A sokoldalú muzsikus most is olyan aktív, mint amikor a múlt század derekán elindult a pályán Vujicsics Tihamér klarinétosaként. Azóta rengeteg hangszert tett magáévá, megkerülhetetlen zenekarvezetője és népszerű szólistája úgy a magyar etno-jazznek, mint a világzenének, ám első szólólemezét csak most adta ki.
*
Magyar Narancs: Saját zenekarai vannak, és híres arról is, hogy állandóan az együttműködést keresi. Mi az oka annak, hogy most elérkezettnek látta az időt a szólólemez megjelentetéséhez?
Borbély Mihály: Öt-hat éve már foglalkoztatott a gondolat, és valószínűleg most értem meg rá. A felvétel előtt pár nappal a hangszerésznél állítottuk be a hangszereimet, s ott találkoztam volt tanítványommal, Jasna Jovićević-tyel. Említettem, hogy mire készülök, mire azt mondta, hogy minden fúvósnak ez a legnagyobb kihívás. Nem sok fúvós szólóalbum készült, s számomra nem is ezek voltak követendők, hanem a saját zenei gondolataim, mert annyi inspirációt adó tapasztalat gyűlt bennem össze, hogy csak úgy zsongtak a fejemben az ötletek. Nem gyakoroltam ezeket, hogy véletlenül se forduljak sematikus megoldásokhoz a stúdióban, s kottavázlatokat sem készítettem. Azt akartam, hogy számomra is friss legyen az anyag a felvételek során – bár biztos lesz, aki nem hiszi el, hogy végig rögtönzés, s lehet, hogy mások szerint meg egy nagy összevisszaság lett belőle. De elégedett vagyok vele, önazonosnak tartom a sokféleségével együtt – ez vagyok én, 2025-ben.
MN: Az album címe Visszanéztem félutamból, miközben végig improvizáció. Az eddigi pályáját akarta összegezni, hogy ennyi hangszeren játszik, és ennyiféle zenei világot szólaltat meg?
BM: Nincs annál személyesebb, mint amikor az ember szólólemezt csinál. Az első tracktől, az Invokációtól kezdve nagyon intim, őszinte zenei vallomás. A kiadó, a BMC Records teljesen szabad kezet adott. Még Gőz Lacit (a BMC vezetője – a szerk.) is kiküldtem egyszer a stúdióból, hogy számára is újdonság legyen majd a fujarás darabom, mert egyszerre vettük a hangszereinket. „Figyelj, Laci, ezt majd akkor hallhatod, ha kész a lemez” – mondtam neki. Amikor 2000 táján elindult a Borbély Műhely, és elkezdtük tágítani a repertoárunkat, akkor éreztem először azt a szabadságot, ahová most megérkeztem. Amikor a népzenei ihletettségű jazzdarabjaim mellett régi magyar slágerek átdolgozásait is játszani kezdtük, akkor Baló Pisti dobosunk megkérdezte: hogy fér ez majd mind össze egy műsorban? Azt válaszoltam, ha az egyik számot nagyon népzenének akarjuk játszani, a másikat meg slágernek, akkor biztos nem lesz jó. De ha kísérletezünk, átszűrjük magunkon, hitelessé érlelhetjük. Most már igen sokszínű ennek a zenekaromnak a repertoárja, hol free jazzt játszunk, kőkemény avantgárdot, hol meg mainstream alapon könnyen simuló dallamokat – és ezek mind mi vagyunk. A szólólemeznél meg tényleg azt éreztem, hogy ha egy hangszerért nyúlok egy zenei ötletemhez, a fujaráért például, ami egy tradicionális szlovák pásztorhangszer, én azt is másképp, szinte jazzinstrumentumként használom. Minden elképzelt darabom előhívott egy-egy hangszert, amelynek azon kellett megszólalnia, hiszen így hallottam belül.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
