Koncert

Sötétebb az orgonánál

Autechre az Akváriumban

  • - minek -
  • 2016. december 17.

Zene

Ismét csak mélyről jövő hangokkal bombáznak, teljes a sötétség a színpadon és a nézőtéren – ez annyit jelent, hogy már megint a legendás brit experimentális elektronikai duó, az Autechre (azaz Sean Booth és Rob Brown) van a házban.

Mire elkezdik (a kolléga Russell Haswell irgalmatlanul kemény felvezetője után), minden fény kihunyt, csak a vészkijáratok némelyike fölött pislákol a lámpa (bár legszívesebben ezt is kikapcsoltatták volna, a tűzoltók nagy bánatára). Előbb határozatlan körvonalú morajlás hallatszik, majd mind zaklatottabb kattogás, s hamarosan mindenki ráébred arra, hogy már benne is vagyunk az attrakció kellős közepében, amely majd egy pillanatra sem áll le, ráadásul a duó koncep­ciója szerint semmiféle vizualitás sem segítheti, ellenpontozhatja, pláne írhatja felül a zene primer hatását: bármi is történik majd, a fejünkben áll össze.

Mert abban szinte mindenki biztos lehet, hogy zenébe öntött elbeszélést hallunk, egy történetet, amit még korábban soha, senki ily módon el nem mesélt – töredékek, jelenetek, epizódok, hangulatok sorát jól kifundáltan, a hangsúlyokat gondosan elrendezve. Nagy oroszok és az ő szimfonikus költeményeik juthatnak az eszünkbe – lassan nem is túlzás az önmagában is jócskán klasszicizálódott Autechre esetében egy ilyenfajta párhuzam. Bizonyos pontokon harmóniákká rendeződnek a repetitíven örvénylő hangok, néha szinte már megnyugtatóan idillinek hat a zenefolyam, hogy azután ismét jól fejbe kólintson egy vaskosabb ritmusköteg, a dörmögő mélyek és ciccegő magasak áradata.

Már több mint fél óra eltelik, míg eljutunk egy már majdnem a szó tánczenei értelmében vett, de itt szinte csak utalásszerű techno­blokkhoz, ahol a szinkópált, kissé tört gépi ütemekre akár táncolhat is, aki akar. Egy megtévesztően harmonikus, majdnem idilli átvezetést követően orvul elénk öntik a gép által felszippantott és ledarált klasszikus orgonahangokat, és csak ezután következik a hosszan lecsengetett lezárás. Mondhatni, ismét a saját motívumkészletből szabadon dolgozó, de attól messze elvonatkoztató, minden tekintetben élő, organikus produkciót hallottunk, ám ez a maga változatosságával, archetipikus szerkesztésével és dramaturgiájával kiemelkedett az eddig nálunk bemutatott (jóval szikárabb és sötétebb) előadásaik közül is.

Akvárium, november 7.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.