Koncert

Sötétebb az orgonánál

Autechre az Akváriumban

  • - minek -
  • 2016. december 17.

Zene

Ismét csak mélyről jövő hangokkal bombáznak, teljes a sötétség a színpadon és a nézőtéren – ez annyit jelent, hogy már megint a legendás brit experimentális elektronikai duó, az Autechre (azaz Sean Booth és Rob Brown) van a házban.

Mire elkezdik (a kolléga Russell Haswell irgalmatlanul kemény felvezetője után), minden fény kihunyt, csak a vészkijáratok némelyike fölött pislákol a lámpa (bár legszívesebben ezt is kikapcsoltatták volna, a tűzoltók nagy bánatára). Előbb határozatlan körvonalú morajlás hallatszik, majd mind zaklatottabb kattogás, s hamarosan mindenki ráébred arra, hogy már benne is vagyunk az attrakció kellős közepében, amely majd egy pillanatra sem áll le, ráadásul a duó koncep­ciója szerint semmiféle vizualitás sem segítheti, ellenpontozhatja, pláne írhatja felül a zene primer hatását: bármi is történik majd, a fejünkben áll össze.

Mert abban szinte mindenki biztos lehet, hogy zenébe öntött elbeszélést hallunk, egy történetet, amit még korábban soha, senki ily módon el nem mesélt – töredékek, jelenetek, epizódok, hangulatok sorát jól kifundáltan, a hangsúlyokat gondosan elrendezve. Nagy oroszok és az ő szimfonikus költeményeik juthatnak az eszünkbe – lassan nem is túlzás az önmagában is jócskán klasszicizálódott Autechre esetében egy ilyenfajta párhuzam. Bizonyos pontokon harmóniákká rendeződnek a repetitíven örvénylő hangok, néha szinte már megnyugtatóan idillinek hat a zenefolyam, hogy azután ismét jól fejbe kólintson egy vaskosabb ritmusköteg, a dörmögő mélyek és ciccegő magasak áradata.

Már több mint fél óra eltelik, míg eljutunk egy már majdnem a szó tánczenei értelmében vett, de itt szinte csak utalásszerű techno­blokkhoz, ahol a szinkópált, kissé tört gépi ütemekre akár táncolhat is, aki akar. Egy megtévesztően harmonikus, majdnem idilli átvezetést követően orvul elénk öntik a gép által felszippantott és ledarált klasszikus orgonahangokat, és csak ezután következik a hosszan lecsengetett lezárás. Mondhatni, ismét a saját motívumkészletből szabadon dolgozó, de attól messze elvonatkoztató, minden tekintetben élő, organikus produkciót hallottunk, ám ez a maga változatosságával, archetipikus szerkesztésével és dramaturgiájával kiemelkedett az eddig nálunk bemutatott (jóval szikárabb és sötétebb) előadásaik közül is.

Akvárium, november 7.

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.

A belülről bomlasztók

Fideszes alkalmazottak sopánkodnak, hogy ejnye, ejnye, nem vigyáz a Tisza Párt a szimpatizánsai adataira! A mostani adatszivárgási botrányt alaposan felhabosítva tálalja a kormánypárti közeg, a Tisza cáfol, hogy valóban kerültek ki valós adatok, de azokat más módon is beszerezhették fideszes körök.

„Idő és hely hoz létre igazi közösséget”

A Freeszfe elnökeként teljesen az egyesület körüli teendők kötötték le Forgács Péter figyelmét, mostantól pedig a FREEDOM, az új otthonuk szellemiségének kialakítása a cél. Arról kérdeztük, mit terveznek az épülettel, mit jelent a szabadság, és egyáltalán, milyen iskola lesz itt.

A Bolsonaro-végjáték

Szeptember 11-én a brazil szövetségi legfelsőbb bíróság, a Supremo Tribunal Federal (STF) bűnösnek mondta ki a demokratikus rend elleni szövetkezésben és 27 év és 3 hónap szabadságvesztésre ítélte Jair Messias Bolsonarót, Brazília volt elnökét, aki 2019 és 2022 között töltötte be ezt a posztot.