzött melodikus ívekkel - a nyugati tradíciókhoz nyúlt vissza. Az oeuvre alighanem legismertebb darabjai ezek, ám egyszersmind azt a határt is jelzik, ameddig Reich eljuthatott a zenéjével. E sommás megállapítást maga a Phases is alátámasztja: az öt lemez java ugyanis a nyolcvanas évek termésébõl kerül ki; a népszerû, de zeneileg újat nem hozó Tehillim vagy Desert Music éppúgy megtalálható, mint egyik utolsó mûve, a sok szempontból önismétlésnek ható You are.
B. I.
Warner-Nonesuch Records, 2006
***
Bûnös viszonyok Jean, lassítson kérem, embereket akarok látni, igazi hús-vér londoniakat, yuppie-t, koldust, utcalányt, menekültet! És a sofõr finoman rálépett a fékre, amint ráfordult a King's Crossra, ahol - úgy mondják - híresen sok az élõ ember, sõt egyesek azt állítják, a környék egyenesen a népek olvasztótégelye, noha az itt lakók bizonyára tiltakoznának, ha fülükbe jutna, hogy egy kohászati alkalmatosság a lakhelyük. Ha már a kohászatnál tartunk, az autós jelenet persze nem több rosszindulatú koholmánynál, hisz Anthony Minghella nyilván ennél sokkalta jobban ismeri földijeit és az említett tégelyeket, ámbár ez a filmjébõl nem derül ki. Pedig felvonul itt a lelkiismeret-furdalásos középosztály színe-java: egy sor jólétre szenderült yuppie, akik kurvák, bevándorlók és a takarítószemélyzet tagjai között keresik lelki békéjüket. Zajlik a körbetartozás, speciel most érzelmi téren, illetve a King's Cross környékén. Az építész érzékeny lélek, az emberközpontú urbanisztika lovagja, de mit ér a rajzasztalon elkövetett számos jó tett, ha hõsünket otthon hideg vacsora és egy annál is hidegebb asszony várja. A legjobb, amit ilyenkor tenni lehet, hogy beleírunk a történetbe egy boszniai menekültet, akinek tévútra tért nagyfia épp az imént rabolta ki az építészek irodáját. Juliette Binoche nagy színésznõ, ám hogy milyen nagy igazán, az nem a jó filmjeibõl, hanem a rosszakból szokott kiderülni. Van egy jelenete, egykori életét siratja benne némán: akkora giccs - az egész film az -, amibõl rajta kívül talán csak Me-ryl Streep tudott volna aranyat csinálni.
- kg -
A Forum Hungary bemutatója
**+ fél
