Koncert

Ihletre várva

A Placebo Budapesten

Zene

Ha egy zenekar best of lemezt ad ki, vagy az elmúlt húsz-harminc évével turnéra indul, az általában két dolgot jelent: korszakváltást és/vagy elfáradást, időnyerést.

Egyelőre nem lehet megmondani, hogy a Placebónál lesz-e váltás: huszadik születésnapjukra mindössze egy új számot villantottak (Jesus’ Son), amely nem láttat új irányokat. Az elfáradás viszont érzékelhető: a turné tizenhetedik állomásaként Budapestre érkező zenekar hangról hangra ugyanazt a műsort nyomta nálunk is, mint az összes eddigi helyszínen – kivéve az elsőt, ahol Brian Molkót két szám után le kellett kísérni a színpadról, miután közölte, hogy nem érzi a lábait. A show-t ugyanakkor tisztességesen hozták: Stefan Olsdal gitáros lelkes játékával be tudta pörgetni a közönséget, Molko „ha álmomból felébresztenek is, megismerem” hangja és néha egyszemélyes performansszá alakuló színpadi jelenléte úgyszintén. Az Every You, Every Me kihagyhatatlan indításként felvételről bejátszva szólt: gyorsított időutazás a kilencvenes évek végére, aztán megszólalt a már élő Pure Morning. A koncert két és fél órája a legnagyobb slágerekre és néhány ritkábban játszott számra (I Know, Lady of the Flowers) volt elég, a legjobban az olyan pörgősebb dalok, mint a For What It’s Worth, a Too Many Friends vagy a Bitter End szóltak. És bár a koncertközepi melankólia a kötelezőnek számító Twenty

Years elképesztően dögössé turbózott verziójával kezdődött, a blokk végére kissé leült a hangulat. Pedig Molko többször hangsúlyozta, hogy szülinapi bulin vagyunk, ennek megfelelően a szokásosnál többet kommunikált a közönséggel: a budapesti fellépéseken merengett, a várost dicsérte – és közölte, hogy az imént belehányt a szájába. A néhol indokolatlan díváskodást a jól odatett ének és gitár kompenzálta, na meg a fénytechnika és a vetítések, legyen szó a David Bowie vagy Leonard Cohen előtti tisztelgésről, archív felvételekről vagy Donald Trump fejéről, amint egy cigisdobozon hirdeti: „Súlyosan káros önre és környezetére.”

Ráadásra kétszer is visszajött a már csak két tagot számláló banda és a számtalan háttérzenész, a Running Up That Hill pedig méltó befejezésnek bizonyult. A Placebo mindezzel, úgy tűnik, nem siratja a fiatalságát, nem akar pontot tenni egy húszéves mondat végére, inkább kissé kényelmesen és fáradtan, de azért egy nagy szerelemből megmaradt szikrával körbejárja a világot, amíg a követező bummra vár.

Papp László Budapest Sportaréna, november 11.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.