Lemez

Ian Gillan

  • Soós Tamás
  • 2016. december 17.

Zene

Ian Gillan örökmozgó rockénekes, aki hetven felett sem pihen, és krikettezés helyett inkább koncertezéssel tölti a nyugdíját. Ha kimenőt kap a Deep Purple-től, akkor szólóturnéra indul, amelyre most a csapattárs Don Airey és bandája mellett szimfonikus zenekar kíséri. Fennáll tehát a lakossági komolyzenélés veszélye, és amikor felcsendül az Örömóda (igaz, a Rainbow Difficult to Cure-jába ágyazva), a karmesteri pálcát néha-néha elektromos hegedűre cserélő Steven Bentley-Kline pedig a Monti csárdást húzza bele a Lazybe, joggal szontyolodik el az a Purple-rajongó, akinek klasszikus és rockzene házasságában mai napig a Concerto For Group and Orchestra jelenti a legemlékezetesebb esküvőt.

Ezt az estét persze nem Jon Lord komponálta nagyszínpadra, így felesleges is azt a szerkesztett, mégis improvizatív hangszertrükközést várni, mint az anyazenekartól, de tény, hogy a vonósok itt csak a jegyáron emelnek, az összképen kevésbé. Egy-egy dalnak, az eredetileg is nagy ívűre rajzoltaknak áll jól a kíséret, mint az Anya vagy a Perfect Strangers, a Now What?!-ról előhúzott Hell to Payt és más dalokat inkább kiherél a hangzás. De ennyi járulékos veszteség belefér, mert Gillan különlegességekkel, például a No More Canes on the Brazos népdalával, vagy a pár éve pihentetett, de most fantasztikus átéléssel játszott When the Blind Man Crieszal is készül. A hangulat laza, kellemes, családias (az előzenekarban és a koncerten is felbukkan a főhős lánya, hogy duettezzen a papával), jobb pillanataiban sztenderd Purple­-koncertet idéz, a legjobbakban pedig különleges szólóestet, amelyen az énekes jól konzervált hangja mellett fesztelen humora és jófejsége is maradéktalanul érvényesülhet. Gillan idős korára is brit gentleman maradt, aki nem nyúl olyanhoz, amihez már nem ért, a legnagyobb jófejség mégis az volt tőle, hogy haknizhatott volna, ő mégis inkább örömzenélt.

Sportaréna, november 8.

Figyelmébe ajánljuk

A képekbe dermedt vágy

Az Aspekt című feminista folyóirat társ­alapítója, Anna Daučíková (1950) meghatározó alakja a szlovák és a cseh feminista és queer művészetnek és a kilencvenes évektől a nemzetközi szcénának is.

Emberarcú

Volt egy történelmi pillanat ’56 után, amikor úgy tűnt: a szögesdrótot ha átszakítani nem lehet ugyan, azért átbújni alatta még sikerülhet.

Fától fáig

  • - turcsányi -

A Broke olyan, mint egy countrysláger a nehéz életű rodeócowboyról, aki elvész valahol Montanában a méteres hó alatt, s arra ébred, hogy épp lefagyóban a lába.

Kis nagy érzelmek

Egyszerű és szentimentális, de mindkettőt büszkén vállalja Baltasar Kormákur filmje. Talán az Előző életek volt utoljára ilyen: a fordulatok és a hősök döntései néha elég vadak, de sosem annyira, hogy megtörjék az azonosulás varázsát, az érzelmek őszintesége pedig mélységes hitelességet kölcsönöz a filmnek.

Nincs bocsánat

Az előadás Balássy Fanni azonos című kötetéből készült. A prózatöredékekből összeálló, műfajilag nehezen besorolható könyv a 2020-as években felnőtté váló fiatalok életkezdési pánikhelyzetéről ad meglehetősen borús képet.

Az individuum luxusa

  • Balogh Magdolna

Igazi szenzációnak ígérkezett ez a láger­napló, hiszen a mű 1978-ban csak erősen megcsonkítva jelenhetett meg a szerző magán­kiadásában, többszöri kiadói elutasítás és a publikálás jogáért folytatott 12 évnyi küzdelem után.