Koncert

Sötétebb az orgonánál

Autechre az Akváriumban

  • - minek -
  • 2016. december 17.

Zene

Ismét csak mélyről jövő hangokkal bombáznak, teljes a sötétség a színpadon és a nézőtéren – ez annyit jelent, hogy már megint a legendás brit experimentális elektronikai duó, az Autechre (azaz Sean Booth és Rob Brown) van a házban.

Mire elkezdik (a kolléga Russell Haswell irgalmatlanul kemény felvezetője után), minden fény kihunyt, csak a vészkijáratok némelyike fölött pislákol a lámpa (bár legszívesebben ezt is kikapcsoltatták volna, a tűzoltók nagy bánatára). Előbb határozatlan körvonalú morajlás hallatszik, majd mind zaklatottabb kattogás, s hamarosan mindenki ráébred arra, hogy már benne is vagyunk az attrakció kellős közepében, amely majd egy pillanatra sem áll le, ráadásul a duó koncep­ciója szerint semmiféle vizualitás sem segítheti, ellenpontozhatja, pláne írhatja felül a zene primer hatását: bármi is történik majd, a fejünkben áll össze.

Mert abban szinte mindenki biztos lehet, hogy zenébe öntött elbeszélést hallunk, egy történetet, amit még korábban soha, senki ily módon el nem mesélt – töredékek, jelenetek, epizódok, hangulatok sorát jól kifundáltan, a hangsúlyokat gondosan elrendezve. Nagy oroszok és az ő szimfonikus költeményeik juthatnak az eszünkbe – lassan nem is túlzás az önmagában is jócskán klasszicizálódott Autechre esetében egy ilyenfajta párhuzam. Bizonyos pontokon harmóniákká rendeződnek a repetitíven örvénylő hangok, néha szinte már megnyugtatóan idillinek hat a zenefolyam, hogy azután ismét jól fejbe kólintson egy vaskosabb ritmusköteg, a dörmögő mélyek és ciccegő magasak áradata.

Már több mint fél óra eltelik, míg eljutunk egy már majdnem a szó tánczenei értelmében vett, de itt szinte csak utalásszerű techno­blokkhoz, ahol a szinkópált, kissé tört gépi ütemekre akár táncolhat is, aki akar. Egy megtévesztően harmonikus, majdnem idilli átvezetést követően orvul elénk öntik a gép által felszippantott és ledarált klasszikus orgonahangokat, és csak ezután következik a hosszan lecsengetett lezárás. Mondhatni, ismét a saját motívumkészletből szabadon dolgozó, de attól messze elvonatkoztató, minden tekintetben élő, organikus produkciót hallottunk, ám ez a maga változatosságával, archetipikus szerkesztésével és dramaturgiájával kiemelkedett az eddig nálunk bemutatott (jóval szikárabb és sötétebb) előadásaik közül is.

Akvárium, november 7.

Figyelmébe ajánljuk

Ungvári Tamás: A dandyt elfogadom

  • Urfi Péter

Teljesen legális, belügyi bárcával vártak a legszebb lányok – dicsekedett az író, fordító majd' tíz évvel ezelőtt, amikor egy fotó történetét is alaposan körbejárta Urfi Péter kérdésére. Idézzük fel az Ungvári Tamással készült interjút egy 2016-os lapszámból!

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.