Lemez

Ian Gillan

  • Soós Tamás
  • 2016. december 17.

Zene

Ian Gillan örökmozgó rockénekes, aki hetven felett sem pihen, és krikettezés helyett inkább koncertezéssel tölti a nyugdíját. Ha kimenőt kap a Deep Purple-től, akkor szólóturnéra indul, amelyre most a csapattárs Don Airey és bandája mellett szimfonikus zenekar kíséri. Fennáll tehát a lakossági komolyzenélés veszélye, és amikor felcsendül az Örömóda (igaz, a Rainbow Difficult to Cure-jába ágyazva), a karmesteri pálcát néha-néha elektromos hegedűre cserélő Steven Bentley-Kline pedig a Monti csárdást húzza bele a Lazybe, joggal szontyolodik el az a Purple-rajongó, akinek klasszikus és rockzene házasságában mai napig a Concerto For Group and Orchestra jelenti a legemlékezetesebb esküvőt.

Ezt az estét persze nem Jon Lord komponálta nagyszínpadra, így felesleges is azt a szerkesztett, mégis improvizatív hangszertrükközést várni, mint az anyazenekartól, de tény, hogy a vonósok itt csak a jegyáron emelnek, az összképen kevésbé. Egy-egy dalnak, az eredetileg is nagy ívűre rajzoltaknak áll jól a kíséret, mint az Anya vagy a Perfect Strangers, a Now What?!-ról előhúzott Hell to Payt és más dalokat inkább kiherél a hangzás. De ennyi járulékos veszteség belefér, mert Gillan különlegességekkel, például a No More Canes on the Brazos népdalával, vagy a pár éve pihentetett, de most fantasztikus átéléssel játszott When the Blind Man Crieszal is készül. A hangulat laza, kellemes, családias (az előzenekarban és a koncerten is felbukkan a főhős lánya, hogy duettezzen a papával), jobb pillanataiban sztenderd Purple­-koncertet idéz, a legjobbakban pedig különleges szólóestet, amelyen az énekes jól konzervált hangja mellett fesztelen humora és jófejsége is maradéktalanul érvényesülhet. Gillan idős korára is brit gentleman maradt, aki nem nyúl olyanhoz, amihez már nem ért, a legnagyobb jófejség mégis az volt tőle, hogy haknizhatott volna, ő mégis inkább örömzenélt.

Sportaréna, november 8.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.