Koncert

Sötétebb az orgonánál

Autechre az Akváriumban

  • - minek -
  • 2016. december 17.

Zene

Ismét csak mélyről jövő hangokkal bombáznak, teljes a sötétség a színpadon és a nézőtéren – ez annyit jelent, hogy már megint a legendás brit experimentális elektronikai duó, az Autechre (azaz Sean Booth és Rob Brown) van a házban.

Mire elkezdik (a kolléga Russell Haswell irgalmatlanul kemény felvezetője után), minden fény kihunyt, csak a vészkijáratok némelyike fölött pislákol a lámpa (bár legszívesebben ezt is kikapcsoltatták volna, a tűzoltók nagy bánatára). Előbb határozatlan körvonalú morajlás hallatszik, majd mind zaklatottabb kattogás, s hamarosan mindenki ráébred arra, hogy már benne is vagyunk az attrakció kellős közepében, amely majd egy pillanatra sem áll le, ráadásul a duó koncep­ciója szerint semmiféle vizualitás sem segítheti, ellenpontozhatja, pláne írhatja felül a zene primer hatását: bármi is történik majd, a fejünkben áll össze.

Mert abban szinte mindenki biztos lehet, hogy zenébe öntött elbeszélést hallunk, egy történetet, amit még korábban soha, senki ily módon el nem mesélt – töredékek, jelenetek, epizódok, hangulatok sorát jól kifundáltan, a hangsúlyokat gondosan elrendezve. Nagy oroszok és az ő szimfonikus költeményeik juthatnak az eszünkbe – lassan nem is túlzás az önmagában is jócskán klasszicizálódott Autechre esetében egy ilyenfajta párhuzam. Bizonyos pontokon harmóniákká rendeződnek a repetitíven örvénylő hangok, néha szinte már megnyugtatóan idillinek hat a zenefolyam, hogy azután ismét jól fejbe kólintson egy vaskosabb ritmusköteg, a dörmögő mélyek és ciccegő magasak áradata.

Már több mint fél óra eltelik, míg eljutunk egy már majdnem a szó tánczenei értelmében vett, de itt szinte csak utalásszerű techno­blokkhoz, ahol a szinkópált, kissé tört gépi ütemekre akár táncolhat is, aki akar. Egy megtévesztően harmonikus, majdnem idilli átvezetést követően orvul elénk öntik a gép által felszippantott és ledarált klasszikus orgonahangokat, és csak ezután következik a hosszan lecsengetett lezárás. Mondhatni, ismét a saját motívumkészletből szabadon dolgozó, de attól messze elvonatkoztató, minden tekintetben élő, organikus produkciót hallottunk, ám ez a maga változatosságával, archetipikus szerkesztésével és dramaturgiájával kiemelkedett az eddig nálunk bemutatott (jóval szikárabb és sötétebb) előadásaik közül is.

Akvárium, november 7.

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.