Interjú

„Írni tizenegy dalt a semmiről”

Szendrői Csaba és Tóth András – Elefánt

Zene

Egymást kioltó ellentétek, a megbocsátás és a köszönetnyilvánítás jelentősége, közélet, részecskefizika és dinoszauruszok. Az Elefánt énekesével és gitárosával a zenekar lemezbemutató koncertje előtt beszélgettünk a semmiről, és más hasonlóan fontos ügyekről.

Magyar Narancs: A május elején megjelent Semmi című lemezetekre több helyen is úgy hivatkoztatok, hogy az az előző két albumotokkal együtt alkot egy univerzumot. Ha ez egy univerzum, hol keressük az ősrobbanást?

Szendrői Csaba: Talán a Semmiben, ha lehet egyet fordítani a kronológián. A Semmi ötlete ugyanis hamarabb megszületett, mint a Minden (az Elefánt 2017-ben megjelent harmadik nagylemeze – B. M.). Persze belemehetünk olyan filozófiai mélységekbe is, hogy van-e egyik a másik nélkül, meg hogy a tyúk vagy a tojás… Bár pontosan tudjuk, hogy a tojás előbb volt, mint a tyúk. Ez csak azoknak kérdés, akik nem vágják a dinoszauruszokat. Mi hiszünk a dinoszauruszokban.

Tóth András: Ha viszont az alkotófolyamat beindulását nézzük, akkor mind a három lemeznek volt egy saját ősrobbanása.

Szendrői Csaba: Nem véletlen egyébként, hogy a Szoba az első dal a lemezen, mivel az megadja azt a berobbanást, ami ahhoz kell, hogy a semmiből valami legyen. Ráadásul az a szám egy ember elmélkedése az ürességről. Arról az ürességről, ami a túlzsúfoltságból lesz. Ilyen szempontból az ősrobbanás maga az ember a Szobában, amivel elkezdődik a lemez.

MN: Az új dalokat hallgatva néha egy párhuzamos univerzumban éreztem magamat. Mintha a tavalyi Budapest parkos koncertetek tematikájának megfelelően valóban kilőttétek volna magatokat az űrbe, valamiféle csillagközi anomáliának köszönhetően azonban egy másik Elefánt tért vissza a Földre, amely Kösz helyett azt énekli, hogy Bocs, Nincs harag helyett pedig immár Van harag.

Tóth András: Nem gondolom, hogy visszatértünk volna. Inkább úgy képzelem el ezt a víziót, hogy ha már kilőttük magunkat az űrbe, akkor ott egy olyan szegletébe jutottunk el a semminek, ahol egészen más törvények uralkodnak. Zenei vagy tartalmi szempontból éppen ez hozta ki az énünknek egy olyan részét, amely kicsit talán szokatlan. Egy izgalmas alkotói folyamat része, hogy ide eljutottunk, és ezzel nem feltétlenül azt próbáljuk megtámogatni, amit eddig csináltunk. Inkább kiegészíteni vagy kifordítani szeretnénk a korábbi dolgainkat.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.