Lemez

Ian Gillan

  • Soós Tamás
  • 2016. december 17.

Zene

Ian Gillan örökmozgó rockénekes, aki hetven felett sem pihen, és krikettezés helyett inkább koncertezéssel tölti a nyugdíját. Ha kimenőt kap a Deep Purple-től, akkor szólóturnéra indul, amelyre most a csapattárs Don Airey és bandája mellett szimfonikus zenekar kíséri. Fennáll tehát a lakossági komolyzenélés veszélye, és amikor felcsendül az Örömóda (igaz, a Rainbow Difficult to Cure-jába ágyazva), a karmesteri pálcát néha-néha elektromos hegedűre cserélő Steven Bentley-Kline pedig a Monti csárdást húzza bele a Lazybe, joggal szontyolodik el az a Purple-rajongó, akinek klasszikus és rockzene házasságában mai napig a Concerto For Group and Orchestra jelenti a legemlékezetesebb esküvőt.

Ezt az estét persze nem Jon Lord komponálta nagyszínpadra, így felesleges is azt a szerkesztett, mégis improvizatív hangszertrükközést várni, mint az anyazenekartól, de tény, hogy a vonósok itt csak a jegyáron emelnek, az összképen kevésbé. Egy-egy dalnak, az eredetileg is nagy ívűre rajzoltaknak áll jól a kíséret, mint az Anya vagy a Perfect Strangers, a Now What?!-ról előhúzott Hell to Payt és más dalokat inkább kiherél a hangzás. De ennyi járulékos veszteség belefér, mert Gillan különlegességekkel, például a No More Canes on the Brazos népdalával, vagy a pár éve pihentetett, de most fantasztikus átéléssel játszott When the Blind Man Crieszal is készül. A hangulat laza, kellemes, családias (az előzenekarban és a koncerten is felbukkan a főhős lánya, hogy duettezzen a papával), jobb pillanataiban sztenderd Purple­-koncertet idéz, a legjobbakban pedig különleges szólóestet, amelyen az énekes jól konzervált hangja mellett fesztelen humora és jófejsége is maradéktalanul érvényesülhet. Gillan idős korára is brit gentleman maradt, aki nem nyúl olyanhoz, amihez már nem ért, a legnagyobb jófejség mégis az volt tőle, hogy haknizhatott volna, ő mégis inkább örömzenélt.

Sportaréna, november 8.

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.