Koncert

Sötétebb az orgonánál

Autechre az Akváriumban

  • - minek -
  • 2016. december 17.

Zene

Ismét csak mélyről jövő hangokkal bombáznak, teljes a sötétség a színpadon és a nézőtéren – ez annyit jelent, hogy már megint a legendás brit experimentális elektronikai duó, az Autechre (azaz Sean Booth és Rob Brown) van a házban.

Mire elkezdik (a kolléga Russell Haswell irgalmatlanul kemény felvezetője után), minden fény kihunyt, csak a vészkijáratok némelyike fölött pislákol a lámpa (bár legszívesebben ezt is kikapcsoltatták volna, a tűzoltók nagy bánatára). Előbb határozatlan körvonalú morajlás hallatszik, majd mind zaklatottabb kattogás, s hamarosan mindenki ráébred arra, hogy már benne is vagyunk az attrakció kellős közepében, amely majd egy pillanatra sem áll le, ráadásul a duó koncep­ciója szerint semmiféle vizualitás sem segítheti, ellenpontozhatja, pláne írhatja felül a zene primer hatását: bármi is történik majd, a fejünkben áll össze.

Mert abban szinte mindenki biztos lehet, hogy zenébe öntött elbeszélést hallunk, egy történetet, amit még korábban soha, senki ily módon el nem mesélt – töredékek, jelenetek, epizódok, hangulatok sorát jól kifundáltan, a hangsúlyokat gondosan elrendezve. Nagy oroszok és az ő szimfonikus költeményeik juthatnak az eszünkbe – lassan nem is túlzás az önmagában is jócskán klasszicizálódott Autechre esetében egy ilyenfajta párhuzam. Bizonyos pontokon harmóniákká rendeződnek a repetitíven örvénylő hangok, néha szinte már megnyugtatóan idillinek hat a zenefolyam, hogy azután ismét jól fejbe kólintson egy vaskosabb ritmusköteg, a dörmögő mélyek és ciccegő magasak áradata.

Már több mint fél óra eltelik, míg eljutunk egy már majdnem a szó tánczenei értelmében vett, de itt szinte csak utalásszerű techno­blokkhoz, ahol a szinkópált, kissé tört gépi ütemekre akár táncolhat is, aki akar. Egy megtévesztően harmonikus, majdnem idilli átvezetést követően orvul elénk öntik a gép által felszippantott és ledarált klasszikus orgonahangokat, és csak ezután következik a hosszan lecsengetett lezárás. Mondhatni, ismét a saját motívumkészletből szabadon dolgozó, de attól messze elvonatkoztató, minden tekintetben élő, organikus produkciót hallottunk, ám ez a maga változatosságával, archetipikus szerkesztésével és dramaturgiájával kiemelkedett az eddig nálunk bemutatott (jóval szikárabb és sötétebb) előadásaik közül is.

Akvárium, november 7.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.