Interjú

„Írni tizenegy dalt a semmiről”

Szendrői Csaba és Tóth András – Elefánt

Zene

Egymást kioltó ellentétek, a megbocsátás és a köszönetnyilvánítás jelentősége, közélet, részecskefizika és dinoszauruszok. Az Elefánt énekesével és gitárosával a zenekar lemezbemutató koncertje előtt beszélgettünk a semmiről, és más hasonlóan fontos ügyekről.

Magyar Narancs: A május elején megjelent Semmi című lemezetekre több helyen is úgy hivatkoztatok, hogy az az előző két albumotokkal együtt alkot egy univerzumot. Ha ez egy univerzum, hol keressük az ősrobbanást?

Szendrői Csaba: Talán a Semmiben, ha lehet egyet fordítani a kronológián. A Semmi ötlete ugyanis hamarabb megszületett, mint a Minden (az Elefánt 2017-ben megjelent harmadik nagylemeze – B. M.). Persze belemehetünk olyan filozófiai mélységekbe is, hogy van-e egyik a másik nélkül, meg hogy a tyúk vagy a tojás… Bár pontosan tudjuk, hogy a tojás előbb volt, mint a tyúk. Ez csak azoknak kérdés, akik nem vágják a dinoszauruszokat. Mi hiszünk a dinoszauruszokban.

Tóth András: Ha viszont az alkotófolyamat beindulását nézzük, akkor mind a három lemeznek volt egy saját ősrobbanása.

Szendrői Csaba: Nem véletlen egyébként, hogy a Szoba az első dal a lemezen, mivel az megadja azt a berobbanást, ami ahhoz kell, hogy a semmiből valami legyen. Ráadásul az a szám egy ember elmélkedése az ürességről. Arról az ürességről, ami a túlzsúfoltságból lesz. Ilyen szempontból az ősrobbanás maga az ember a Szobában, amivel elkezdődik a lemez.

MN: Az új dalokat hallgatva néha egy párhuzamos univerzumban éreztem magamat. Mintha a tavalyi Budapest parkos koncertetek tematikájának megfelelően valóban kilőttétek volna magatokat az űrbe, valamiféle csillagközi anomáliának köszönhetően azonban egy másik Elefánt tért vissza a Földre, amely Kösz helyett azt énekli, hogy Bocs, Nincs harag helyett pedig immár Van harag.

Tóth András: Nem gondolom, hogy visszatértünk volna. Inkább úgy képzelem el ezt a víziót, hogy ha már kilőttük magunkat az űrbe, akkor ott egy olyan szegletébe jutottunk el a semminek, ahol egészen más törvények uralkodnak. Zenei vagy tartalmi szempontból éppen ez hozta ki az énünknek egy olyan részét, amely kicsit talán szokatlan. Egy izgalmas alkotói folyamat része, hogy ide eljutottunk, és ezzel nem feltétlenül azt próbáljuk megtámogatni, amit eddig csináltunk. Inkább kiegészíteni vagy kifordítani szeretnénk a korábbi dolgainkat.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.