Koncert

Ihletre várva

A Placebo Budapesten

Zene

Ha egy zenekar best of lemezt ad ki, vagy az elmúlt húsz-harminc évével turnéra indul, az általában két dolgot jelent: korszakváltást és/vagy elfáradást, időnyerést.

Egyelőre nem lehet megmondani, hogy a Placebónál lesz-e váltás: huszadik születésnapjukra mindössze egy új számot villantottak (Jesus’ Son), amely nem láttat új irányokat. Az elfáradás viszont érzékelhető: a turné tizenhetedik állomásaként Budapestre érkező zenekar hangról hangra ugyanazt a műsort nyomta nálunk is, mint az összes eddigi helyszínen – kivéve az elsőt, ahol Brian Molkót két szám után le kellett kísérni a színpadról, miután közölte, hogy nem érzi a lábait. A show-t ugyanakkor tisztességesen hozták: Stefan Olsdal gitáros lelkes játékával be tudta pörgetni a közönséget, Molko „ha álmomból felébresztenek is, megismerem” hangja és néha egyszemélyes performansszá alakuló színpadi jelenléte úgyszintén. Az Every You, Every Me kihagyhatatlan indításként felvételről bejátszva szólt: gyorsított időutazás a kilencvenes évek végére, aztán megszólalt a már élő Pure Morning. A koncert két és fél órája a legnagyobb slágerekre és néhány ritkábban játszott számra (I Know, Lady of the Flowers) volt elég, a legjobban az olyan pörgősebb dalok, mint a For What It’s Worth, a Too Many Friends vagy a Bitter End szóltak. És bár a koncertközepi melankólia a kötelezőnek számító Twenty

Years elképesztően dögössé turbózott verziójával kezdődött, a blokk végére kissé leült a hangulat. Pedig Molko többször hangsúlyozta, hogy szülinapi bulin vagyunk, ennek megfelelően a szokásosnál többet kommunikált a közönséggel: a budapesti fellépéseken merengett, a várost dicsérte – és közölte, hogy az imént belehányt a szájába. A néhol indokolatlan díváskodást a jól odatett ének és gitár kompenzálta, na meg a fénytechnika és a vetítések, legyen szó a David Bowie vagy Leonard Cohen előtti tisztelgésről, archív felvételekről vagy Donald Trump fejéről, amint egy cigisdobozon hirdeti: „Súlyosan káros önre és környezetére.”

Ráadásra kétszer is visszajött a már csak két tagot számláló banda és a számtalan háttérzenész, a Running Up That Hill pedig méltó befejezésnek bizonyult. A Placebo mindezzel, úgy tűnik, nem siratja a fiatalságát, nem akar pontot tenni egy húszéves mondat végére, inkább kissé kényelmesen és fáradtan, de azért egy nagy szerelemből megmaradt szikrával körbejárja a világot, amíg a követező bummra vár.

Papp László Budapest Sportaréna, november 11.

Figyelmébe ajánljuk

Testvér testvért

  • - turcsányi -

A hely és az idő mindent meghatároz: Szilézia fővárosában járunk, 1936-ban; történetünk két héttel a berlini olimpia előtt indul és a megnyitó napjáig tart.

Vadmacskák

  • SzSz

Kevés kellemetlenebb dolog létezik annál, mint amikor egy kapcsolatban a vágyottnál eggyel többen vannak – persze, a félrelépéseket, kettős életeket és házasságszédelgőket jól ismerjük, ha az elmúlt években feleannyi sorozat készült volna ezekből, akkor is kitehetnénk a „túltermelés” táblát.

Fiúk az úton

Stephen King mindössze 19 éves volt, amikor 1967-ben papírra vetette A hosszú menetelést. A sorshúzásos alapon kiválogatott és a gazdagság és dicsőség ígéretével halálba hajszolt fiatalemberek története jól illeszkedett a vietnámi háború vetette hosszú árnyékhoz.

Bálványok és árnyékok

Egyszerre volt festő, díszlet- és jelmeztervező, költő és performer El Kazovszkij (1948–2008), a rendszerváltás előtti és utáni évtizedek kimagasló figuratív képzőművésze, akinek a hátrahagyott életműve nem süllyedt el, a „Kazo-kultusz” ma is él.

Múzeum körúti Shaxpeare-mosó

Ez a Shakespeare-monográfia olyan 400 oldalas szakmunka, amelyet regényként is lehet olvasni. Izgalmas cselekmény, szex, horror, szerzői kikacsintások, szövegelemzés, színház- és társadalomtörténeti kontextus, igen részletes (és szintén olvasmányos) jegyzetapparátussal.