Lemez

Ian Gillan

  • Soós Tamás
  • 2016. december 17.

Zene

Ian Gillan örökmozgó rockénekes, aki hetven felett sem pihen, és krikettezés helyett inkább koncertezéssel tölti a nyugdíját. Ha kimenőt kap a Deep Purple-től, akkor szólóturnéra indul, amelyre most a csapattárs Don Airey és bandája mellett szimfonikus zenekar kíséri. Fennáll tehát a lakossági komolyzenélés veszélye, és amikor felcsendül az Örömóda (igaz, a Rainbow Difficult to Cure-jába ágyazva), a karmesteri pálcát néha-néha elektromos hegedűre cserélő Steven Bentley-Kline pedig a Monti csárdást húzza bele a Lazybe, joggal szontyolodik el az a Purple-rajongó, akinek klasszikus és rockzene házasságában mai napig a Concerto For Group and Orchestra jelenti a legemlékezetesebb esküvőt.

Ezt az estét persze nem Jon Lord komponálta nagyszínpadra, így felesleges is azt a szerkesztett, mégis improvizatív hangszertrükközést várni, mint az anyazenekartól, de tény, hogy a vonósok itt csak a jegyáron emelnek, az összképen kevésbé. Egy-egy dalnak, az eredetileg is nagy ívűre rajzoltaknak áll jól a kíséret, mint az Anya vagy a Perfect Strangers, a Now What?!-ról előhúzott Hell to Payt és más dalokat inkább kiherél a hangzás. De ennyi járulékos veszteség belefér, mert Gillan különlegességekkel, például a No More Canes on the Brazos népdalával, vagy a pár éve pihentetett, de most fantasztikus átéléssel játszott When the Blind Man Crieszal is készül. A hangulat laza, kellemes, családias (az előzenekarban és a koncerten is felbukkan a főhős lánya, hogy duettezzen a papával), jobb pillanataiban sztenderd Purple­-koncertet idéz, a legjobbakban pedig különleges szólóestet, amelyen az énekes jól konzervált hangja mellett fesztelen humora és jófejsége is maradéktalanul érvényesülhet. Gillan idős korára is brit gentleman maradt, aki nem nyúl olyanhoz, amihez már nem ért, a legnagyobb jófejség mégis az volt tőle, hogy haknizhatott volna, ő mégis inkább örömzenélt.

Sportaréna, november 8.

Figyelmébe ajánljuk

Pizsamapartizánok

Régen a film az életet utánozta (a vonat érkezett, a munkások a gyárból meg távoztak, csak hogy a klasszikusoknál maradjunk), ma már fordítva van: úgy akarunk viselkedni, mint kedvenc filmjeink szereplői, rájuk akarunk hasonlítani, azt akarjuk átélni, amit ők.

Amerikai legenda

Ez a film annyira áhítatos tisztelgés az Ed Sullivan nevű legenda előtt, hogy szinte észre sem vesszük, mennyire hiányzik belőle az Ed Sullivan nevű ember, aki egykor, a tévézés hőskorában a róla elnevezett, minden idők leghosszabb ideig létező és legnagyobb nézettséget elérő show-ját vezette – tulajdonképpen megteremtve a tv-show műfaját, mint olyat.

AI kontra Al Bano

A kisebb-nagyobb kihagyásokkal és különböző neveken, de 1987 óta létező Vasvári Színjátszó Fesztivál az alkalmi falusi színjátszóktól a független színházi szféra elismert társu­la­tai­ig terjedően reprezentálja a hazai nem hivatásos színjátszás különböző szintjeit.

Családban marad

A kiállításon apa és fia műveit látjuk generációs párba állítva, nemzetközi kontextusba helyezve és némileg rávilágítva a hazai üvegművészet status quójára.

„Bős–Nagymaros Panama csatorna” - így tiltakoztak a vízlépcső és a rendszer ellen 1988-ban

A Mű a rendszer jelképe lett. Aki az építkezés ellen tiltakozott, a rendszer ellen lépett fel – aki azt támogatta, a fennálló rendszert védte. Akkor a Fidesz is a környezetpusztító nagymarosi építkezés leállítását követelte. És most? Szerzőnk aktivistaként vett részt a bős–nagymarosi vízlépcső elleni tiltakozás­sorozatban. Írásában saját élményei alapján idézi fel az akkor történteket.

Utat tört magának

Tasó Lászlót 2022-ben még szavazati rekorddal választották országgyűlési képviselővé, jövőre már csak listán indítja a Fidesz–KDNP. Nyíradonyban, ahol harminc éve lett polgármester, és ahová dőlt az uniós pénz, az új vezetés kifizetetlen közvilágítási számlával, büntetőeljárásokkal szembesült, továbbá azzal, mi minden függ a képviselőtől.